– Nemrég egy olyan cikkről adott hírt a blogjában, amelyet a Nemzetközi Energiaügynökség (IEA) volt elemzője, Olivier Rech készített: szerinte az olajkitermelés 2013-tól már nem fog tudni lépést tartani az igényekkel, 2015 és 2020 között pedig elkezdődik a végleges kitermeléscsökkenés. Maga az Energiaügynökség ezzel szemben azt állítja, hogy még sokáig kitartanak a hagyományos készletek, és általában is nagyon különböző előrejelzések vannak ebben a témában. Kinek higgyen az ember?

– A becslésekben körülbelül harmincszázalékos szórás van arra vonatkozóan, mennyi olajkészletünk van még. Ez azonban az olajcsúcs időpontjára nézve valójában nem jelent nagy különbséget. A kőolaj-kitermelés a grafikonokon ugyanis egy púpként vagy hegyként ábrázolható: egy mező hozama eleinte könnyen fokozható, majd amikor körülbelül a készlet felét már kiaknázták, a hozam esni kezd, mert egyre nehezebb felhozni az olajat. Ez eddig minden kőolajrégióra igaz volt a Földön. Az Egyesült Államok készletének kitermelési csúcsa például 1971-ben volt, de túl vannak már a csúcsukon az északi-tengeri, az egyiptomi és a bakui olajmezők is. Ha pedig a Föld összesített olajhozamát nézzük meg egy grafikonon, akkor az, hogy mekkora a púp alatti terület, vagyis mennyi olajunk van összesen, nem jelent nagy eltérést magának a csúcsnak az időpontjára vonatkozóan. Ha nem harminc, hanem száz százalékban tévednénk, és valami csoda folytán kiderülne, hogy kétszer annyi olajkészlete van a Földnek, mint gondoltuk, a kitermelési csúcs akkor is csak húsz évet csúszna. De ekkorát nem tévedünk, hiszen keresztül-kasul felkutattuk már azokat a kőzeteket, ahol olajat sejtettünk. Nagy meglepetések már nem lesznek.

– Tehát reálisan a közeljövőben érjük el a globális csúcsot?

– Valószínűleg. A globális olajhozam már 2005 óta nem nő. Addig nőtt, most tartja a szintet. Amikor majd elkezd esni, megfelezzük ezt az időszakot, és ott volt a csúcs. Tehát az a legfőbb kérdés, mikor kezdődik el a csökkenés. A Nemzetközi Energiaügynökség nagyon optimistának tűnhet, mert ők növekedést jósolnak 2035-ig, de ezt az olajpalára, az olajhomokra, a bioüzemanyagokra és a cseppfolyósított földgázra alapozzák.

– És ez rossz?

– Ha az alternatív megoldásokat is számítjuk, akkor valóban óriásiak még a készletek, csakhogy ezek nem termelhetőek ki olyan sebességgel, mint a hagyományos kőolaj. Az olajpalát és az olajhomokot csak nagyon szűk csapon lehet elérni, kicsi a hozamuk. A világ gazdaságának jelenleg naponta nyolcvanötmillió hordó olajra van igénye, és ezek a források csak öt-hat millió hordót tudnak fedezni. A bioüzemanyagnak pedig van egy határa, az élelmiszer fontosabb. Az IEA becslése, miszerint ezek az egzotikus források fedezni fogják a kívánt növekedést, a kutatók jó része szerint túlzó.

– De miért nem egyértelmű, hogy mennyi olaj van még?

– A könnyűolaj esetében azért, mert a termelő országok alapvető érdeke, hogy nagyobbnak mondják a készleteiket. Ugyanis az OPEC, a Kőolaj-exportáló Országok Nemzetközi Szervezete a becsült tartalékuk alapján osztja ki, mennyit bányászhatnak az adott évben. Sok tagországnak azonban ez az egyetlen bevételi forrása, tehát szeretne minél több olajat minél gyorsabban pénzzé tenni. A legnagyobb ilyen botrány a nyolcvanas években volt, amikor a hat legnagyobb olajtermelő ország egyik napról a másikra dupla akkorára becsülte az olajkészletét, mint addig. Nagyon valószínű, hogy ennek az olajnak a jó része nem létezik.

