Országra várva
Talán soha nem volt még olyan távoli az önálló palesztin állam lehetősége, mint most, az orosz–ukrán háború árnyékában. Közben a hétköznapok egyre nehezebbek a palesztin területeken. Riportunk Ciszjordániából.
A Bibliából is ismert Betlehemet bizonyára keveseknek kell bemutatni, hiszen itt született Jézus Krisztus, a Születés temploma pedig népszerű zarándokhely. A város másik nevezetessége ennél sokkal világibb: itt halad végig a palesztin és izraeli területeket elválasztó, nyolc méter magas, elemenként 13 tonna súlyú betonfal. Noha Ciszjordánia-szerte található hasonló kerítés, a politikai tematikájú, erős jelentéstartalommal készült graffitik, feliratok, képek és szimbólumok egyedivé teszik a betlehemi szakaszt. Különösen miután a világhírű brit falfirkaművész és politikai aktivista Banksy is otthagyta már kézjegyét. Tövében működik a Walled Off Hotel is, amely büszkén hirdeti, hogy a világ legrosszabb panorámáját kínálja vendégeinek helyi viszonylatban kissé borsos áron.
A falnál való szemlélődésünket dörömbölés és kiáltozás zavarja meg, amit autók kerekeinek csikorgása és emberek skandálása követ. A fal egyik bejáratánál, a fenti őrtorony árnyékában mintegy fél tucat izraeli rendőr áll védőfelszerelésben, fedezékbe húzódva. Vállukon gépfegyver. Az utca végén az Aida palesztin menekülttábor bejárata, a sarkon az Egyesült Nemzetek Szervezetének (ENSZ) épületével. Itt kisebb csoportosulás kavarog izgatottan, mintegy húsz fiatal, az idősebbek 16-20 évesek lehetnek, fekete maszkot viselnek, oldalukon gázálarc. A fiatalabbak 8-12 évesek, az ő arcukat ugyan nem fedi semmi, mégis vakmerőbbnek tűnnek, mint korosabb társaik. Láthatóan bizonyítani akarnak nekik. Kérdésünkre tört angolsággal adják a tudtunkra, hogy az izraeli rendőrök ellen készülnek.
Az utca szélén egy bezárt műhely kapujához húzódunk. A fiúk Allah akbar! kiáltással közelednek a rendőrök felé, szavaiknak kövekkel adva nyomatékot. Az izraeli rendőrök visszahúzódnak, bátorítva a kamaszokat. Amikor már épp csitulni látszik a feszültség, egy másik utcából berobban egy páncélozott rendőrautó, és az addig eltökéltnek tűnt suhancok szétszélednek. A legtöbben a menekülttábor biztonságába húzódnak vissza, egy tíz év körüli fiú éppen velünk szemben egy autó alá hasal be, míg társa egy műhelyben keres menedéket.
Az izraeli rendőrök masszív járműve az út közepén, épp a mellett az autó mellett áll meg, amely alatt a fiú rejtőzik lélegzet-visszafojtva. Négy fegyveres száll ki. Velünk, turistákkal nem sokat foglalkoznak. Ketten fedezéket keresve a menekülttábor felé irányítják füstgránátot vető fegyverüket, egyikük az ellenkező irányba biztosítja az utat, míg a negyedik a műhelybe befutó fiú után ered. Tarkójánál fogva hamar ki is vezeti az utcára, csendre inti, majd elindul vele az izraeli falak mögé.
Az Aida menekülttábor felől csúzlival és parittyával kilőtt, olykor féltéglányi betondarabok záporoznak a rendőrök felé, akik sisakjuk és védőfelszerelésük mellett páncélozott járművükre számíthatnak. A kődobálásra hamar füstgránáttal válaszolnak. Többször vállukhoz emelt M–16-os gépfegyverükkel egyértelműen jelzik a fiataloknak, van azért itt egyéb tűzerő is a füstgránáton kívül… Végül amikor elülni látszik a feszültség, füstgránátok és kövek sem repkednek már, az izraeli rendőrök láthatón megunják a helyzetet, és visszatérnek falaik mögé.
Ekkor kimászik az autó alól az addig a rendőrök közvetlen közelében bujkáló palesztin kisfiú is, és visszaszalad a menekülttábor kapujában ácsorgó társaihoz. Örömittasan fogadják. Nem kérdés, számukra ma ő a nap hőse, ez pedig csak egy újabb kalandos délután volt. Harc az „ellenséggel” – legfeljebb a büszkeségért.
Hétköznapi problémák
A száraz, néhol sivatagos területen leginkább a víz körül forog minden. A palesztin háztetőkön egytől egyig hatalmas tartályokat látni. „Be van vezetve a vezetékes víz, a tartályok arra kellenek, ha gond lenne az infrastruktúrával, vagy az izraeliek elzárnák a vizet” – magyarázza Szafa, egy rámalláhi lakos.
A dimbes-dombos településeken az izraeli telepek mindig a város legmagasabb pontjain találhatók. Főként stratégiai okokból, ezek a pontok ugyanis jobban védhetők. Az olykor akár csak néhány száz izraeli által lakott körzeteknek saját úthálózata, kerítése, őrsége és infrastruktúrája van. Nekik nem kell aggódniuk vízellátásuk miatt, a palesztin vízkészlet több mint 80 százaléka felett Izrael rendelkezik. „Ők dúskálnak a vízben, tízszer annyit használnak el, mint egy átlagos palesztin” – panaszolja az út során Amdzsad, kinevezett kísérőnk.
