Mint mindig, a valódi alku most is a színfalak mögött zajlott. A török csatlakozást leginkább propagáló Nagy-Britanniának komoly munkájába tellett, míg leküzdötte a török csatlakozást ellenző erőket. A leghangosabban tiltakozó Ausztria betöréséhez alig egy hétvége kellett. Ebben Jack Strow brit külügyminiszter Washingtonban talált partnerre. Könnyen lehet, hogy a tengeren túli szövetséges nélkül bukott volna az egész ügy, hiszen Recep Tayyip Erdogan török miniszterelnök fejében már-már megfordult, hogy az otthoni nyomásnak engedve hagyja a csudába az egész megalázó procedúrát. Utolsó pillanatban azonban megcsörrent a telefonja. A vonal túlsó végén Condoleeza Rice amerikai külügyminiszter beszélt, aki nyomatékosan megkérte Erdogant, hogy tartson ki. Rice nem csupán a török miniszterelnököt hívta fel, hanem a Horvátország csatlakozása ügyében bírává előlépő Carla Del Pontét, az ENSZ vizsgálóbiztosát is. Ennek hatására Del Ponte három nap alatt megvilágosodott, és pénteki nyilatkozatának gyökeresen ellentmondva hétfőn bejelentette: Zágráb hihetetlenül együttműködik Gotovina tábornok ügyében, így semmi nem állhat Horvátország tárgyalási csatlakozása megkezdése útjába. A horvát csatlakozás zászlaját vivő Bécs szájára így lakat került.

Mindenki saját győzelmét ünnepelheti. Ausztria megkapta, amit akart, a horvát csatlakozás megkezdését. A britek pedig boldogan ünnepelhették a török csatlakozási tárgyalások megkezdését. Van azonban egy momentum, mely korántsem ad okot optimizmusra a jövőt illetően. Ez pedig az, hogy Nagy-Britannia ismét az Egyesült Államokkal fogott össze európai partnerei ellen. Mégpedig azért, mert Törökország csatlakozása elsősorban amerikai érdek. Egyes hangok az iszlám trójai falovát látják a lassan nyolcvanmillió muszlimnak otthont adó Törökországban. Ankara azonban nemcsak Európa, de az Egyesült Államok számára is trójai falóként működhet. Törökország csatlakozásának legelkötelezettebb támogatója ugyanis Amerika, aki Európa határainak a Kaukázusig és a Közel-Keletig való kitolásával kívánja biztosítani, hogy az unió a közvetlen érintettség okán asszisztálni kényszerüljön nagyhatalmi politikájához.

A Törökországgal való tárgyalások megkezdésével az európai vezetők olyan döntést hoztak, amely ellen népeik kézzel-lábbal tiltakoztak. Nem véletlenül. Törökország képe talán Ausztriában a legrosszabb. Az osztrák médiumok rendszeresen „boszporuszi országként” definiálják Törökországot, a köznépi szlengben pedig a „török” szó a színes bőrű bevándorlók általános gúnyneve. A jelenlegi osztrák vezetés híres választási jelmondata pedig így szólt: „Bécs nem válhat Isztambullá.”

A felhívás megértő fülekre talált. Ausztriában az emberek kilencven százaléka elutasítja a török integrációt. Mellesleg ugyanennyi támogatja Horvátország felvételét. A török csatlakozás támogatottsága más országokban sem sokkal jobb. A németeknek és franciáknak nyolcvan százaléka mond nemet a dologra. Azzal pedig, hogy a francia és a holland nép a nyár folyamán nemet mondott az uniós alkotmányra, nagyrészt a török csatlakozásról fejtette ki véleményét. Az elutasítottság egyébként éppen Magyarországon és Lengyelországban a legalacsonyabb, mindössze negyvenkilenc százalék. Átlagosan mégis az európaiak 54 százaléka utasítja el Törökország felvételét.

