II. János Pál halála után rendkívül gyorsan peregtek az események a Vatikánban. A kötelező kilencnapos gyász megtartása után 18-án 10 órakor megnyílt a konklávé, hogy a 115 jelen levő, szavazatra jogosult bíboros megválassza a szentatya utódát. Már az előzményekből sejteni lehetett, hogy nehéz választás következik, hiszen II. János Pálhoz hasonló tekintélynek és tiszteletnek örvendő, ugyanakkor az ő művét folytató, integráló személyiség megtalálása nem lesz könnyű. Ennek ellenére igen rövid idő alatt, a 4. szavazás után – amelyekből egyet 18-án, hármat 19-én ejtettek meg – kétharmados többséggel megszületett a döntés: Joseph Ratzinger német bíboros az új római pápa. A Sixtus-kápolna kéményéből fölszállt a fehér füst, majd megszólaltak a harangok is, jelezve, hogy ismét betöltötték Szent Péter trónját. A téren összegyűlt hatalmas tömegnek Jonge Arturo Medina Estever chilei bíboros, a testület korelnöke jelentette be: Habemus papam! A korábban is egyik legesélyesebb bíborost, a Hittani Kongregáció prefektusát találták a legalkalmasabbnak arra a feladatra, amelynek elvárásairól már a konklávé előtt sokat beszélgettek a pápaválasztó bíborosok. Már szinte hagyománynak számító gyakorlat szűnt meg, ugyanis eddig – főleg az utóbbi évtizedekben – nem az úgynevezett „esélyes” bíborost választották meg, hanem meglepetésként olyat, akire nem sokan számítottak. Különösen így volt ez II. János Pál esetében, akire nem sokan gondoltak mint római pápára. Igaz, a szentatya akkor csak 58 éves volt, ami igen fiatal kornak számít a pápai trón betöltésekor. Joseph Ratzinger a konklávé legidősebb tagja volt, és az úgynevezett II. János Pál által képviselt vonalhoz tartozik. A gyors választás azt is jelzi, hogy nem volt nehéz meggyőzni azokat a bíborosokat, akik egy kevésbé szilárd akaratú, könnyebben befolyásolható egyházfőben gondolkodtak.

Természetesen azonnal megindultak a találgatások is, hogy milyen tényezők befolyásolták a bíborosokat választásukban, milyen meggondolások alapján választottak német pápát a lengyel pápa után. Több médium szinte sugallta, hogy az Anyaszentegyháznak alkalmazkodnia kell a megváltozott körülményekhez, és afrikai vagy latin-amerikai pápát látnának szívesen a trónon, mondván, hogy a katolikusok többségi lélekszáma Európáról áttevődött egy másik kontinensre. A világ katolikusainak majdnem a fele – 49,8 százaléka – Amerikában él, Európában 26 százalék, Afrikában 13 százalék, Ázsiában 10,5 százalék és Óceániában 0,8 százalék. Ezzel egy időben a legnagyobb növekedést a hívők számában Afrikában regisztrálták, Európában változatlan maradt a létszám. Éppen ezért, bármilyen furcsán hangzik, de a keresztény gyökerek ellenére éppen Európa vált az egyik legfontosabb missziós területté.

Bár a konklávé szigorúan titokban zajlik, azt több, vatikáni ügyekben járatos személy sejtetni engedte, hogy a bíborosok között két tábor alakult ki. A két tábort éppen Ratzinger személye osztotta meg. Ratzingerről mindenki elismerte, hogy teológiai kérdésekben rendkívül felkészült és több idegen nyelven beszél. Ő volt a folytonosság és a biztonság jelöltje annak ellenére, hogy az úgynevezett reformerek körében nem volt népszerű. A másik táborba a reformpárti bíborosok tartoztak, akik leginkább a Vatikán második emberét, Angelo Sodano bíborost látták volna szívesen a pápai trónon, éppen ezért érdekes, hogy Ratzinger trónra emelését éppen két honfitársa, Karl Lehmann és Walter Kasper próbálta a leghevesebben megakadályozni. Az eredmény mégis azt mutatja, hogy Ratzinger személyének alkalmasságáról végül nem volt nehéz meggyőzni a bíborosokat: későbbi hírek szerint több mint százan rá voksoltak a 115 tagból.

