A hidzsábtilalom feloldását megelőző hétvégén 40 ezer ember tüntetett Ankarában a készülő alkotmánymódosítás ellen. A nacionalista erők az atatürki Törökországot gyászolták, mivel szerintük a fejkendő egyetemi engedélyezése nem más, mint egy újabb szög a szekuláris Törökország koporsójába. A másik nézőpont szerint azonban a tilalom feloldása éppen hogy a szabadságjogok kiterjesztését jelenti. Ali Babacan külügyminiszter, akinek felesége szintén csak fejkendősen lép utcára, egy nyilatkozatában kifejtette: kormánya Törökországot "elsőosztályú demokráciává kívánja tenni, ahol a szabadságjogokat az élet minden területén élvezni lehet". A kormány másik érve szerint a fejkendőtilalomfeloldása a vallásos nők elszigeteltsége felszámolásának egyik módja. Ahogy Gül elnök a Milliyet nevű napilapnak elmondta: "A hidzsábot viselő nőknek jobb, ha egyetemre járhatnak, mintha otthon maradnak és elszigetelődnek a társadalmi élettől." Az elnök emellett rámutatott arra a valós társadalmi problémára, miszerint míg a tehetősebb vallásos lányok külföldre mennek tanulni, ahol szabadon eleget tehetnek vallási kötelességüknek, addig a szegényebbek, akiknek erre nem futja, egyszerűen kimaradnak a felsőoktatásból.

Mindez persze nem győzte meg az ellentüntetőket, akik nemtetszésüknek hangot adva elzarándokoltak a szekuláris Törökország atyja, Kemál Atatürk sírjához. Az aktus látványossága ellenére a maga módján kissé különös volt. Maga Kemál Atatürk ugyanis nem bírálta a fejkendő viseletét. A világi Törökország megalapítója kizárólag a tradicionális férfiviseletnek számító fez és turbán viseletét tiltotta be. Ami a hidzsábot illeti, Atatürk így fogalmazott: "Ez az egyszerű viselet nem áll ellentétben társadalmunk céljaival és erkölcsével". Persze lehet, hogy a dolog mögött családi ok volt, hiszen a fényképek tanúsága szerint Atatürk felesége is fejkendőt hordott. A vezető mindenesetre úgy vélte, a nők öltözködésének reformja nem jelent majd különösebb problémát, mivel a hölgyek természetükből adódóan egyébként is maguktól kezdik majd követni a legújabb divatokat. Ezt valószínűleg szintén családjából kiindulva gondolhatta, mivel fogadott lányai mostohaanyjukkal ellentétben az európaias viseletet preferálták. Most kiderült, hogy a törökök atyja tévedett. A fejkendő ügye a XX. század elejére igencsak forró és átpolitizált témává vált.

A magát a világi Törökország védelmezőjének tartó hadsereg négy ízben hajtott végre puccsot, amikor veszélyben érezte az atatürki rendet. A fejkendő közintézményekben való viseletét az utolsó előtti, 1980-as puccsot követő alkotmánymódosításban tiltották be. Törökországban azóta nemcsak az egyetemeken, de hivatalokban, kórházakban és bíróságokon is tilos a fejkendő viselete. A kemálista erők ugyanis a politikai iszlám jelképét látják a hidzsábban. Később a döntés csak szigorodott. A hadsereg 1997-ben lemondásra kényszerítette a demokratikusan megválasztott iszlamista Jólét pártot. Ezt követően még az államilag üzemeltetett vallási iskolákban is megtiltották a fejkendő viseletét. A Jólét Párt romjain később megalakult az AKP, amely 2002-ben megnyerte a választásokat. A Tayyip Erdogan vezette tömörülés elődje kárából tanulva már szekuláris elveket hirdetett, és legfőbb céljának Törökország európai uniós integrációját hirdette meg.