Az európai utcák emberének aggodalma érthető. Kétségtelen, hogy az Ausztriában élő kétszázezer és a Németországban élő hárommillió török egy része korántsem képviseli méltóképpen hazáját befogadó országában, és a németek fejében a „török” szó hallatán sokkal inkább a kreuzbergi késdobáló suhancok, mintsem az isztambuli táncoló dervisek jutnak az eszébe. És akkor még nem is beszéltünk az olcsó munkásoktól való félelemről. Persze mondhatják az illetékesek, hogy az emberek idegengyűlöletből mondanak nemet a török csatlakozásra, ami nem szép dolog. Viszont. ha komolyan vesszük a népképviselet elvét, akkor a vezetők mégsem dönthetnek népeik akarata ellenében. Így egy idegengyűlölő nép kormányának kötelessége xenofóbként viselkedni. Egyébként a döntés elveszti legitimitását. A török csatlakozás megszavazásával tehát fennáll az a veszély, hogy éppen a kárhoztatott idegengyűlölet és iszlámellenesség fog növekedni. Az emberek ugyanis úgy érzik, kormányaik akaratuk ellenére szabadítanak rájuk – demagóg magyarázattal élve – nyolcvanmillió muzulmánt, míg társult tagság esetén, a szakállas mullahoktól rettegő európai polgárok kifújhatnák magukat és megindulhatna a kultúrák közötti valós párbeszéd.

Nem hiába mondta José Manuel Barroso, hogy „Törökországnak az európai polgárok szívét kell megnyernie, mivel egy nap ők döntenek majd a sorsáról”. A csatlakozás ugyanis még messze nem eldöntött kérdés. Franciaország, Ausztria vagy Ciprus bármikor élhet vétójogával. Ha pedig – elkerülendő a nemzetközi vitákat – egyik kormány sem kívánná magára vállalni a kellemetlen döntést, elég, ha egyszerűen csak népszavazásra bocsátja az ügyet, utána pedig széttárt karral sajnálkozik a nép döntése miatt.

Korántsem dőlt el tehát, hogy Törökország végül teljes jogú tagja vagy csak kivételes státusú partnere lesz az uniónak. Az utóbbi verziót támogatók táborában olyan vezető európai politikusok vannak, mint Nicolas Sarkozy francia belügyminiszter és a Schroeder kancellárt párbajra hívó Angela Merkel.

Törökország csatlakozási tárgyalásának számos érzékeny pontja lesz. Ankara máig nem kíván hallani az 1915 és 1923 között lezajló, a történészek által „örmény holokausztnak” nevezett, törökök által elkövetett népirtásról, amelyben a nemzetközi becslések szerint 1,5 millió, az érintettek szerint 3 millió örmény vesztette életét. Ez pedig rossz pont az ügyeletes EU-komisszárok szemében, hiszen ékesen bizonyítja, hogy mazochizmusban Törökország még messze nem EU-kompatibilis. Egyéb dolgokban sem. Ankara például máig nem hajlandó elismerni az uniós tagállam görög Ciprust. Ebben talán fordulópontot jelenthet a jövő év, amikor Törökországnak meg kell majd nyitnia kikötőit a Ciprusról érkező teherhajók előtt.

A csatlakozást előkészítő években bőven lesz tehát teendő. Nem mindegy azonban, hogy az elkövetkező tíz év mivel telik el. Az európai elme még nagyobb türelemre kondicionálásával vagy a török agy EU-kompatibilissé zsugorításával. Kétségtelen, hogy innen nézve az utóbbi a vonzó elképzelés, hiszen nem Európa akar Törökországhoz csatlakozni, hanem fordítva. John Kennedy után szabadon: „nem az a kérdés, hogy Európa mit tehet Törökországért, hanem hogy Törökország mit tehet Európáért”.

Ezzel együtt elkerülhetetlen, hogy a tárgyalások során az unió is engedményeket tegyen és változásokon menjen keresztül. Vajon a törökországi iszlám pártok miképpen tagozódnak majd be az európai parlamentbe? Mivel kereszténydemokraták aligha lehetnek, így a Néppárt nem nekik való. De az európai baloldal szociáldemokrata klubcsapata sem igazán nekik való. Talán függetlenek lesznek? És ott hogyan? Hogyan fest majd, amikor az iszlámellenes Flamand Érdek képviselőit körülülik a szakállas muftik? Másfelől, ha a jelenlegi bevándorlási tendencia folytatódik, közkívánatra mégis megeshet, hogy külön frakciója lesz a muszlim pártnak, jelentős francia, brit és német alcsoportokkal, és az Európai Parlament a kényelmes két pólus után háromosztatúvá válik.

