A csúcstalálkozóra nagy figyelem irányult, hiszen közvetlenül annak megkezdése előtt ért véget a világ nyolc nagyvárosában tartott Live Eight jótékonysági koncert, amelyen a pop- és rockzenészek színe-java lépett fel ingyen. Azaz majdnem ingyen, hiszen különböző cégek minden fellépőnek egy ajándékcsomagot állítottak össze, amelyet aztán senki nem ajánlott fel az éhezőknek. Pedig páran jóllakhattak volna még a 150 fellépő egyenként tizenkétezer dolláros (kétmillió-négyszázezer forintos) ajándékából. No de ne keressünk csomót a kákán. A lényeg a jó szándék.

A világ legfejlettebb hatalmainak vezetői a szuperkoncert ragyogásában ültek össze. Ámde nem sütkérezhettek sokáig a reflektorok fényében. Náluk is nagyobb figyelem fordult néhány száz anarchistára, akik a csúcs ellen tiltakozva betörtek néhány kirakatot a skót város utcáin. A világ azonban még róluk is teljesen megfeledkezett, amikor pár nap múlva megjelentek az igazi rosszfiúk, és vérbe borították London belvárosát. A G8-as találkozó résztvevői egy pillanatra megrökönyödtek, majd egységfrontba tömörülve elítélték a történteket, és bár erősen megcsappant figyelem közepette, de folytatták munkájukat.

A nagyhatalmak Afrikára vonatkozó döntései valójában már jóval a G8-as csúcs előtt megszülettek. Az esemény csupán arra volt jó, hogy azokat gusztusosan, nagy felhajtás közepette tálalják a világ számára. A tervek szerint a csúcstalálkozó két fő pillére a klímaváltozás, illetve Afrika lett volna. Az első pillér azonban gyorsan eldőlt. Az üvegházhatást előidéző, környezetszennyező gázok kibocsátásáról szóló korlátozások szóba sem kerültek, hiszen Bush elnök már előre jelezte, hogy nem hajlandó aláírni a többi nagyhatalom által már elfogadott kiotói jegyzőkönyvet. Az Egyesült Államok több káros gázt bocsát ki, mint a többi G7 együttvéve. Ennek ellenére a kérdés nem sürgető Bush számára.

A második – az amerikai törvények szerint végső – terminusát töltő elnök számára már semminek nincs komoly tétje, így saját szobrát építgeti. Abban pedig jóval nagyobb hatást ér el, ha Irakra vagy a belső jóléti intézkedésekre koncentrál. Az amerikai emberek úgysem értékelnék, ha elnökük a bébifókák vagy a még meg nem született gyermekek egészségéért aggódna. A klímaváltozás ügyében a tengeren túli fejekben hatalmas a sötétség. Egy felmérés szerint az amerikaiaknak mindössze 38 százaléka tartja fontos problémának az éghajlatváltozást, és csupán tíz százalékuk van tisztában azzal, hogy annak az ember a legfőbb okozója. A megdöbbentő tudatlanságról nem az emberek tehetnek. Kormányuk szándékosan tartja őket sötétségben. Statisztikák szerint az amerikai sajtó harmadannyi teret ad a témának, mint az európai orgánumok.

A G8 fő témája Afrika lett. Ezen számos elemző hördült fel, mondván, a világ vezetői nem akartak komolyan gondolkodni a tényleges bajokon. Ezért előráncigálták Afrika ügyét. Szavaikban lehet némi igazság, hiszen erről aztán tényleg lehet beszélni. A fekete kontinensen van minden, amin a populista politikusok csámcsoghatnak: csillagászati adósságok, éhezés, AIDS, malária, magas gyermekhalandóság.

Amit a G8-ak mindezek orvoslására felajánlottak, nem egyéb, mint újabb csepp a tengerbe. Bár az előzőeknél kétségtelenül nagyobb csepp. Így 2010-ig 24-ről 48 milliárd dollárra emelik meg az afrikai országoknak szánt segélyek összegét. Az összeg impozáns. Ha azonban az Egyesült Államok által az ötmillió lakosú Izraelnek juttatott évi 12 milliárd dollárt vesszük alapul, akkor egy egész földrész számára már nem is olyan nagyvonalú az ajánlat.

Kérdés továbbá, hogy a jövőbeni segélyből mennyi jut el valóban a rászorulókhoz és mennyi végzi korrupt afrikai vezetők és tábornokok kamráiban. Az eddigi gyakorlat fényében a válasz félelmetesen egyszerű: semennyi. Afrikában nehezen változnak a dolgok. Így viszont érthetővé válik Bush elnök „nagylelkűsége”, aki az országa által Afrikának szánt egymilliárd dolláros amerikai segély feltételéül a helyi vezetők által végrehajtandó reformokat kötötte ki.

2010-ig eltörlik a tizennyolc legszegényebb afrikai ország adósságát. A nemes gesztust persze beárnyékolja, hogy az nem egyéb egyszerű kozmetikai beavatkozásnál, amely ahhoz hasonlítható, mint amikor a román kormány nemrég levágott néhány nullát a lej értékének végéről: mutatós beavatkozás, de a lényegen nem változtat. Az afrikai országok tartozásainak elengedése sem több látványos fogásnál. Az érintett országok ugyanis soha nem tudnák visszafizetni a csillagászati összegeket. Ha valakinek egy fillérje sincs, édes mindegy neki, hogy két vagy húsz számjegyű a tartozása.

Afrikán nem sokat segít a nagyvonalúnak tetsző gesztus. Magyarként viszont akaratlanul is elgondolkozhatunk azon, hogy a nagyhatalmak vajon miért nem hajlandóak eltörölni vagy enyhíteni a szovjet befolyás alatt állt országok, így Magyarország adósságát is, hogy ötvenévnyi nyomor után, végre prosperáló gazdaságok alakulhassanak ki.

