Az extravagáns életet élő Fahd királlyal szemben, a puritánságáról híres Abdullah igen nagy népszerűségnek örvend népe körében. Korábban több ízben bejelentette, hogy véget kíván vetni a 25 000 tagot számláló uralkodóház fényűző életmódjának. E mellett Abdullah számtalanszor hangot adott a beduinok iránti tiszteletének, és maga is az általuk beszélt nyelvjárást részesíti előnyben. Ez önmagában is jelkép, mivel az arab kultúrában a beduinok jelentik a tradicionalizmust. Ők az örökösei annak az életmódnak, amelyet egykor a ma városokba rekedt arabok ősei képviseltek.

A nomádok életét számtalan legenda övezi, és mindegyik nemes lelkű, lovagias embereknek írja le a sivatag lakóit, akik egyesítenek magukban minden olyan tulajdonságot, mellyel egy jó arabnak bírnia kell. Abdullah nyitottságáról is híres. Az udvari pletykák szerint nappalijában 33 televíziót tart, hogy egy időben követhesse minden műholdas csatorna adását. Az új király, puritánsága mellett, az elmúlt egy évtizedes kormányzása során véghezvitt reformjai miatt is népszerű. A jelentős infrastrukturális fejlesztések és munkahelyteremtő programok mellett ez évben először a parlament tagjainak felét a nép választhatta.

A másik felét továbbra is az uralkodó jelölte ki. Ráadásul 2002-ben Abdullah pragmatikus politikusi képességeit is bebizonyította, egyszersmind nemzetközi elismertségre tett szert, amikor felajánlotta Izraelnek, hogy hajlandó elismerni létét, amennyiben az visszavonul a ’67-es háború során megszállt területekről. Tervezetéhez csatlakozott a többi arab ország is, sőt még az ügyben legérintettebbek, a palesztinok is tetszésüknek adtak hangot. Hogy Izrael elutasította az egyébként nemzetközileg is elfogadott ajánlatot, az más lapra tartozik. Az elmúlt évtizedben az Abdullah által vezetett Szaúd-Arábia megindult a reformok lassú útján. Ami azonban igencsak göröngyös. Az ország helyzete a látszat ellenére sokkalta nehezebb, mint bármely más, térségbeli országé. A sivatagi királyságnak nagyon óvatosan kell egyensúlyoznia a tradicionalitás és modernitás közötti pengeélen.

Esete leginkább „A molnár, a fia meg a szamár” történetéhez hasonlít: a királyság vezetői bármit is tesznek, azzal mindenképpen kivívják valaki haragját. Vagy a muzulmán világét, vagy a Nyugatét. Márpedig Szaúd-Arábia politikai és kulturális felelőssége mindkét oldal irányába hatalmas. Az ország a bölcsője mindannak, amit ma arab vagy iszlám kultúrának nevezünk. Igazi arabokat gyakorlatilag csak az Arab-félszigeten találunk, a többi arab ország lakói többnyire vegyes etnikumú népek, akik a történelem során elarabosodtak, és mára nyelvükben és identitásukban egyaránt araboknak vallják magukat.

Talán nem véletlen, hogy az olyan pánarab mozgalmak, mint a nasszerizmus vagy a baathizmus olyan vegyes népességű országokban jelentek meg és futottak be karriert, mint Egyiptom, Irak vagy Szíria. Szaúd-Arábiában viszont nem kavartak nagy vihart. Ezek az irányzatok felfoghatók az említett népek identitáskereséseként is, a szaúdiaknak viszont nincs szükségük eredetvizsgálatra.

A legszigorúbb törzsi rendszer szerint működő országban szinte mindenki hetedíziglen ismeri felmenőit. Kivételt talán csak azok képeznek, akik az olajkincs felfedezését követő gazdasági robbanás során vidéki lakhelyüket elhagyva a városokba költöztek, és így gyökereiktől elszakadtak. Ez a réteg mára komoly problémává vált, hiszen az ilyen családokban felnövő fiatal generáció szintén identitásproblémákkal küszködik. Életük célját pedig sokan az iszlám radikalizmusban találják meg. Az iszlám vallás, csakúgy mint az arab kultúra, szintén az Arab-félszigetről indult ki.

Így bár ritkán mondják ki, a világ más tájain élő muzulmánok szívük mélyén némi irigységgel tekintenek a szaúdiakra, akik a prófétai hit egyenes ágú hordozói. A koráni hagyományok szintén a szaúdiaknak kedveznek, mivel egyetlen mekkai ima százezer máshol folytatott fohásszal ér fel. A kettősség komoly gondot jelent. A szaúdi uralkodóház bármilyen konzervatívan viselkedik is, a radikális muzulmán populizmussal nehezen tudja felvenni a versenyt.

Az energiával túlfűtött fiatalok szemében így a Szaúd család megdöntésére törő Bin Laden mára egyfajta muszlim Che Guevarává nőtte ki magát. Radikálisabb muzulmán hangok nyugatiasnak vélt viselkedése miatt kárhoztatják a szaúdi uralkodóházat. Rossz szemmel néznek minden szerintük méltatlan intézkedést, így a Nyugattal ápolt jó kapcsolatokat, a luxuséletet és a szaúdi központú Rotanát, az arab világ vezető könnyűzenei csatornáját.

