Egy új korszak kezdetét hirdette meg Hszi Csin-ping. A kínai elnök az országot irányító Kommunista Párt XIX. kongresszusán burkoltan arról beszélt, hazája kész átvenni az Egyesült Államoktól a világ vezető hatalmának szerepét. Miközben a gőzhenger egyre megállíthatatlanabbnak látszik, a nyugati elemzők nagy része máig nem érti Kínát. A nagyhatalmat továbbra is idejétmúlt politikai és gazdasági modellek szerint méricskélik, számonkérve a demokratikus intézmények hiányát, hibás jóslatokba bocsátkozva a politikai rendszer és gazdaság pályáját illetően.

A nyugati világ nem érti Kínát. Egy mondatban így foglalható össze Yukon Huang közgazdászprofesszor legújabb könyvének tanulsága. Az Oxfordi Egyetem kiadójának gondozásában most júliusban megjelent könyv, „Cracking the China Conundrum: Why Conventional Economic Wisdom Is Wrong” (A kínai rejtély megfejtése: miért hibás a hagyományos gazdasági bölcsesség) részletesen leírja, miért cáfol rá sorban az élet a legnevesebb nyugati szakértők kínai gazdasággal és politikával kapcsolatos előrejelzéseire. Hasonló véleményen van Eric X Li, az Egyesült Államokban végzett kínai gazdasági szakember-menedzser is, aki ma már a legnevesebb amerikai szaklapokban elemzi eredeti hazája politikai sajátosságait. A két szakértő mellett egyre többen mutatnak rá a tényre, miszerint a Nyugat máig saját szemüvegén keresztül szemléli a világot. A politikát is meghatározó gondolkodók és iskolák gyakran abból a téves alapvetésből indulnak ki, hogy minden kultúra ugyanazt a fejlődési ívet járja be, így a kínai eseményeket hamis nyugati analógiákon keresztül magyarázzák.


A tekintély forrása

A kínai gazdaságot a 90-es évek előtt következetesen „szocialista gazdaságként”, a hidegháború végét követően pedig „fejlődő gazdaságként” vizsgálták. Ezek közül azonban egyik sem állta meg a helyét. Nem véletlen, hogy a washingtoni, londoni és brüsszeli elemzők tátott szájjal figyelik, miért marad el rendre a kínai gazdasági és ingatlanpiaci „lufi” sokszor megjósolt kidurranása. Ennél is nagyobb értetlenséggel állnak az előtt a tény előtt, hogy miként képes egy, az emberi jogokat sokszor figyelmen kívül hagyó, nyugati mércével diktatórikus rendszer folyamatosan megújulni és megtartani az emberek bizalmát.

Nyugati elemzők Kínát következetesen diktatórikus rendszerként jellemzik, mondván, az országot irányító Kommunista Párt nem méretteti meg magát a választásokon. Ezzel kimondva-kimondatlanul a párt hatalmának legitimitását kérdőjelezik meg, hiszen nyugati fejjel azt feltételezik, hogy egy vezető kizárólag szavazás útján nyerheti el legitimitását. Mint azonban Eric X Li rávilágított, a tekintélyelvű kínai kultúrában a legitimitást nem a voksolás, hanem a kompetencia adja. Ilyen téren pedig a Kommunista Párt kifejezetten jól teljesít.