II. János Pál már a névválasztásával is jelezte, hogy XXIII. János és VI. Pál örökségét szándékozik folytatni. Ismeretes, hogy XXIII. János pápa – akit II. János Pál avatott boldoggá – hívta össze 1962-ben a II. Vatikáni zsinatot, amely 1965-ben fejeződött be, már VI. Pál uralkodása alatt. A zsinat rendelkezéseinek átültetése a gyakorlatba hatalmas munkát igényelt. VI. Pál halála óriási űrt hagyott maga után. 1978. augusztus 25-én trónra emelték Albino Luciani velencei érseket, aki I. János Pál néven uralkodott mindössze 33 napig, hirtelen halálával ismét megüresedett Szent Péter trónja. Ezután 1978. október 16-án, az egyik legkiélezettebb konklávén választották meg Karol Wojtylát, II. János Pál pápát. Neki kellett végrehajtani a II. Vatikáni zsinat döntéseit, és a harmadik évezredbe átvezetni az Anyaszentegyház hajóját. Nagyon nehéz történelmi helyzetben lett az egyház feje. Ahány földrész, annyi probléma nehezedett a vállára. Európában és Észak-Amerikában a szekularizálódás és a súlyos paphiány, Afrikában a törzsi ellentétek, az AIDS és a családi erkölcs, Dél-Amerikában a szekták terjedése és a szegénység, Ázsiában pedig még napjainkban is a vallási türelmetlenség okoz gondot (Kína, Vietnam, India elsősorban). II. János Pál szélesre tárta a Vatikán ablakait, friss levegőt engedett be és meghirdette a szeretet kultuszát. Már beiktatási beszédében, 1978. október 22-én programot adott: „Ne féljetek! Nyissátok ki, sőt tárjátok szélesre a kapukat Krisztus előtt, az ő üdvözítő hatalma előtt! Nyissátok meg az államok határait, a gazdasági rendszereket éppúgy, mint a politikai rendszereket, a kultúra és a civilizáció, a fejlődés tág tereit! Ne féljetek”. És ennek megfelelően elindult messze a világba, hogy emberközelben legyen, hogy kézzel megérinthető legyen. Egy valódi hús-vér ember, aki vette a fáradságot és vitte az örömhírt a szélrózsa minden irányába: Bízzatok Krisztus szeretetében! Egész lénye egyszerűséget, alázatot sugallt, természetes viselkedését minden helyzetben megtartotta. Különösen nagy empátiával fordult a fiatalok felé, akik viszonozták szeretetét, nyitottságát. Tőle elfogadtak olyan értékrendet is, amelyet a fogyasztói társadalmakban nagyon nehéz követni. Életprogramot adott nekik, amely nem a pillanatnak szólt, hanem a jövőnek. II. János pontosan tudta, hogy a kereszténység és a világ jövője a fiatalság erkölcsi magatartásán múlik. Biztosította őket, hogy Isten nem köti gúzsba, nem teszi sivárrá ifjúságukat, nem zavarja meg örömüket. Éppen ellenkezőleg! Hatalma nem olyan erő, amely korlátoz, hanem olyan dinamizmus, amely a testi, a szellemi és az érzelmi élet kibontakozásához vezet. És bámulatos módon a fiatalok az egész világon „vették” az üzenetet. II. János Pál halálának óráiban is fiatalok tízezrei kísérték figyelemmel a búcsúzó pápát.