Hogy a törökök csatlakozása kulturálisan nyereséget vagy veszteséget okoz az unió számára, az megítélés kérdése. Erdogan kormányfő szerint Európának be kell bizonyítania, hogy nem egy keresztény klub. Hogy már miért kéne ezt bárkinek is bebizonyítani, azt a magabiztos török politikus nem magyarázta meg, hiszen sem az Arab Liga, sem az Iszlám Konferencia Szervezete nem igyekezett soha bebizonyítani, hogy nem muzulmán klub.

A török miniszterelnök érvelése szerint Törökország híd lehet a másfél milliárdos muszlim világ és Európa között. Csakhogy Európa – legalábbis azon része, amelyik nem pattant Bush terrorellenes kürtszavára – eddig is jó kapcsolatot ápolt a muzulmán világgal. Így kulturális tekintetben a török csatlakozás nem feltétlenül jelent akkora pluszt, mint ahogy azt egyes érdekcsoportok propagálják. Pláne, hogy a muszlim világ sokkal inkább a Nyugat, mintsem saját részének tekinti az Egyesült Államokkal és Izraellel bensőséges viszonyt ápoló, ateista Törökországot.

A muzulmán világgal való jó kapcsolat ápolásának számos egyéb módja van. Például az euromediterrán együttműködés, de legfőképpen a kiegyensúlyozott hozzáállás az iraki és palesztin helyzethez. Az Európai Uniónak nem kulturálisan, hanem stratégiailag és geopolitikailag fontos, hogy határait kiterjessze a Kaukázusig vagy Iránig. Persze más kérdés, hogy valahol Isztambul és Hakkari között Európa véget ér és egy egészen más világ kezdődik. Hiszen bár Törökország minden tekintetben a legnyugatibb keleti ország, kulturálisan még így is fényévekre van a Nyugattól. Törökország csatlakozásával az Európai Unió megszűnik kulturális egységnek lenni. Persze a kulturális törés már a küszöbön álló bolgár és román csatlakozás után is bekövetkezik. A huntingtoni értelemben vett „Nyugat” határa ugyanis egybeesik a katolicizmus határaival és Horvátország, Magyarország, Lengyelország és a Baltikum határainál véget ér. Azokon túl már a nagy keleti-ortodox óceán kezdődik.

Éppen ezért akár történelmi horrorként is felfogható, hogy a muzulmán Törökország csatlakozásának kikényszerítésére lett csaliként bedobva a nagyhatalmak által a katolikus Horvátország csatlakozása. A török csatlakozás délibábja mellesleg az egész Balkánon látható. Aligha férhet kétség ahhoz, hogy hamarosan a Balkán számos országa csatlakozik az unióhoz. Talán néhányuk a törököket is megelőzve. Van ebben némi történelmi irónia, hiszen egykor a mai Törökország elődje, az Oszmán Birodalom volt az, amely évszázadokra elszakította a Balkánt Európától. Most pedig ő tereli vissza. Hamarosan Szerbia és Macedónia is csengetni fog Brüsszel kapuján, mondván, ha a törököknek lehet, akkor nekik miért nem. Hiszen mégiscsak európaibbak és közelebbiek Törökországnál.

Ebben igazuk is lesz. Európa pedig rábólint a dologra. Hiszen a kicsi balkáni országok úgysem sokat nyomnak a latba. Ráadásul gyakorlatilag már ma is az unió felel a vad délkeleti tartományok biztonságáért. Könnyen lehet, hogy mire 2015-re vagy 2020-ra Törökország csatlakozik, az Európai Unió az antik Róma teljes területét magába foglalja majd. Ez az optimista forgatókönyv. A negatív szerint, mire Törökország belépne, már nem lesz mibe.

Ez azonban már egy másik történet. Mindenesetre az EU megkérdőjelezhetetlen szépsége, hogy régi ellenségeket békít ki. Sőt, gyakorlatilag a régi ellenségek azok, akik a leginkább támogatják egymást. Ez a szomszédos országokra fokozottan igaz. A lengyel csatlakozás szócsöve Németország volt. A lengyelek ma az ukránokat támogatják. Magyarország Romániáért küzd, a görögök a törökökért lobbiznak. A törökök pedig? Különleges fekvésüknél fogva, Szíria, Irak és Irán mellett példának okáért akár a két keresztény és ezer szállal az európai kultúrához kötődő kaukázusi ország, Grúzia és Örményország csatlakozását is pártolhatnák, ami részükről több mint méltányos gesztus volna.