Amikor a párt 1949-ben átvette a hatalmat, az ország külföldi megszállások hatásait nyögte. Az emberek általában nehéz mezőgazdasági munkából éltek, a születéskor várható élettartam 41 év volt. Azóta hozzávetőleg 650 millió ember emelkedett ki a szegénységből. És a folyamat nem állt meg. 2022-re Kínában 550 millió ember fog a középosztályba tartozni, ami több, mint az Európai Unió teljes lakossága. Kína ma a világ második, számos mutató szerint azonban már első számú nagyhatalma, amelynek polgárai növekvő jólétben élnek. A nagyvárosokban az egy főre jutó bevétel mára meghaladja a csehországi átlagot. Ennek köszönhetően az ország mára a luxusmárkák második legnagyobb piaca lett. A Kommunista Párt ráadásul úgy vezényelte le a robbanásszerű urbanizálást, hogy közben elkerülte a világon ilyenkor mindenütt jellemző gettók és külvárosi nyomornegyedek kialakulását. Aligha véletlen, hogy a Pew Research 2017 augusztusában publikált felmérése szerint a kínaiak 85 százaléka elégedett azzal az iránnyal, amerre hazája halad. A fejlett nyugati világban és Kína riválisánál, Japánban ez az arány húsz és harminc százalék között mozog. Emellett a kínaiaknak ma 70 százaléka érzi úgy, hogy jobban él, mint öt évvel korábban, amely arány Nyugaton ismét csak húsz és harminc százalék között mozog. Miközben a nyugati fiatalok szüleik jólétét sírják vissza, kínai kortársaik 93 százaléka optimista a jövőjét illetően. A kínai Kommunista Párt társadalmi legitimációjához tehát aligha férhet kérdés.


Út a csúcsig

Miközben Peking gazdasági téren rég elhagyta a maoista dogmákat, a Kommunista Párt továbbra is őrzi pozícióját. A párt irányítja a politikát, a hadsereget és az állami propagandát, és egymaga dönt a miniszterek, állami cégvezetők és magas rangú oktatók kinevezéséről. A nyugati – példákkal egyébként jócskán alátámasztott – tapasztalat szerint azonban a nem demokratikus rendszereknél fennáll a veszély, hogy a hatalmon lévők, megöregedvén inkompetenssé válva is pozícióban maradnak, s ezzel romlásba viszik az országot. Nem így Kínában. Felismerve, hogy Mao időskori kormányzása milyen súlyos hibákhoz vezetett, a több évtizede érvényben lévő törvények szerint a pártfunkcionáriusoknak kötelezően nyugdíjba kell vonulniuk 68-70 éves korukban. Az ország egyik legfőbb hatalmi központjának, a Központi Bizottságnak jelenleg hetven százaléka érte el a nyugdíjhatárt. A mostani pártkongresszus a fiatalítás jegyében telt el, ami nagy lendületet adhat Hszi Csin-ping elnök reformterveinek is.

A párt emellett komoly figyelmet fordít arra, hogy kompetens utánpótlást termeljen ki közel 90 milliós tagságának soraiból. A karrierek alakulását és irányítását a külön erre a célra létrehozott Szervezeti Osztály felügyeli. Az ő hatáskörükbe tartozik a közigazgatás, az állami tulajdonú vállalatok és a közintézmények dolgozóinak életút-menedzselése. A különböző állami irányítású intézmények között egyébként nagy az átjárás. Egyetemi munkatársból lehet minisztériumi alkalmazott, kórházi hivatalnokból egészségügyi termékeket gyártó cég dolgozója. Ami állandó, az a piramisszerű karrierstruktúra, amelyen akár két-három évtizedig is eltarthat a felkapaszkodás.

A párttagok pályájukat az alsó szinten, „írnok” beosztásban kezdik. A szint állományának létszáma országos szinten 900 ezer fő. Innen érdem alapján léphetnek elő osztályvezető-helyettessé, osztályvezetővé, részlegvezető-helyettessé, részlegvezetővé, ami már egy szűkebb, 600 ezres klubot jelent.

Noha a protekció intézménye nem zárható ki, a rátermettségnek döntő szerepe van. A Szervezeti Osztály évente alaposan megvizsgálja a pozíciót betöltő párttagok teljesítményét. Ennek során nemcsak az érintetteket, de kollégáikat, főnökeiket és beosztottjaikat is meginterjúvolják. Csak a legkiválóbbak léphetnek elő az irodavezető-helyettes vagy irodavezető pozícióig. Ebben az exkluzív klubban hozzávetőleg negyvenezer ember dolgozik. Ők már sokszor több millió lakosú kerületek vagy milliárdos büdzséjű vállalatok irányításáért felelnek.

