A CNN szeptember 22-én még „minden idők legpusztítóbb viharaként” említette a Texas partjaihoz óránként 280 kilométeres sebességgel közeledő Ritát. Lett is nagy riadalom. A New Orleans-t elsöprő Katarina csak óránként 225 kilométerrel jött. Mekkora pusztításra lesz képes a testvérek közt is óránként 55 kilométerrel gyorsabb Rita?! Az amerikai kormányzat súlyának megfelelően kezelte az ügyet. Bush száját kissé lebiggyesztve, mértani pontossággal kimért hatásszünetekkel nyugtázta sajtótájékoztatóján, hogy igen, emberek, „ez egy erős vihar”. Uncle Sam – bepótolva, amit Katrina esetében elmulasztott – akcióba lépett. Emberek tízezreit evakuálták és mérhetetlen mennyiségű víz- és élelmiszer-tartalékot halmoztak fel a maradóknak.

„Minden idők legpusztítóbb vihara” szeptember 24-ére érte el a texasi és luisianai partokat. Hogy, hogy nem azonban, a hírekben Katrinát párbajra hívó félelmetes hurrikán Max Mayfield, az Amerikai Hurrikán Központ igazgatója szerint hármas, más források szerint pedig csupán kettes erősségű viharnak bizonyult. Így aztán másnapra már csupán „sűrű esőzésekről” szóltak a híradások, és a legijesztőbb CNN-képsorok is csak a kiáradt vízben sodródó bevásárlókocsikat mutattak.

A vihar következtében huszonnégy ember vesztette életét. Ők is Dél-Dallasban, amikor tűz ütött ki egy a katasztrófa elől menekülőket szállító autóbuszon. Bár a vihar erőssége nem ad rá magyarázatot, hogyan, néhány texasi olajfinomító mégis kigyulladt. Vélhetően Bush és Dick Cheney alelnök legnagyobb megelégedésére, mivel az ebből következő magas olajárak jótékonyan hatnak az olajlobbik bankszámláira. Rita érkezését megelőzően, szolidaritását bizonyítandó, Bush elnök a coloradói katonai támaszpontra utazott. Így igazolt hiányzással kerülhette el a Fehér Ház környékén gyülekező, a Ritáénál veszélyesebb viharfelhőket, az iraki háborút ellenző amerikai tömegek százezres demonstrációját.

Hogy az amerikai állami pénzből gazdálkodó meteorológiai intézetek, szakmai tévedésből vagy felsőbb utasításra becsülték túl Rita erejét, nem tudni. Mindenesetre a gyanút erősíti, hogy bár a szél pár nap alatt elcsendesedett, Bush figyelmeztette az evakuált polgárokat, hogy egyelőre mégse térjenek vissza otthonaikba. Érthető. Kellemesebb dolog ha a Washington Post címlapjáról hálás túlélők dicsérik az elnököt, mintha dühös pacifisták rázzák felé ökleiket.

De lapozzunk. Az afgán polgárok 1969 óta először járulhattak urnák elé, hogy parlamentet válasszanak. Neves amerikai elemzők egybehangzóan állították, hogy a választások véres tintával íródnak majd az afgán történelemkönyvekbe, mivel az Oszama bin Ladennel jegyben járó tálib fegyveresek átfogó merényletsorozattal készülnek a szavazó afgánok ellen. A vészmadarak malmára hajtotta a vizet, hogy egy héttel korábban ismeretlenek agyonlőtték az egyik jelöltet, Abdul Hádit. A támadást kommentálva a helyi kormányszóvivő, Mohamed Wáli, az amerikai elnök retorikájára hajazó egyszerű képlettel élve kijelentette: „Az elkövetők Afganisztán ellenségei”.

Bush azonban mint az amerikai haderők legfőbb parancsnoka nem engedhette meg, hogy holmi szutykos terroristák álljanak a demokrácia útjába. A választások biztonságának biztosítására húszezer amerikai és tízezer NATO-rendfenntartó vágta magát haptákba, ami összesen 159 millió dollárjába (32 milliárd forint) került a NATO-tagországok adófizetőinek. A voksolás így aztán bármiféle nagyobb összetűzés nélkül zajlott le. Bush elnök pedig alig győzte bezsebelni az elismeréseket, hiszen ezúttal mégis győzedelmeskedni látszott az Irakban totális kudarcot valló amerikai demokráciaexport.

Ezzel szemben a valóság a következő: akik követték a híreket, tudhatták, hogy a választások békés lezajlásához kevés köze volt az amerikai rendfenntartóknak. Ez év augusztus 23-án ugyanis Abdul Latif Hakimi tálib szóvivő az al-Dzsazíra pánarab televíziójának adott telefonnyilatkozatában elmondta, nem terveznek támadásokat intézni a szavazóközpontok ellen. Szeptember 16-án a szóvivő ismételten megerősítette, hogy nem kívánják célba venni az afgán embereket.