Három terület volt, amelyre a történelmi szükségszerűség fordította II. János Pál figyelmét: az evangelizálás, a keresztény egységtörekvés és a szociális kérdések. Az evangelizálás olyan területeken is újbóli feladat lett, mint Európa egyes országai. A keresztény egységtörekvésben olyan eredményt ért el, mint előtte egy pápa sem. Elmélyült a teológiai párbeszéd a nem katolikus keresztényekkel, a világvallásokkal. 1986-ban addig példátlan módon a világvallások vezetőivel találkozott Assisiben. Meglátogatta a római zsinagógát, szándékozott találkozni II. Alekszij orosz pátriárkával is éppen Magyarországon 1996-ban, de a főpap végül visszalépett. Különösen érdekelték a szociális kérdések, mert soha ennyi szenvedést nem zúdított a világ az emberiségre, mint éppen most, amikor a gazdag országoknak módja lenne segíteni a szegényeken. Enciklikái, beszédei, békeüzenetei mind az emberi jogok, az igazságosság, a béke és a vallások közötti párbeszéd elindítását szolgálták. A Szentszék együttműködése a nemzetközi szervezetekkel és a különböző segélyszervekkel kiváltotta még a nem hívők elismerését is. Rendíthetetlen volt a béke követelése és a megbékélés ügyében, semmiféle politikai befolyásnak nem engedett, ha a világbékét fenyegette veszély. Elítélte az Egyesült Államok igazságtalan iraki háborúját csakúgy, mint a terrorizmust. Ennek ellenére három amerikai elnök is megjelent a temetésén – idősebb Bush, Clinton és ifjabb Bush -, holott korábban amerikai elnök személyesen nem vett búcsút pápától.

Személyes szerepét a kelet-európai változásokban a kommunista rendszerek összeomlásában mindeddig nem hangsúlyozták kellőképpen. Az utókorra vár a feladat, hogy föltárja életének azokat az eseményeit, amelyek egy célra irányultak: megszabadítani a kommunista diktatúra alatt sínylődő, erkölcsileg, gazdaságilag tönkrement országokat. A szó szoros értelmében politizált, de minden politikai rendszertől és párttól függetlenül, az igazságosság, a hit és az élet nevében.

„Modernebb” pápát aligha lehetett elképzelni a XX. század végén, a XXI. század elején. Mégis voltak bírálói, akik az egyházat és a pápát együtt marasztalták el konzervatizmusáért. Hans Künk szakadár teológus írta le: „ez a pápa sorscsapás az egyházra nézve, mert rendkívüli hatékonysággal tudja terjeszteni elavult nézeteit”.

Mindenekelőtt az életet védelmezte. Ezen a téren nem tett engedményt. A fogantatás pillanatától a természetes halálig védte az emberi életet. Elutasította az abortuszt, a fogamzásgátlás bizonyos formáit. A hiba azonban nem a keresztény egyház ezen elveiben van, hanem az emberi tudás tökéletlenségében. Bár újabban az orvostudomány is kezdi fölismerni, hogy az élet a fogamzással kezdődik, az életnek pedig bármilyen erőszakos kioltása gyilkosság. Elutasította az eutanáziát, mert a tökéletlen társadalmak visszaélnek vele. Jóslata bekövetkezett, számos per igazolja, hogy Isten helyett senki(k) sem dönthet(nek) egy ember életéről. Nem támogatta a homoszexuálisok házasságát, mert nem felelnek meg a természet és Isten törvényeinek. A házassághoz, amelynek célja gyermek születése, egy férfi és egy nő szükséges. Két férfinek és két nőnek biológiai értelemben soha nem lesz gyermeke. Az örökbefogadás pedig azért nem kívánatos, mert a gyermek nevelését a ráhatás, a példa teljesíti ki. Nem lehet valakinek két apja, két anyja, ilyen helyzetben a gyermek rosszul szocializálódik. Természetesen II. János Pál és az egyház is tudta, hogy mint minden másban, a szexuális irányultságban is vannak hibák, célja azonban az volt, hogy ne akarja senki azt beültetni fiataljaink fejébe, hogy a homoszexualitás követendő; ez a természet „tévedése”, amit tudomásul kell venni, nem szabad büntetni, diszkriminálni, de példaként sem állítani.

A pápát bírálók éppen a fenti állásfoglalásokat kritizálták, holott II. János Pál életművében, amit örökül hagyott a világra, ezek csak marginális dolgok. Viszont tömegeket lehet velük mozgatni. Aztán a halála idejére, a temetésre minden bíráló hang elcsendesedett: a világon nem volt még ilyen temetés. Jöttek hívők és nem hívők, államfők, keresztények és más vallásúak, ateisták és minden nemzet fiai. A lengyel pápa hiánya azonnal jelentkezett, vonzotta az embereket az egyszerű koporsóban fekvő, különleges ember, aki egy volt közülük. Ez volt az első „csoda”, amit II. János Pál – a „Nagy János Pál” – tett halála után. Ezt a hatalmas örökséget kapta meg Ratzinger bíboros, XVI. Benedek pápa. A bíborosok választásukkal azt erősítették meg, hogy az egyház azt várja Benedek pápától, folytassa a II. Vatikáni zsinat megújulási törekvéseit, oldja meg az újonnan fölmerülő, az emberiséget veszélyeztető problémákat.