Innen már csak háromszáz ember juthat tovább az országot irányító Központi Bizottságba. Eric X Li szerint ez a szisztéma korántsem új találmány, hanem a kínai kultúrában több ezer éve, a legendás Konfucius által leírt és elfogadtatott hivatalnoki rendszer modernizált változata. Noha a protekció és a pártfogás létező jelenségek, a kiválasztódás érdemalapú, a társadalmi mobilitás pedig jelentős: az országot vezető legmagasabb testület, a Politbüro huszonöt tagjából csak öt született kivételezett helyzetű családba. A többiek, beleértve a miniszterelnököt is, átlagos vagy alacsony sorból származnak. A Központi Bizottságban még ennél is kisebb a felső osztálybeliek aránya. Míg tehát az amerikai politikai vezetés általában gazdag családok elitegyetemeken végzett gyermekeiből áll, a kínai vezetők többsége évtizedek alatt küzdötte fel magát a ranglétrán.

A jelenlegi főtitkárnak, noha jó családból származik, harminc évig tartott felkapaszkodni a ranglétrán. Egy falu vezetőjeként kezdte, és mire a Politbüróba jutott, már egy 150 milliós lakosú terület irányításában volt gyakorlata, amelynek GDP-je 150 ezer milliárd dollárra rúgott. A legtöbb amerikai elnök nem büszkélkedhet ilyen tapasztalattal.

Tény persze, hogy Kínában is van korrupció. Olyannyira, hogy a pártkongresszus megnyitóján Hszi Csin-ping is harcot hirdetett ellene. A nyugati elemzők azonban ezt is hajlamosak félreérteni. A korrupciót ugyanis az egypártrendszer következményeként értékelik, azt a téves következtetést vonva le, hogy a rendszer demokratizálása ezt is helyrehozná. A tény azonban az, hogy a politikai rendszernek ehhez nem sok köze van. A Transparency International 170 országot vizsgáló korrupciós listáján, Kína általában a hetvenedik hely körül van, miközben a sorban mögötte álló száz országnak legalább a fele parlamentáris demokrácia. Miközben a korrupció természetesen negatív jelenség, könyvében Yukon Huang rámutatott, hogy Kínában nem kizárólag negatívak a hatásai. Mivel a vagyon jelentős része állami tulajdonban van, a földterületek, a különböző használati jogok privát kézbe való informális kijátszása nem hogy ártana a gazdaságnak, inkább serkenti azt.


Képes a megújulásra

A Nyugat előítéleteivel szemben – a kínai Kommunista Párt nagyon is képes alkalmazkodni a kihívásokhoz és korrigálni saját hibáit. A termőföld kollektivizálása az 50-es években, a farmgazdaságok kváziprivatizációja két évtizeddel később, a 70-es évek kulturális forradalma, a 80-as évek piaci reformja, a 90-es években a párttagság megnyitása üzletemberek előtt, majd a mostani gazdasági reform mind központi felügyelettel zajlottak.

A nyugati előítéletekkel szemben az sem igaz, hogy a kínai emberek nem nyilváníthatnak véleményt a közéletről. A közvélemény-kutató cégek a központi, városi, tartományi kormányok és önkormányzatok megbízásából folyamatosan, a legapróbb témákra lebontva vizsgálják az emberek elégedettségét. Gazdasági kérdésekben a kommunista vezetés egyébként sem hiszi magát tévedhetetlennek. A központilag történő tervezést mára piacorientált állami intézmények váltották fel, amelyek a privát szférával együtt látják el tanácsokkal a vezetést. A nyugaton végzett szakembereknek is helyt adó Kínai Közgazdász Társaság például rendszeres ülésein nemcsak hogy éles kritikákat fogalmaz meg a kormányzati gazdaságpolitikával kapcsolatban, de azokat újságokban is publikálja. Egy-egy jól sikerült cikk után nem példa nélküli, hogy a gazdasági miniszter konzultál a szerzőkkel.

Noha nyugati mércével nem demokrácia, és a környezetszennyezéstől és a társadalom elöregedésétől a korrupción át a gazdasági reformok gondjaiig számos nehézséggel küzd, Kína mégis optimistán tekint a jövőbe. Sikere ezért megingatja a nyugati típusú szabadpiac, a liberális demokrácia és az egyéni jogok univerzalizmusába vetett hitet, vagyis megkérdőjelezi a Nyugat által vezetett világrendet.

Sayfo Omar