Az amerikai médiumok taktikusan elhallgatták a két bejelentést, így a világ körmét rágva izgulhatott azon, hogy vérbe fullad-e vagy sem a választási procedúra. Erre csak rásegítettek azok az elemzők, akik Ejmen al-Zawáhiri második számú al-Kaida vezető, szeptember 11-e negyedik évfordulója alkalmából küldött, s az afgán választásokat bíráló videoüzenete kapcsán, tálib szabotázsakciók sorát jósolták meg. Pedig Zawáhiri nem fenyegetett. Pusztán csak rámutatott arra, hogy az ENSZ szemet huny az Afganisztánban zajló erőszakos cselekmények felett. És míg a világszervezet a terror sújtotta Zimbabwében ellenezte a választások lebonyolítását, addig Afganisztánban, ahol közel hasonló körülmények uralkodnak, támogatja azt. Azt mondta: „a szavazóládák mind a hadurak, banditák és amerikai ügynökök kezében kötnek ki, mielőtt a szavazatszámláló központokba érnének”.

A lázadóvezér ezúttal nem a légből kapta szavait. A dobozok, amelyeket a rossz környezeti és időjárási körülmények miatt 1300 szamár és 200 teve szállít a központokba, valóban könnyen rossz kezekbe kerülhetnek. Ráadásul 21 jelölt a mai napig bizonyíthatóan kötődik valamely helyi milíciához. Nem is beszélve az immár várhatóan legitim politikai erővé váló drogbárókról. A választások eredményeire pedig közel egy hónapot kell várni. Az alatt bármi megtörténhet. Mindenesetre a voksoláson a jogosultaknak 70 százaléka jelent meg az urnáknál.

Az eredmények jogszerűségéhez kevés kétség férhet majd. Kevés olyan hang jut el a nagyvilághoz, mint az al-Dzsazírának nyilatkozó Abdul Satar, ötvenéves kabuli bolttulajdonosé, aki tiltakozása jeléül egy nagy x-et rajzolt szavazócédulájára „Hadurak, árulók, kommunisták, tálibok” – mondta keserűen Satar. – „Ki hiszi el, hogy ezek az emberek az ország érdekeit fogják szolgálni?”

Valószínűleg senki. Ennek ellenére a választások lezajlottak, és mind a hadurak, mind az amerikai füttyszóra táncoló jelenlegi elnök, Hamid Karzai legitim erőként betonozhatják be magukat az afgán politikába. Így a banditák között titkos szövetség várható. A hadurak békén hagyják Karzait, nem támadják többet a Kaszpi-tengerig nyúló amerikai kőolajvezetéket, cserébe az amerikai bábok is szemet hunynak az afgán tájakat kékbe borító mákföldek felett. Tehetik. Az Egyesült Államok drogpiacát dél-amerikai kokainbárók látják el, míg az Európában jelenlévő kemény drogok 90 százaléka Afganisztánból származik. Az Európai Unió részéről így máris nagy nyomás nehezedik az afganisztáni NATO-mandátumot jövő májusban átvevő Nagy-Britanniára, hogy az fordítson nagyobb figyelmet az afgán ópiumültetvények felszámolására. Kérdéses azonban, hogy a vakon Amerika-barát Blair-kormány hajlandó lesz-e beletenyerelni legfőbb szövetségese érdekeibe. Mindez persze a jövő zenéje. A legfontosabb, hogy Bush elnök megtépázott tekintélye részben helyreállt. A hét győztese mind hazai, mind világpolitikai fronton az amerikai elnök volt.

Volt azonban valaki, aki bár csendesen és kevés hűhóval, de szintén pályázott a „hét embere” címre. Ő pedig Ahmedinedzsád iráni elnök, aki szokatlanul ellenséges közegben, az ENSZ előtt szállt síkra országa békés célú atomprogramja mellett. Az európai hatalmak pedig végül lemondtak arról, hogy a Biztonsági Tanács elé citálják Iránt. Hiába is tették volna. Irán borítékolhatóan győztesen került volna ki a dologból, hiszen stratégiai szövetségesei, Oroszország és az olajéhségtől szenvedő Kína egyaránt kihasználták volna vétójogukat Irán védelmére. Washington ezúttal bölcsen hallgatott. Érezte, hogy nincs erkölcsi alapja bírálni Moszkvát és Pekinget. Hiszen őelőtte sem ismeretlen dolog a vétójognak egy „baráti ország” védelmében történő felhasználása.