Irán igazi ereje a felsőbb igazságba vetett hitben rejlik

Az iráni nép az iszlám forradalom évfordulóját ünnepli. Huszonhét éve véget ért a sah rémuralma és a perzsa ország elindult a Khomeini ajatollah által kijelölt úton. Ellentétben a nálunk megszokottakkal, az iráni ünnepi beszédek nem a múltba, hanem a jövőbe tekintettek. A szónokok nem siránkoztak a sah diktatúrájának embertelensége miatt. Nem hasonlították össze az Amerika-barát rezsimet és az iszlám forradalom utáni időszakot. Nem bizonygatták az embereknek, hogy ők most milyen jól élnek az előzőekhez képest. Ezeket minden iráni tudja. A forradalmat senki nem próbálta kisajátítani. Felesleges is lett volna, hiszen az nem vehető el az iráni néptől. Talán ebben rejlik a mai Irán igazi ereje.

A forradalom üzenete a világ számára talán az lehet, hogy Irán nem fél. Ha visszatekintünk az elmúlt pár évtizedre, rájövünk, hogy Irán sokkal nehezebb időket is átélt már a mostaniaknál. Mohamed Reza Pahlavi sah 1941-ben került hatalomra, a brit titkosszolgálatok hathatós közbenjárásával. 1953-ban rövid időre ugyan elvesztette hatalmát, amikor az iráni nép demokratikus úton Mohamed Mossadeghet választotta meg miniszterelnöknek, de a CIA gyors puccsot szervezett, így a sah újra, még ugyanabban az évben elfoglalhatta trónját. Tudván, hogy kinek köszönheti hatalmát, az uralkodó a Nyugat mellett kötelezte el magát a hidegháború alatt. 1963-ban „Fehér Forradalom” néven átfogó reformokat hirdetett meg, amely gyakorlatilag az ország iszlámtalanítását jelentette. Öt évvel később a régi perzsa uralkodói hagyományokra hajazva, magát a „Királyok királyának” elnevezve felvette az iráni császári rangot, majd az iszlám naptár helyébe az ősi perzsa időszámítást vezette be.

Az új rend azonban mindössze az uralkodó palotájának pompájában és a látványos ceremóniákban mutatott kontinuitást az ősi Perzsiával. A régi idők dicsfénye szertefoszlott. A perzsa emberek szemében a sah sokkal inkább volt Amerika hűbéres bohóca, mint a régi királyok örököse. Ezt azonban senki nem merte kimondani, mivel az ilyen gondolatbűnözőkre kíméletlenül lesújtott az uralkodó titkosszolgálata, a CIA és Moszad segítségével létrejött Szafak, melynek feladata a társadalom totális ellenőrzése és a fennálló rendet bíráló elemek likvidálása lett. Emellett kegyetlen cenzúragépezet épült ki, amely az újságírókat és értelmiségieket tartotta sakkban és sújtott le kíméletlenül mindazokra, akik a legkisebb kritikával is illetni merészelték a rendszert. Az emberek szívébe állandó félelemérzet fészkelte be magát. A legkisebb gyanú is elegendő volt ahhoz, hogy valaki örökre eltűnjön valamelyik börtön mélyén.

Volt azonban egyvalaki, aki fel merte emelni hangját a nép érdekében. Khomeini ajatollah először 1962-ben tűnt fel, amikor hangzatos beszédben bírálta a sahot, aki eltörölte a politikusok a Koránra való felesküdésének törvényét. Egy évvel később, a síita Asúra ünnep alkalmával nagyszabású beszédet mondott, amelyben figyelmeztette a sahot, hogy ha nem hagy fel iszlám- és népellenes politikájával, eljön az idő, amikor távoznia kell az országból. Három nappal később a Szafak letartóztatta Khomeinit és börtönbe zárta. Tiltakozásul emberek tízezrei vonultak az utcára, így a hatalom tizenkilenc nap után kiengedte a főpapot. Khomeinit nem törte meg a börtön gondolata. 1964-ben, amikor a sah egy rendeletében mentesítette az Iránban tartózkodó amerikai polgárokat az ország törvényei alól, Khomeini Irán szuverenitása feláldozásával vádolta meg az uralkodót. Ez azonban már túl sok volt a hatalomnak, így az ajatollahot Törökországba száműzték.