Ratzinger bíboros csakúgy, mint II. János Pál, a konzervatív főpapok közé tartozik. Húsz éven át ő látta el dogmatikai tanácsokkal a Szentatyát és személyes barátság fűzte össze őket. Befolyásos embernek tartják, a tekintélyes Time magazin 2005-ben a világ száz legbefolyásosabb emberei egyikének választotta. Egy vatikáni teológus szerint Luther Márton óta nem volt német, aki ennyire rányomta volna szellemének bélyegét az egyházra, mint a bajor Ratzinger. A sajtó rögvest különböző jelzőket aggatott rá: „Isten rotweilere” és mások. Ezzel jósolva, hogy hajlíthatatlan, erős elszántságú főpapot választottak az egyház élére. Hogy kik és mennyire nem akarták Ratzingert, azt jól mutatja, hogy a konklávé előtt néhány nappal az angol sajtóban szenzációként tálalták, hogy a bíboros a második világháború alatt a Hitlerjugend tagja volt. Ami abban az időben annyit jelentett, mintha nálunk most azt mondanák valakire, hogy az ötvenes években úttörő volt, ráadásul a hír olyannyira nem új, hogy Ratzinger bíboros maga is számtalanszor beszélt erről az elmúlt évtizedekben. Valakik azonban mindenáron meg akarták előzni, hogy a konzervatív főpap II. János Pál utóda legyen.

Magyar szempontból érdemes tudni, hogy Ratzinger katonaként Magyarországon teljesített szolgálatot, de 1944-ben dezertált és a szövetségesek hadifoglya lett. Több könyvét lefordították és kiadták magyar nyelven, mélyenszántó gondolataival, zseniális meglátásaival sokakat elbűvölt könyveiben. A Szent István Kiadó munkásságát elismerve Stephanus-díjjal tüntette ki.

Egyházi karrierje a II. Vatikáni zsinaton (1962-1965) indult, ahol mint peritus, teológiai szakértő vett részt. Briliáns elmének tartották mindig, tíz idegen nyelven beszél, számos tudományos fokozatot szerzett, jól kommunikál. 1972-ben megalapította a Communio című hittudományi lapot, amely mára a katolikus világ és gondolkodás meghatározó lapja lett, kilenc nyelven adják ki. II. János Pál 1981-ben hívta a Vatikánba, ahol a Hittani Kongregáció prefektusa lett. Nézeteit tekintve csakúgy, mint elődjét, konzervatívnak tartják. Kevesen tudják, hogy fiatalon liberális nézeteket vallott, de az 1968-as diáklázadások rádöbbentették, hogy hol a helye, mivel szolgálja legjobban az Anyaszentegyház és a kereszténység ügyét. Felismerte, hogy elsősorban nem reformokra van szükség az egyházban, hanem a missziós munka folytatására, az örömhír, az evangélium eljuttatására az emberekhez, a béke és a megbékélés elősegítésére. Ehhez kell a legjobb módszert megtalálni, és ezt XVI. Benedek a kereszténység alapértékeihez való ragaszkodásában találta meg. Bizonyos bírálatokat is megengedve sok országban a hit őrének tekintik, ami a gyors és drámai társadalmi változások korában elismerő minősítésnek számít.

Akik konzervativizmusa miatt nem örültek a választásnak, azok közül legtöbben vélhetően nincsenek teljesen tisztában a szó valódi értelmével. Maga az a tény, hogy ragaszkodik az élet védelméhez, inkább az emberi méltóság és szabadság tiszteletben tartását jelenti, mint az abortusz, az eutanázia, a homoszexualitás, az embriók elpusztítása (őssejtek kinyerése céljából), az ember klónozása és mások elfogadása. A fejlődést nem a fentiek elfogadása képviseli, de még a liberalizmus klasszikus értelmezését sem, az utóbbi közelebb áll a szabadság és az élet védelméhez. II. János Pál is modern, nyitott médiapápa volt, „konzervatív” vélekedéseivel egyetemben.