– Akkor honnan lehet érdemi információhoz jutni?

– Érdemes odafigyelni azoknak a nyilatkozataira, akik például nyugdíjba mentek, vagy egyéb okból már nem részei a rendszernek, de korábban volt hozzáférésük az adatokhoz. Ilyen például az említett Olivier Rech vagy Sadad al-Husseini, aki a szaúdi állami olajvállalat, az Aramco igazgatója volt. Ő például azt állítja, hogy óriási túlbecslések vannak, és már Szaúd-Arábia is elérte a csúcsot, nem tudja növelni a hozamot. Eközben a szaúdiak hivatalos álláspontja az, hogy ha kell, ki tudnak termelni naponta két-három millió hordóval többet.

– Mi a legoptimistább és mi a legpesszimistább becslés?

– A legpesszimistábbak szerint 2008 volt a tetőpont, és nemsokára elkezdődik a csökkenés. Ez azonban csak részben igaz, a könnyűolajra vonatkozóan. A legoptimistábbak egyáltalán nem is számolnak a csúccsal, úgy gondolom, ez sem reális. A közepesen optimisták 2020 körülire teszik a tetőzést, mert az egzotikus készletek kitermelésének bővülése addig még lépést fog tudni tartani az igényekkel. Én nagyjából a Bundeswehr, a német hadsereg kutatóközpontjának 2010-ben kiszivárgott, titkosnak szánt belső jelentését tartom a leginkább lehetségesnek: szerintük 2010-ben volt az olajkitermelés tetőzése, és 15-30 éven belül biztosan ellátási nehézségek lesznek. A mi kutatócsoportunk modellje is körülbelül ugyanezt határozta meg, akárcsak Olivier Rech tanulmánya. Egyébként még a növekedést jósló Nemzetközi Energiaügynökség is csak ebben az összehasonlításban olyan pozitív, önmagához képest nem az: ha azt nézzük meg, hogy tíz év alatt mekkora hozamokat jeleztek előre 2030-ra, akkor kiderül, hogy egyre lejjebb viszik a számokat. Mindemellett ne felejtsük el azt sem, hogy magának az olajnak a kitermeléséhez is kell energia. Nyilván a könnyen elérhető mezőket bányásztuk először: valaha egy hordó olaj energiájából még száz hordó olajat tudtak előállítani, most tizenötöt tudnak, és ez a szám az olajpala és olajhomok esetében már csak három. A Nemzetközi Energiaügynökség említett grafikonja a várható bruttó kitermelést mutatja 2035-ig, de ha ebből levonjuk azt a mennyiséget, ami az előállításhoz szükséges, akkor kiderül, hogy a nettó hozam 2025-től valójában már csökkenni kezd, a saját adataikkal is.

– Tehát nemsokára kevesebb lesz az olaj. De mit jelent ez? Drágább lesz a benzin, kevesebbet fogunk autózni, repülni.