Egy évvel később az iraki síiták szent városába, Nedzsefbe költözött, ahonnan hívei sorra csempészték írásait Iránba. Ez nem volt veszélytelen vállalkozás. A Szafak kegyetlenül lesújtott azokra, akiknél ilyen írásokat talált. Az irániak türelme egyre fogyott az országot kiárusító uralkodóval szemben. 1978 januárjában óriási tüntetések robbantak ki Qumm városában, miután egy állami napilap árulónak bélyegezte Khomeinit. A sah számára kellemetlen volt az imám közelsége, ezért rábírta az iraki kormányt, hogy vonja meg a neki felajánlott menedékjogot. Khomeini így Párizsba költözött, ahol immár a világ minden tájáról érkező újságírók gyűrűjében élte életét.

Közben az iráni nép indulata egyre fokozódott. A tüntetések mindennapossá váltak. A Szafak kezéből kezdtek kicsúszni a szálak. Végül a népharagot látva a sah elmenekült, így 1979. január 31-én Khomeini hazatérhetett. Repülőgépét örömkönnyekben úszó irániak tízezrei fogadták. A régi rendszer hívei még próbálkoztak fegyveres ellenállással, de február 12-ére végleg összeomlottak. A forradalom győzedelmeskedett, Irán újra az irániak kezébe került, és az országot beragyogta a régi Perzsia fénye. Annál is inkább, mivel Irán amellett, hogy az arab gyökerű muszlim kultúra felé fordult, teljes mértékben megtartotta saját perzsa identitását és nem érez kulturális kisebbrendűségi komplexust a Korán nyelvét adó arabokkal szemben.

A március végén tartott népszavazás eredményeként kikiáltották az Iráni Iszlám Köztársaságot. Irán hosszú idő után – bár nem európai berendezkedéssel – teljes mértékben demokratikus országgá vált. Az ünneplés azonban nem tarthatott sokáig. A sah bukásával Washington elvesztett egy hűséges diktátort, de hamar talált egy másik baráti diktátort, magát Szaddam Husszeint, aki kívánságának eleget téve 1980-ban megtámadta az immár demokratikus Iránt.

A háború előestéjén Husszein, érezve az amerikaiak védőernyőjét, nagy mellénnyel kijelentette, Irán három nap alatt a lábai előtt fog heverni. Jóslata azonban nem teljesedett be. Nyolc év és több mint egymillió halott kellett ahhoz, hogy a háború véget érjen. Irak teljes, hatszázmilliárd dolláros tartalékát felemésztette a hadjárat. Iránt azonban nem sikerült térdre kényszerítenie.

Irak 1984-ben fegyverfejlesztési megállapodást írt alá az Iránnal addig jó kapcsolatot ápoló Szovjetunióval. Iránnak így rá kellett döbbennie, csak magára számíthat. Annál is inkább, mivel az Egyesült Államok minden tőle telhetőt megtett, hogy befeketítse Irán képét. Hollywood sorra ontotta az Iránt gyalázó filmeket, a nemzetközi sajtó pedig megtelt az iszlám rendszert lejáratni kívánó propagandával. A terv azonban csak részben vált be. Míg a fejlett világ valóban megijedt a szemöldökét szigorúan ráncoló ajatollah képétől, addig a muszlim világ hősként kezdett tekintetni az imámra, aki sok arab uralkodóval szemben, nem feküdt le Amerikának. Ázsiója nemcsak az iraki és libanoni síiták körében nőtt meg, de a szunnita területeken is fel-feltűnt az arcképe. Irán népszerűségét csak növelte, hogy a nyolcvanas évek elején hathatósan segédkezett az izraeli megszállás ellen küzdő libanoni Hezbollah megalapításában.