Az AKP győzelmével azonban a hidzsáb kérdése újra terítékre került. Erdogan felesége ugyanis a világi nacionalisták elvárásával szemben kizárólag hidzsábban volt hajlandó megjelenni a nyilvánosság előtt. Ráadásul Emine asszony 2004-ben fejkendősen találkozott az amerikai first ladyvel, Laura Bush-sal a Fehér Házban. Az eset iróniáját az adta, hogy míg Amerikában ezt megtehette, addig az akkori török elnök, Ahmet Necdet Sezer hivatalába az alkotmány értelmében nem léphetett volna be fejkendősen.

A fejkendő körüli indulatok 2007-ben csaptak újra magasba, amikor Erdogan korábbi külügyminiszterét, Abdullah Gült jelölte köztársasági elnöknek. Valójában azonban nem Gül, hanem a felesége volt az, aki a támadások kereszttüzébe került. Hayrunnisa Gült ugyanis 1998-ban azért távolították el az egyetemről, mert nem volt hajlandó megválni fejkendőjétől. Panaszát az Európai Unió Emberjogi Bíróságához is benyújtotta, s csak akkor vonta vissza, amikor férje külügyminiszter lett.

Gül felesége azóta is fejkendőt visel. A hadsereg fegyveres beavatkozással fenyegetett Gül megválasztása esetére. Az indulatokat kizárólag az előre hozott választások tudták lecsillapítani, amelyeket az AKP 47 százalékkal, pozícióját jócskán megerősítve nyert meg.

Erdogan nem árult zsákbamacskát. A miniszterelnök a választásokat megelőző kampánya során egyértelműen kijelentette, hogy újbóli győzelme esetén mindent megtesz a fejkendőtilalom feloldása érdekében. A miniszterelnök beváltotta a szavát. A kormánypárt, illetve a Nacionalista Akció Párt alkalmi szövetségével meglett az alkotmánymódosításhoz szükséges kétharmados többség. 2008 februárjától a török diáklányok újra hordhatnak hidzsábot.

A fejkendőtilalom feloldása kizárólag az egyetemek hallgatóira vonatkozik. A tanárok, állami alkalmazottak és pilóták ezután sem hordhatják a tradicionális muszlim viseletet.

A hadsereg nem avatkozott közbe. Ankarai sajtótájékoztatóján Yasar Buyukanit tábornok így kommentálta a kialakult helyzetet: "Tudom, miért vannak itt. Arra kíváncsiak, hogy a hadsereg mit szól a fejkendő témájához. Nincs azonban olyan török, aki ne tudná, hogy mit gondol erről a hadsereg. Így ha bármit mondanánk, azzal csak egyértelmű dolgokat ismételnénk. Ezért inkább nem is mondunk semmit."

Senkinek nem lehet kétsége, alig egy évtizeddel korábban a hadsereg olyat mondott volna, hogy abban nem lett volna köszönet. A reakció tehát egyértelműen bizonyítja, amit már Gül megválasztása idején is sejteni lehetett: a török hadsereg kezd megszűnni mint az atatürki rend őrzője. Mi több, a százéves atatürki álom egyre inkább oszladozik. Ezt leginkább a rend kedvezményezettjei bánják. A hadsereg vereségek sorát szenvedi el az iszlamista kormányzattól. A kemálista erők fő társadalmi bázisa ugyanis az olyan nagyvárosokban összpontosul, mint Isztambul és Ankara. Ezzel szemben az AKP támogatói inkább Anatóliában és a többi provinciában élnek. A kormány éppen ezért tudatosan fejleszti az olyan közép-törökországi városokat, mint Kayseri és Konya. Emellett az AKP privatizációs intézkedései folytán mind több nyugati vállalat kap teret a török gazdasági életben. Európa és az Egyesült Államok így mára a török iszlamistákat preferálja politikai és gazdasági partnerként. Lehet, hogy talán nem a fejkendő ügye, hanem ez az, ami a leginkább bántja a régi kemálista elitet.

Sok elemző az elmúlt évek franciaországi eseményeit látja új életre kelni a törökországi hidzsábvitákban. Valójában azonban a török helyzet messze nem tükörképe a franciaországi fejkendőbotránynak. Míg Franciaország lakosságának csupán 5-10 százalékát adják a muszlimok, addig Törökországban ez az arány 99 százalék. Nem beszélve arról, hogy míg a franciaországi muszlimok többsége fekete, és Észak-Afrikából érkezett bevándorló, addig Törökországban az ország lakói követik ezt a vallást. A harmadik nagy különbség, hogy míg Franciaországban a fejkendő viselete hátráltatja a kisebbség integrációját – mely egyébként a többség érdekét szolgálja -, addig Törökországban éppen a többség kívánságára történik a hidzsáb engedélyezése.