A G8-ak találkozójával szinte egy időben zajlott az Afrikai Unió csúcsa, amelyen az ötvenhárom tagállam vezetője mellett Kofi Annan ENSZ-főtitkár is részt vett. Az afrikai vezetők véleménye több kérdésben eltért. Míg sokan üdvözölték a megnövelt nyugati segélyeket, az Afrikai Unió alapítója, Moammar al-Kadhafi líbiai elnök felszólította az afrikai vezetőket, hogy a jövőben ne fogadjanak el több nyugati segélyt. Kifejtette, hogy Afrikának végre függetlenítenie kell magát és rá kell találnia saját útjára.

Kadhafi szavaiban – bár sokan egy legyintéssel elintézik – nagy igazság rejlik. Afrika nagy tragédiája, hogy történelme során nem futhatta be természetes fejlődési pályáját. Az 1700-as években az európai rabszolga-kereskedők sorra szállították el a legerősebb férfiak és nők tömegeit, ezzel ellehetetlenítve az afrikaiak munkáját és nagy károkat okozva a kontinens génállományában. Később a gyarmatosító hatalmak avatkoztak bele a földrész fejlődésébe azzal, hogy az etnikai szempontokat figyelmen kívül hagyva, életképtelen államokra osztották föl, ezzel beprogramozva a későbbi véres konfliktusokat, amelyek során az őslakók európai fegyverekkel irtják ki egymást. Nem is beszélve arról, hogy a nyugati behatolás eredményeként felborult a természetes egyensúly, így a születések száma nincs arányban azzal, amit egyes régiók el tudnának tartani. Az afrikaiak számára az igazi megoldást valóban az jelentené, ha saját lábukra állnának. Ebben azonban meggátolja őket a folyamatos nyugati beavatkozás, amely bár sokszor jó szándékú, az embereket arra ösztönzi, hogy továbbra is a sült galambot várják.

Pedig a változáshoz a természeti adottságok tökéletesek. Zaire és Zambia a világ kobaltkincsének 50 százalékát birtokolja. Zimbabwe és Dél-Afrika a föld krómtartalékának 98 százaléka felett rendelkezik. Érthető módon a fejlett világnak nem érdeke karizmatikus vezetők kezébe engedni ezeket a kincseket. Hogy a Nyugat, de elsősorban az Egyesült Államok nem érdekelt a gyökeres változásokban, bizonyítja, hogy Bush mereven elzárkózott az amerikai mezőgazdasági támogatási rendszer átalakításától. Így a szegényebb országok termékei továbbra sem rúghatnak labdába az amerikai piacon. Azt pedig végképp naiv dolog felvetni, hogy a Nyugat fegyverkezés helyett miért nem segít inkább az éhezőkön.

Az ENSZ felmérése szerint a gazdag országok huszonötször annyit költenek fegyverekre, mint segélyekre. Ez az elmúlt évek terrorista hisztériájának tudható be. 2001. szeptember 11-e óta Nagy-Britannia az egy főre jutó 92 dolláros védelmi költséget 790-re, az Egyesült Államok pedig 379-ről 1549 dollárra emelte. A fegyverkezésre szánt költségek lassan a hidegháborús szinthez közelednek. Kadhafi, felismerve a kétszínűséget, felszólította a legfejlettebb országok vezetőit, hogy ha valóban komolyan gondolják Afrika felkarolását, akkor biztosítsanak állandó helyet nekik az ENSZ Biztonsági Tanácsában. A kérés természetesen nem talált megértő fülekre.

A G8-ak kiemelt figyelmet tulajdonítottak az AIDS elleni küzdelemnek. Félő, hogy hiába. Hiába a gyógyszerek, a kór tovább terjed. Az AIDS kérdését szintén Moammar al-Kadhafi kezeli a legésszerűbben. Felismerte, hogy a muzulmánok lakta észak-afrikai régiókban alig ismert az AIDS, hiszen a vallásos emberek hite tiltja a házasságon kívüli nemi érintkezést, így a fertőzés nem terjed. Éppen ezért a megoldás nem a méregdrága vakcinákban, hanem az emberek gondolkozásmódjának megváltoztatásában rejlik. Ezt előmozdítandó, Líbia korábban komoly segítséget nyújtott Nigéria és más AIDS-ügyben érintett országok kormányainak az iszlám fekete-Afrikában való terjesztésére. A helyi problémák kezelésében, a líbiai vezető példát mutatott nyugati társainak. A lecke adott Bush, Blair, Chirac és mindenki számára, aki valóban tenni kíván Afrikáért: az erkölcsös élet.

* * *

Afrika számokban

– 26 millió AIDS-fertőzött él Afrikában

– 1 százalékuk részesül orvosi kezelésben

– 666 ezer afrikai él rabszolgasorban

– naponta 30 ezer gyermek hal éhen

– a gyermekek egyharmada alultáplált

– 120 ezer afrikai gyermek harcol a helyi fegyveres konfliktusokban

– az átlagos élettartam 41 év

– a gyermekhalandóság 25-ször nagyobb Afrikában, mint az OECD országaiban

– az 1983-as évi 43 dollárról mára 30 dollárra csökkent az egy főre jutó nyugati segély

– a művelhető földeknek csak 7 százalékán folyik mezőgazdasági termelés

– Afrika a világkereskedelem forgalmának mindössze 2 százalékát adja

– 1990 óta 5,3 millió hektár erdőt vágtak ki

– ezerből tizenötnek van telefonja