Bár Khomeini ajatollah 1989 júniusában elhunyt, Irán továbbra is az általa kijelölt úton jár. A kontinuitás csak erősödött, amikor 2005-ben az irániak a radikális Mahmúd Ahmadinedzsádot választották meg az ország élére. Alig lépett hatalomra az új elnök, az amerikai propaganda máris offenzívát indított ellene. Ahmadinedzsád azonban tanult Szaddám Huszein hibájából. Rájött, hogy ellenségeinek hiába is tesz gesztusokat, azok nem lesznek vele irgalmasak, ha gyengének látják. Az iráni elnök tudja, hogy az Egyesült Államok szemét nem pusztán a békés célú iráni atomprogram szúrja. Annál kevésbé, hogy Khomeini ajatollah egyik fetvájában az iszlám tanításaival ellentétesnek nyilvánította az atomfegyvereket, így a forradalom örökét folytató Teherán aligha kíván ilyenre szert tenni.

Másról van szó. Amerika hosszú távú stratégiai érdekeit kívánná biztosítani egy esetleges – remélhetően igen távoli – háborúval. A nyugati lapok ehhez asszisztálva sorra jelentetnek meg Irán lerohanásáról szóló titkosnak mondott, különféle „bizalmas forrásokból szerzett” információkat és tervrajzokat. Mindez azonban aligha lehet több egyszerű hangulatkeltésnél. Washington az állandó fenyegető retorika ellenére aligha venné a bátorságot, hogy a tettek mezejére lépjen. Annak ugyanis felmérhetetlen következményei lennének. Mikor az iráni elnök nemrég megerősítette, hogy országa folytatni kívánja atomprogramját, az olaj hordónkénti ára a nemzetközi piacon hirtelen 67 dollárra ugrott. Nem nehéz elképzelni, hogyan reagálna a piac arra, ha az amerikai repülőgépek valóban megindulnának az iráni célpontok felé. Az olaj ára az egekbe szökne, a dollár pedig összeomlana.

Ha a repülők el is indulnának, akkor sem biztos hogy célba érnének, hiszen az Oroszországtól nemrég vásárolt 29 darab Tor M-1 légvédelmi fegyverek könnyen levadásznák az amerikai F16-os gépeket. De ha valamilyen csoda folytán a repülők mégis elérnék célpontjaikat, sikerük akkor is kétséges lenne, hiszen az iráni atomlétesítmények az ország területén szétszórva találhatók. Ráadásul a front nem korlátozódna kizárólag Iránra. A harcokba bekapcsolódnának az idáig viszonylag békés iraki síiták is, így az Irakban állomásozó amerikai katonák mind Irán túszaivá válnának. Az iráni támogatásokból működő libanoni Hezbollah pedig rakétazáport zúdítana az észak-izraeli katonai támaszpontokra. Emellett Oroszország, az Európai Unió és az iráni olajtól függő Kína minden tőle telhetőt megtenne, hogy megakadályozza Washington tervét.

Mégis, talán nem is ez a legfőbb adukártya Irán kezében, hanem olyan valami, amit a nyugatiak már rég elveszítettek. Ez pedig a hit és az összetartás. A muzulmán emberek, így az irániak nem félnek a fenyegetésektől. Hiszik, hogy sorsuk Isten kezében van. Aki ha akarja, győzelemre segíti őket, ha pedig nem, akkor hiába is hadakoznak sorsuk ellen. A huszadik század során már túlélték két általuk hitetlennek és sátáninak tartott ellenség támadását. Hiszik, hogy ez nem a véletlen műve és Allah megsegíti őket a Khomeini ajatollah által „A nagy Sátánként” definiált Egyesült Államokkal szembeni végső összecsapásban is.

A forradalom szelleme azt üzeni, Irán nem adja meg magát és nem bocsátkozik ravasz játszmákba. Irán őszinte: kimondja, hogy nem tetszik neki a fennálló világrend, a kettős mérce. Vele szemben az Egyesült Államok soha nem merné bevallani, hogy a demokráciamaszlagba burkolt Irán-ellenes retorika célja valójában saját nagyhatalmi pozíciójának fenntartása, a potenciális vetélytárs Kína és az Európai Unió sakkban tartása, valamint Izrael védelme.

Sayfo Omar