Az ankarai központú Metropoll Research Company nevű közvélemény-kutató cég december 29. és február 1. között 26 tartományban végzett felmérése szerint a diáklányok 64,9 százaléka egyetért a tilalom feloldásával, míg csupán 27,6 százalékuk van ellene. Emellett a megkérdezettek 67,6 százaléka szerint a hidzsáb nem politikai, hanem vallási jelkép. Szintén érdekes kérdés, hogy a fejkendőt viselő lányok milyen megfontolásból hordják a vallásos viseletet. A felmérés szerint 79,4 százalékuk vallási okokból, 6,5 százalékuk tradícióból, 3,9 százalékuk családi nyomásra, 3,2 százalékuk külső nyomásra, 3 százalékuk szokásból, 2,3 százalékuk pedig a társadalmi elvárások miatt.

A számok tükrében megállapítható tehát, hogy az AKP döntése komoly társadalmi támogatottságot élvez. Így a kormány érvelése helytálló, és a döntés valóban a demokratikus jogok kiterjesztését és a személyes szabadság erősítését jelenti.

Európai szemmel nézve furcsa lehet, hogy a török fiatalok kétharmadának ilyen fontos a fejkendő viselésének engedélyezése. Van azonban egy momentum, melyben Törökország nagyban különbözik a mai Európától: ott a vallás még mindig meghatározó része a népléleknek és identitásnak. Ezt egy 2006 áprilisában készített felmérés támasztja alá leginkább. A számokból kiderül, hogy a törökök 45,1 százaléka úgy véli, a vallásnélküliség nem egyeztethető össze a török identitással. 38,1 százalékuk szerint pedig kereszténynek vagy zsidónak lenni szintén nem törökhöz illő dolog.

Más szemszögből nézve az is kitűnt, hogy 60,8 százalékuk nem kíván ateista, 56,7 százalékuk zsidó, 53,5 százalékuk pedig keresztény szomszédságában lakni.

A számok ismeretében jogosan adódik a kérdés: van-e helye Törökországnak az Európai Unióban? Nos, úgy tűnik, a kérdés egyre kevésbé aktuális. Törökország egyértelműen a neooszmán restauráció útjára lépett. Szemben például az atatürki örökség török-nacionalista ideáival, az AKP inkább az anatóliai kultúra iszlám kötődéseire fókuszál. A nacionalizmus és a modernizáció náluk nem az európai minta átvételét, hanem egyfajta neooszmánizmust jelent, mely a régi muszlim gyökerű török birodalom ideáját tartja követendőnek.

Az iszlám identitás erősödésével párhuzamosan egyre csökken az európai uniós csatlakozás támogatottsága. Az uniós integráció korábban háromnegyedes támogatottsága 2007 végére 40 százalékosra apadt. Ez az arány Európában 21 százalékos. Márpedig több európai ország vezetői jelezték már, hogy népszavazásra bocsátanák a török csatlakozás kérdését. Ha ez így megy tovább, Törökország biztosan nem lesz az Európai Unió tagja. Ennek oka persze nem a hidzsáb lesz.

Az Európai Unió egyébként igen óvatosan nyilatkozott fejkendőügyben. A vitában Brüsszel kezdetekben tartotta magát az Emberi Jogok Európai Bizottsága 2005-ös állásfoglalásához, miszerint a fejkendőtilalom fenntartása szükséges a szekuláris rend érdekében. Végső állásfoglalásában azonban Brüsszel már török belügynek minősítette a kérdést. Európának végül is nem árt, ha határain kívül a muszlimok úgy élnek, ahogy kedvük tartja.

Ha Törökországban a többség akarata érvényesül, azzal csak nő az ország stabilitása. Ez mindenképpen jó hír az ország politikai és gazdasági partnereinek.