Washingtonban egyre többen látják úgy, hogy az izraeli jobboldali-szélsőjobboldali koalíció a béke kerékkötője. Közel fél évszázados pályafutása alatt az American Israel Public Aff airs Committee (AIPAC) igazi nagyágyúvá vált. A Washingtonban székelő lobbicsoport százezer tagot számlál, 150 millió dolláros alapítvánnyal és 80 millió értékű ingatlannal rendelkezik, éves költségvetése pedig 50 millió dollárra rúg. A National Journal a 36 millió tagot számláló Amerikai Nyugdíjasok Szövetsége (American Association of Retired Persons) után a második legerősebb lobbiszervezetként jelölte meg. A 2006-ban megjelent, nagy vihart kavaró tanulmányában John Mearsheimer és Stephen Walt nem kevesebbet állított, mint hogy az AIPAC gyakorlatilag markában tartja az amerikai törvényhozást.

Való igaz: a republikánusokkal, de különösen a neokonokkal igen jó kapcsolatot ápoló lobbicsoportnak hála, Izraelt korábban alig érte bírálat a kongresszusban és olyan sem igen akadt, hogy valaki megkérdőjelezze a zsidó államnak nyújtott feltétlen amerikai támogatás ésszerűségét.

Az idők azonban változnak. A lobbióriás hatalma kopni látszik. A Barack Obama vezette kormányzat egyre inkább elveszíti türelmét a zsidó állam radikális vezetőivel szemben. Az amerikai adminisztráción belül mind többen vannak, akik számára a palesztin–izraeli saga egyre inkább tehertétel. Március nyolcadikai találkozójuk alkalmával Joe Biden alelnök nem egyebet vágott Benjamin Netanjahu fejéhez, mint hogy az illegális zsidó telepek makacs bővítésével „aláássa az Irakban, Afganisztánban és Pakisztánban harcoló csapatok biztonságát”. Az alelnökhöz hasonlóan a központi parancsnokság vezetője David H. Petreaus és Robert M. Gates védelmi miniszter is hangot adtak már annak, hogy a palesztin–izraeli viszály súlyosan rontja az Egyesült Államok esélyeit a többi muszlim országban zajló konfliktusok megoldására.

Egyik interjújában Keith W. Dayton egy történetet mesélt el, amit Irakban élt át 2003-ban, Szaddám Huszein rendszerének megdöntése után. A ma ciszjordániai palesztin biztonsági erők képzéséért felelős tábornok egysége élén illegális fegyverek után kutatott. Az iraki Köztársasági Gárda egykori laktanyájában a falon a jeruzsálemi al-Aksza mecset képét találta, melynek kupoláját egy „Izrael”-felirattal ellátott kígyó fojtogatta. A tábornok elmondása szerint ekkor szembesült azzal, hogy az arab–izraeli konfliktus a Szentföld szakrális jelentősége miatt jócskán túlnyúlik az izraeli határokon.

Az AIPAC bánatára az amerikai vezetők egye szabadszájúbbá válnak Izrael bírálatában. Mikor a dél-kaliforniai Lindsey Graham szenátor Irán nukleáris fegyverek építésére való kapacitása felől érdeklődött David Petraeustól, a tábornok így felelt: „Hála Istennek, ezt a problémát kicsit jobbra kell keresni a térképen… Ebben az évben semmiképp.”

Efféle arcátlan kijelentés pár éve még fővesztéssel járt volna. Az AIPAC lobbistáinak nemcsak a szaporodó kritikákkal, de egy erősödő trónkövetelővel, a J-Streettel is szembe kel nézniük. A magát liberális amerikai zsidók lobbiszervezeteként definiáló csoport most áprilisban ünnepli második születésnapját.

A J-Street alapítói szerint a szervezet nevében a J nem a Jew, vagyis zsidó szónak a rövidítése, hanem azon három betű egyike, melyekről nincs utca elnevezve Washingtonban. Ezzel utalnak arra, hogy a csoport vákuumot tölt be, miután a keménykalapos zsidók eddig kiszorították liberális társaikat az amerikai érdekérvényesítő fórumokról. Való igaz: az Amerikában élő zsidók jelentős része, anyaországi testvéreikkel szemben igencsak liberális szemüvegen keresztül látja a világot. 78 százalékuk Obamára szavazott, miközben Izraelben az elnök támogatottsága összesen 5 százalék körül mozog, szemben a világ szinte minden más országában népszerűtlen Bush 88 százalékával.

Izraeli mércével a J-Street prominens képviselői ha nem is kimondottan baloldaliak, de a középtől mindenképp balra állnak. A szervezet vezetője, Jeremy Ben-Ami korábban a Camp David-i csúcsot tető alá hozó Clinton-kormány tanácsadója volt. A szervezet liberális arculatát erősíti, hogy két prominens tagja, Marcia Freedman és Lincoln Chafee korábban melegjogi aktivistaként is híressé vált.

A liberalizmus persze témafüggő, hiszen bár az amerikai zsidók szinte mindenben szabadelvű nézeteket vallanak, egy témában általában igencsak keménykalaposak: Izrael kérdésében. A J-Street elfogadja a zsidó állam vallási és etnikai alapokon való szerveződését. Támogatja a világ zsidóinak Izraelbe történő „visszatérési jogát”, miközben elutasítja az 1948 előtt elűzött muszlimok és keresztények hasonló követeléseit.

Jeremy Ben-Ami egy nyilatkozatában rémálomnak minősítette az egy államos megoldást, melyben zsidók és palesztinok azonos jogú állampolgárok lennének.