Ha a bíborosok jól döntöttek, XVI. Benedek vállaira veszi II. János Pál örökségét. Folytatja a keresztény egységtörekvéseket, ki fog tartani az emberi élet védelme mellett, de az orvostudománnyal összefüggő erkölcsi tételek – az újabb eredmények fényében – részleteikben változhatnak. Őrködni fog a világbéke fölött, elítéli az emberek szenvedéséért felelős háborúkat. Az új pápa is használni fogja a hagyományos és az elektronikus eszközöket, és arra is fog ügyelni, hogy amit hirdet, az ne csak igaz legyen, hanem vonzó és érthető is. Karl Lehmann bíboros, aki ott volt a pápaválasztók között, megjósolta, hogy az új pápának politikai természetű problémái lesznek Kínával és Afrikával – az előbbi már meg is történt Tajvan elismerése miatt -, valamint azzal, hogy szembe kell szállnia a hit eróziójával az olyan hagyományosan katolikus hátországokban, mint Spanyolország, Írország vagy Latin-Amerika. Ugyanakkor nem lesz kiemelt prioritás az egyház strukturális reformja.

Ratzinger személyében a nyolcadik német pápa került trónra, 500 év után az első. Megválasztása után „Accepto” kijelentéssel fogadta el a tisztet, majd felöltötte az új pápának készített ruhát és nevet választott magának – XVI. Benedek. Ezután urbi et orbi – a városnak, Rómának és a világnak – áldást osztott a Szent Péter-bazilika erkélyéről. Ezzel megkezdődött a harmadik évezred második pápájának egyházkormányzása. Nem lesz könnyű dolga, mert a globalizálódó világ számos olyan problémát hoz felszínre, amelyre megfelelő választ kell találnia az egyháznak is, a kereszténység megmaradása érdekében.

Természetesen vannak, akik mást vártak az új pápától, nem II. János Pál konzervatizmusának folytatását. A botrányokra éhes bulvársajtó és a kereszténységet ősellenségnek tekintő ultraliberálisok a Vatikán megoldatlan rejtélyeinek, „piszkos” ügyeinek feltárását, a pápai állam irattárában őrzött dokumentumok felszabadítását remélték. Ebben csalódniuk kell, ugyanakkor az is biztos, hogy XVI. Benedek van annyira önálló személyiség, hogy nem lesz simán „klónja” az elődjének. A megfelelő kérdésekre a megfelelő választ fogja adni, főleg, ha ebben a világ katolikusainak imái is segítik, ahogy első megszólalásában kérte.

———————————-

A békepápa

A pápák megválasztásuk után új nevet választanak maguknak, jelezve ezzel, hogy egészen az Anyaszentegyháznak szentelik munkájukat és életüket. Ugyanígy tesznek a szerzetesek is, amikor leteszik az örökfogadalmat. Jelképesen ez azt jelenti, hogy a régi ember helyett egy egészen új „ember” született. Ratzinger bíboros a Benedek nevet választotta. Előtte tizenöt Benedek nevű pápa állt az egyház élén; ő lett a XVI. Benedek. A Szent Benedekről elnevezett bencés szerzetesek voltak azok, akik keresztény hitre térítették a népvándorlás korában Európába beköltöző népeket. Bár sokuk, köztük a magyarság is már korábban találkozott a kereszténységgel, de az a kapocs a keleti egyházhoz, Bizánchoz kötötte őket. A változás annyi volt, hogy Szent István uralkodásával a nyugati, a római kereszténységhez csatlakoztak.