A radikális muzulmánok támadásai mellett ugyanakkor Szaúd-Arábiát fontos politikai szövetségese, a Nyugat is gyakran illeti vádakkal. Leginkább a demokratikus intézmények hiányát kérik számon. A nyugati értelemben vett demokráciának Szaúd-Arábiában valóban nincs nyoma. Van viszont valamijük, ami ennél többet ér: tradíciójuk és történelmi kontinuitásuk, ami nem igényli a nyugati típusú társadalmi minta átültetését az ország életébe.

A nyugati támadások leglátványosabb és legpopulistább felülete a szaúdi nők helyzete. Szenzációhajhász nyugati szerzők és riporterek szívesen ecsetelik az „elnyomott asszonyok” szenvedéseit. Az érintetteket senki nem kérdezi meg. Pedig az Európában sokat hangoztatott toleranciának nemcsak azt kellene jelenti, hogy a devianciát kötelezően saját házunkba engedjük, hanem hogy elfogadjuk más kultúrák létezését is. Pláne, ha azok szülőhelyükön érvényesülnek. Ez egyébként néha sikerül.

A tibeti szerzetesektől senki nem kéri, hogy növesszenek loboncot és engedjenek be nőket is soraikba. A szaúdi nőkről mégis le akarják rángatni a fejfedőt, különös módon ugyanazok, akik Európában a „másság tisztelete” jegyében pártolják a muzulmán nők tradicionális öltözködését. Az Abdullah által már elindított reformok mindazonáltal valóban elkerülhetetlenek. Az oktatásügyi rendszer miatt ma a diákok közel fele főképp vallási tanulmányokat folytat, aminek végeztével nem tud munkát találni, így hatalmas a munkanélküliség.

A szellemi munkásokat, csakúgy mint a fizikai munkát végzőket, külföldről importálják. Mindeközben számtalan elemző – joggal – veti az Egyesült Államok vezetése szemére, hogy miközben egykor éles kirohanásokat intézett a Szaddám Huszein által vezetett iraki, illetve a jelenlegi szíriai diktatúrák ellen, addig töretlenül bensőséges kapcsolatot ápolt a szaúdi uralkodóházzal.

A probléma itt persze nem a szaúdi rendszerrel van, hiszen a sivatagi királyságnak történelmi és kulturális helyzete miatt saját fejlődési útvonalat kell bejárnia, mint ahogy az is érthető, hogy az ország minden szempontból stratégiai fontosságú helyzete miatt a királyi család más arab kormányoknál érzékenyebb és jobban figyelembe veszi az aktuális nagyhatalmi viszonyokat. A probléma az, hogy Bush és társai, ideológiai köntösbe bújtatva birodalmi ambícióikat, az arab világ nyitottabb részében is végleg lejáratják a demokrácia ideáját.

* * *

 

Egy temetés és egy puccs

Volt valaki Fahd király temetésén, aki vélhetően mindenki másnál őszintébben zokogott. Maaouja Ould Sid Ahmed Taja mauritániai elnök számos más vezetővel egyetemben Szaúd-Arábiába utazott, hogy részt vegyen az uralkodó temetésén. Haza már nem térhetett. A diktátor távollétét kihasználva mauritániai ellenzéki csoportok ostromot indítottak a főváros, Nauakchott ellen. A meglepett kormánypártiak tehetetlennek bizonyultak, így a puccs gyors és sikeres volt. A hárommilliós ország egy emberként ünnepelt, Taja pedig kívül rekedt. Ebül szerzett jószág ebül vész el, mondhatnánk.

Taja maga is puccsal került hatalomra 1984-ben. A kilencvenes évek során szabadnak mondott választáson erősítette meg hatalmát. A külföldi szakértők, és a helyi emberek azonban csalást szimatoltak a levegőben. Uralkodása során több összeesküvést és puccskísérletet vert vissza. Vezetése alatt Mauritánia egyike lett annak a három arab országnak, mely diplomáciai kapcsolatot vett fel Izraellel. A virágzónak induló együttműködés azonban lelankadt, és mindössze egy Nauakchott-ban épített, félkész rákkórházban csúcsosodott ki.

Taja emellett részt vállalt Bush elnök terror elleniként aposztrofált háborújában, mely keretében sikeresen elfogott néhány, helyi mecsetben székelő, terroristának kikiáltott mauritániai ellenzéki papot, és lefoglalt pár veszélyesnek tűnő Koránt. Ilyen politikai hátszéllel nem csoda, hogy a mauritániai vezetéssel elszaladt a ló, és sorra vette semmibe a nemzetközi határozatokat. Például többszöri felszólításra sem volt hajlandó szabadon engedni 408 marokkói politikai foglyot, akiket még 1991-ben fogtak el.

Az elnök amerikai és izraeli szövetségeseinek igen rossz hír a puccs, hiszen jövő évre tervezték az ország kőolajkincsének kitermelésének megindítását. Még rosszabb hír, hogy a hatalomra kerülő, magát Katonai Tanács az Igazságért és Demokráciáért-nak nevező csoport demokratikus választások megrendezését tervezi. Az eredmény borítékolható, így hatalmuk legitimitásához kevés kétség férhet majd.

Meglehet azonban, hogy a mauritániai olajkincs ismeretében az Egyesült Államok hamarosan gyanakodni kezd majd, hogy az új vezetés támogatja a nemzetközi terrorizmust. Ráadásul legitimitás ide vagy oda, egyelőre az afrikai vezetők sem kívánják elismerni az új hatalmat. Kötik magukat ahhoz a korábbi határozathoz, hogy nem ismernek el semmilyen puccsal hatalomra kerülő politikai erőt. A döntés sok elemző szerint nem más, mint önbiztosíték. Mert a sorban bárki lehet a következő.