A faji alapú diszkrimináció a J-Streeten belül sem ismeretlen, hiszen a szervezet soraiba csak korlátozott számban vesznek fel nem zsidó amerikaiakat, így Egyesült Államokban élő palesztinokat. A J-Street az AIPAC héjáihoz hasonlóan kiáll az Izraelnek nyújtandó amerikai katonai támogatás mellett, az Egyesült Államokat pedig a jövőben is a zsidó állam patrónusa és feltétel nélküli támogatójaként képzeli el. Ami jelentős különbség az AIPAC politikájához képest, hogy Jeremy Ben-Ami szerint a zsidó állam biztonságának szavatolása érdekében szükség esetén az izraeli kormányra is nyomást kell gyakorolni.

A J-Street Irán ügyében azonban hajthatatlan. A témában kiadott közleményük feketén-fehéren leírja: „az Egyesült Államok, Izrael és az egész Közel-Kelet számára alapvető érdek annak garantálása, hogy Irán ne tegyen szert nukleáris fegyverekre.” Bár a J-Street a konfliktus diplomáciai úton való rendezésének híve, a perzsa államtól még az ENSZ által egyébként szavatolt, békés célú urándúsítás jogát is megtagadná, amivel gyakorlatilag az izraeli kormány álláspontjára helyezkedik. Míg a fenti ügyekben a J-Street szinte teljesen egyetért jobboldali riválisával, egyéb kérdésekben annál jóval liberálisabb hangot üt meg. A Netanjahu és a jelenlegi amerikai–izraeli diplomáciai válság sarokkövét képező ügyben, az illegális telepek kérdésében például Obama véleményét osztva az építkezések leállítását követelik, melyek érvelésük szerint irreális terheket rónak az izraeli költségvetésre és veszélyeztetik az Egyesült Államokkal ápolt jó kapcsolatot.

Izrael 2008 végén indított gázai offenzívája megítélésében az akkor még csak szárnyait bontogató J-Street az európai vezetők álláspontját osztotta: egyrészt bírálta a Hamászt az izraeli polgári lakosságra kilőtt rakéták miatt, másrészt elítélte a zsidó államot a másfél ezer ember életét követelő kollektív megtorlásért. Hasonló álláspontra helyezkedett a hadművelet kivizsgálására létrehozott Goldstone-jelentés ügyében is: bár kritizálta a dokumentum egyoldalúságát, óva intette a zsidó államot attól, hogy félvállról vegye a jogsértéseket feltáró jelentést.

A Netanjahu-kormány természetesen nem nézi jó szemmel a liberális lobbi ténykedését. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a tény, hogy az izraeli kormány eddig nem volt hajlandó találkozni a J-Street által szponzorált delegációkkal, Michael Oren izraeli nagykövet pedig egyetlen alkalommal sem fogadta el annak meghívásait, mondván, a szervezet célkitűzései nem állnak összhangban Izrael érdekeivel.

Az izraeli jobboldal távolságtartása érthető. Ben Ami bevallása szerint ugyanis a J-Street az izraeli politikai spektrumon a Tzipi Livini vezette Kadimát tartja a legközelebb állónak. A vonzalom nem viszonzatlan. A lobbicsoport 2009 októberében tartott kongresszusát Livini levélben üdvözölte, a jobbközép pártnak pedig több prominens képviselője személyesen is megjelent.

Az AIPAC és a J-Street küzdelme nagyrészt a Likud és a Kadima harcának amerikai leképeződése. Nem kérdés, hogy az Obama-kormányzat az utóbbinak szurkol. Netanjahu ennek ellenére igyekszik megnyugtatni támogatóit arról, hogy Washingtonnal való súrlódásai kezelhetők.

„Ha vannak is viták, ezek barátok közt zajlanak és ez így is fog maradni”. Bár Izrael iránti elkötelezettségét az amerikai elnök sem tagadja, látható hogy a zsidó állam élén kompromisszumkészebb politikusokat látna szívesen. Az izraeli vezetés korábban gyakran bújt ki a palesztinokkal való tárgyalások alól azzal az ürüggyel, hogy nincs partnere a békéhez.

A kocka fordult. Most az amerikai diplomácia mondhatja el ugyanezt Izrael kapcsán. Netanjahu nehéz helyzetben van. Ha engedményeket tenne Jeruzsálem az oszthatatlan főváros és Irán kérdésében, azzal a szélsőjobboldallal kötött kormánykoalícióját veszélyeztetné. Ha viszont továbbra is hajthatatlan marad, Amerika jóindulatát teszi kockára. A legfőbb tét azonban nem is ez, hanem Izrael léte. A kétállamos megoldás esélyei napról napra csökkennek. A palesztinok egyik veterán tárgyalója, Szaeb Erekat nemrég az oszlói megállapodás törlését és az Izraellel való biztonsági megállapodás felmondását javasolta a ciszjordániai vezetésnek. Ez pedig tragikus következménnyel járna a zsidó állam számára.

Ehud Yaari neves izraeli elemző márciusban a Foreign Affairsben megjelent álláspontja szerint minden korábbinál reálisabb annak veszélye, hogy a palesztin kormányzat feladva eddigi eredményeit, egyszerűen beleomoljon Izrael karjaiba. Ezzel Izrael demográfiai rémálma válna valóra: egy a Földközi-tengertől a Jordán folyóig nyúló kétnemzetiségű állam, ahol a zsidó lakosság számaránya vészesen csökken. A sors fintora, hogy a folyamatot épp Netanjahu és amerikai szövetségese, az AIPAC sietteti.