XV. Benedek kiváló diplomata volt. Pápaságát két törekvés jellemezte: a béke ügyének előmozdítása és a háborúk okozta szenvedések enyhítése. Előkészítője volt a pápaság és az olasz állam későbbi megegyezésének. Ratzinger bíboros névválasztása azt jelenti, hogy egyetért XV. Benedek elveivel és példaképének tekinti. Giacomo della Chiesa bíboros X. Pius pápát követte a trónon XV. Benedek néven (1914-1922). Aktív külpolitikai szerepet játszott, emellett a hittérítést is támogatta, miközben széles körben elismert tudós pápa volt. Az első világháborút „Európa kollektív öngyilkosságának” nevezte, és minden tehetségét latba vetette a béke elősegítése érdekében. A háborúpártiak kizárták a Szentszéket az első világháborút lezáró párizsi békekonferenciából. Magyar vonatkozású mozzanata is volt XV. Benedek béketervének: hétpontos, 1917 augusztusában benyújtott béketervét Ausztria-Magyarország kivételével valamennyi hadviselő fél elutasította. Tiltakozott az igazságtalan trianoni békeszerződés megkötése ellen is.

1917-ben létrehozta a Keleti Egyházak Kongregációját és a Keleti Tanulmányok Pápai Intézetét, amivel megnyitotta az utat a keleti kereszténység felé. Hatályba léptette a megújított egyházjogot a Codex Juris Canoniciben. Ő avatta szentté Jeanne d’Arcot. Aktív volt a harmadik világban is, ahol a helybeli misszionáriusok kiképzését szorgalmazta.

Magyar-vatikáni kapcsolatok

Tizenöt éve, 1991. február 9-én Agostino Casaroli bíboros államtitkár és Németh Miklós miniszterelnök Budapesten aláírta a diplomáciai kapcsolatok helyreállításáról szóló egyezményt a Magyar Köztársaság és a Szentszék között. A kapcsolat akkor szakadt meg, amikor a szovjet megszállók „közbenjárására” 1945 tavaszán a magyar hatóságok kiutasították Angelo Rotta apostoli nunciust az országból. Ezt követően megindult az egyházüldözés: az egyházi iskolák államosítása, a szerzetesrendek feloszlatása, az egyházi javak elkobzása, püspökök és papok bebörtönzése, a Mindszenty-per stb. A rendszerváltozás után azonnal megszavazta a parlament az 1990. évi IV. törvényt a lelkiismereti és vallásszabadságról, és ez alapot teremtett a diplomáciai kapcsolatok felvételére. Bár a Vatikán a világ legkisebb állama és még hadserege sincs a pápának, ahogy Sztálin egykor megjegyezte, mégis hasznosak a Szentszékkel fenntartott diplomáciai kapcsolatok. A Szentatya tekintélye ugyanis komoly védőernyőt jelenthet az országnak adott esetben.

A magyar-vatikáni kapcsolatok fontosabb állomásai:

1964. szeptember 15-én részleges megegyezés jött létre a Vatikán és a Magyar Népköztársaság között;

1977-ben Kádár János a Vatikánba látogatott;

1990-ben Angelo Acerbi pápai nuncius átadta megbízólevelét, a Szentatya pedig fogadta Keresztes Sándor magyar nagykövetet;

1995-ben Bratinka József új szentszéki nagykövet átadja megbízólevelét;

1997-ben Karl Josef Rauber lesz Magyarország és Moldávia apostoli nunciusa, majd június 20-án Angelo Sodano bíboros államtitkár aláírja a Szentszék és a Magyar Köztársaság által kötött megállapodást a hazai katolikus egyház közszolgálati és hitéleti tevékenységének finanszírozásáról, valamint az elkobzott egyházi vagyon visszaadásának kérdéseiről;

1999-ben Tar Pál, majd 2002-ben Erdődy Gábor lesz az új szentszéki nagykövet; 2002. szeptember 8-án a Magyar Katolikus Püspöki Kar tiltakozik a vatikáni-magyar szerződés egyoldalú felbontása ellen;

2003-ban Juliusz Janusz az új magyarországi apostoli nuncius;

2004. május 9-én megalakul a vatikáni-magyar vegyes bizottság. A magyar-vatikáni kapcsolatok mélypontja a Gyurcsány-kabinet alatt következett be ismét, a miniszterelnök otromba, a diplomácia szabályait felrúgó viselkedése, valamint az egyház diszkriminatív kezelése, a vallás- és lelkiismereti szabadság sorozatos megsértése az egyházat érő támadások miatt.