A házakon lévő víztartályok mellett hamar feltűnik az izraeli és palesztin területek között az utcán tornyosuló szemét is. A palesztin területeken a járdákon, a kertekben, az elhagyatott földeken mindenütt műanyag- és papírhulladékot látni. A Ciszjordánia gazdasági fővárosának tartott Hebron polgármester-helyettese elmondja, nehéz helyzetben vannak, kevés a pénzük a hulladék elszállítására és feldolgozására, ám folyamatosan dolgoznak a probléma megoldásán. A zsúfolt városi élet persze nem segít a helyzeten.
Ciszjordániában a városok között utazva hamar feltűnik, hogy noha csupán néhány tíz kilométerre húzódnak egymástól a nagyobb települések, mégsem a legrövidebb utat használjuk.
– Vannak utak, amelyeket az izraeliek maguknak építettek, ezeket ők ellenőrzik, és palesztin rendszámú autó nem járhat rajtuk – mondja Amdzsad. Így aztán a de facto palesztin fővárosként szolgáló Rámalláh és Jeruzsálem közötti tíz kilométeres távolság megtétele közel másfél órás autóúttá bővül. Mára a történelmi arab területeknek mindössze 12 százaléka áll palesztin ellenőrzés alatt. Az egyre csak szaporodó zsidó telepek száma mára meghaladja a 140-et, ezeken mintegy félmillió, zömében Európából és Észak-Amerikából érkezett betelepülő él. Mindemellett a palesztin területeknek nincs se saját repterük, se devizájuk, hadseregük, a külkereskedelmet pedig csak Izraelen keresztül intézhetik.
Hol az arab összefogás?
Míg az 1967-es háborúig Egyiptom vezetésével az arab országok harcba szálltak a palesztinokért, mára a belviszályokkal terhelt és egyre kilátástalanabb palesztin ügy már tehernek tűnik a legtöbb arab ország számára. Egyiptom 1979-ben, Jordánia 1994-ben békét kötött a zsidó állammal, a Donald Trump és Benjamin Netanjahu által megálmodott „Ábrahám-egyezmények” keretében pedig az Egyesült Arab Emírségek, Bahrein, Omán, Szudán és Marokkó is normalizálta kapcsolatait Izraellel. Mohamed Staje palesztin miniszterelnök kérdésünkre elmondja: „Az arab országok vezetői úgy vélik, hogy a Washingtonba vezető út Tel-Avivon át halad.” Hozzáteszi, szerinte ez nincs így, és ha az arab országok vezetői ki is egyeztek Izraellel, lakosságuk a független Palesztina mellett áll. „Mi értjük igazán az átlagember akaratát” – teszi hozzá.
Mindezek ellenére Mohamed Staje támogatná a kétállami megoldást, amely bizonyos városokban megosztott ellenőrzésben öltene testet, kiváltképp Jeruzsálemben, amely már csak vallási szempontok miatt is fontos mindkét félnek. „Ha nem tudod erőltetni a szerelmet, még mindig megpróbálhatod a házasságot” – fűzi hozzá mosolyogva.
Noha az ENSZ egy nyári jelentése szerint a palesztin területek izraeli megszállása és az itt élő lakossággal szembeni hátrányos megkülönböztetés „az alapvető oka” az ismétlődő konfliktusnak és instabilitásnak, az orosz–ukrán háború egyre inkább háttérbe szorítja a palesztinok egyébként is háttérben lévő ügyét. A téma legalábbis lekerült a nemzetközi közösség napirendjéről. „A világ megfeledkezett rólunk, és kettős mércét alkalmaz” – panaszolja lapunknak Rijád Malki palesztin külügyminiszter. A miniszterelnök szerint ugyanakkor az orosz–ukrán háború megmutatta a nemzetközi közösség igazságtalanságát. „Most mindenki a nemzetközi bíróság elé akarja citálni Oroszországot, de amikor mi akartuk ezt az izraeli jogsértések miatt, senki sem támogatott minket” – magyarázza.
A bizonytalan jövő
„Az izraeli–palesztin helyzet aktualitása érdekli leginkább nézőinket. Minden mást felülír” – válaszolják a palesztin közszolgálati csatorna (PBC) munkatársai arra a kérdésünkre, hogy a mindennapi emberek számára mennyire égető ez a konfliktus. Hogy ez önigazolás-e, vagy tükrözi a tényeket, az idegennek kijáró udvariasságnak és sablonos kommunikációnak köszönhetően nem derül ki. A palesztin álláspont szerint mindenesetre Izraelnek fel kellene számolnia Ciszjordániában található telepeit, és engednie, hogy a palesztinok maguk rendelkezhessenek lakosaik, biztonságuk és gazdaságuk erőforrásai – és persze a területük felett, ideértve a határokat is.
A legtöbb palesztin persze tisztában van a jelenlegi realitással, miszerint Izrael nem érdekelt a status quo felrúgásában, hiszen a katonai és pénzügyi erő az ő oldalán áll. Telepei bővülnek, és ebben senki sem akadályozza meg. „Bárki áll Izrael vagy az Egyesült Államok élén, nincs változás. Ha Washington békét akarna, kötelezné Izraelt a betelepülés leállítására” – vélekedik Nablúsz kormányzója. Hasonlóan látja a kérdést Hebron kinevezett vezetője is: „Az Egyesült Államok nem alkalmas többé a világ vezetésére, és elvesztette erejét a térségben”. Hozzáteszi, hogy szerinte Amerika nem marad sokáig a világ vezető ereje, hiszen felemelkedőben van Kína és India, amelyek „nem folytatnak igazságtalan külpolitikát”.
Úgy tűnik, a jelenlegi palesztin stratégia tehát az, hogy ha nem ment az önállósodás saját erőből, és a nemzetközi jog sem bírt elég kényszerítő erővel, akkor talán majd a világ változik számukra kedvezően. Reménynek ez sem utolsó.