– Elvileg ez egy ideig működni is fog. De ha a szervezetemnek másfél-két liter vízre van szüksége naponta, és folyamatosan csak egy litert kap, egy idő után meghalok, dacára annak, hogy ez a mennyiség nem sokkal kevesebb. Egészen kevésnek tűnő hiány is nagy hatással lehet: Észak-Koreában 2003-ban azért volt akkora éhínség, mert Kína már nem adta olcsón a földgázt, és ez visszavetette a műtrágyagyártást. Milliók haltak éhen. Nyilván ebben a politikai anomáliák is szerepet játszottak, de a földgáz hiányából indult ki a probléma. A világ gazdasága adott mennyiségű energiával működik, és ennek kilencven százaléka fosszilis eredetű: ha ez csökken, a gazdaság is csökkenni fog. A pénzgazdaságban kétféle mozgatórugó lehet: az egyik a hitelpénz, de látjuk, hogy ennek van egy határa. A másik a reálgazdaság növekedése, ez viszont energiafelhasználáshoz van kötve. Olyan ez, mintha a gazdaság hozzá lenne ragasztva az olajhozamhoz: rendre próbál elrugaszkodni tőle, de az már nem növekszik, és ezzel mindig visszarántja. Nem az a baj, hogy kevesebbet fogunk repülni, hanem az, hogy nincsenek magukban álló rendszerek. Mondhatnánk, hogy a mezőgazdaság aránya a globális energiafelhasználásban csak négy-öt százalék, tehát sokkal rosszabb helyzetben is működni fog, de a gépgyártás, a műtrágyagyártás, a vegyszergyártás, az üzemanyag-előállítás, a vetőmagcsávázás mind egy rendszer része. A traktorgyár nem fog a semmiben lebegve csúcstechnológiás alkatrészeket előállítani.

– De van még időnk.

– Kevesebb mint gondolnánk, ugyanis van még valami, amiről nem beszéltünk: vegyünk egy bármilyen példaországot, amelyik olajat termel, de már túl van a kitermelési csúcsán, vagyis csökken a hozama. A legtöbb ilyen országra igaz, hogy eközben növekszik a gazdasága, tehát évről évre egyre több olajat használ. Amikor már annyit fogyaszt, mint amennyit kitermel, megszünteti az exportot. Egy részletes tanulmány például ebből a szempontból vizsgálta az öt legnagyobb olajtermelő országot, amelyek a piacon mozgó összes olaj körülbelül negyven százalékát adják. Eszerint az exportra vitt mennyiségek csúcsa 2006-ban volt, és azóta lassú csökkenés figyelhető meg. Ez a tanulmány úgy számol, hogy 2030-ra teljesen megszűnik ezeknek az országoknak az exportja.

– Mi a helyzet a szénnel és a gázzal?

– Ezek tetőzése körülbelül 2020 és 2040 között várható. Jelenleg világszerte egyre nő a kitermelt szén mennyisége, de itt is az a helyzet, hogy a nettó energiatartalom eközben egyre csökken: az egy kilóra jutó fűtőérték egyre kevesebb, mert az antracitos készletek kitermelési csúcsa már mindenhol megvolt a Földön, a barnaszén és a lignit pedig alacsonyabb fűtőértékkel rendelkezik.

– Európa földgázfelhasználását leginkább Oroszország biztosítja, ott mikorra várható a kitermelés csúcsa?

– Ezt mi is modelleztük: az oroszoktól érkező gáz mennyisége jelenleg háromszázmilliárd köbméter, és ez az igény 2030-ra 450-500 milliárd köbméterre fog növekedni, hiszen az európai földgázmezők egyre apadnak. A kérdés az, lesz-e fedezet erre az orosz oldalon. Számításaink szerint, ha a Jamal-félszigeten nem hajtják végre azokat a beruházásokat, amelyeket már három-négy éve ígérnek, akkor az orosz gázexport csak a szintet tudja tartani, és 2016-tól már nem fogja tudni kiszolgálni az európai szükségleteket. Ha fejlesztenek, akkor növekedni fognak, és 2025-ig lépést tudnak tartani az igényekkel. De még nem számoltunk egy nagy szereplővel: Kínával. A földgázvásárlása 2011-ben négyszáz százalékkal nőtt az előző évhez képest, és ők is az oroszokra számítanak.

– A fenntartható építészet, az energiahatékonyság, a takarékosság segíthet csökkenteni az igényeket.

– Ezeknek is van határa. Például egy tonna műtrágya előállításához jelenleg körülbelül 40-42 gigajoule-ra van szükség, és lehet ezt csökkenteni, de a kémiai egyenlet elméleti határa harminc gigajoule. Csodák nincsenek. Ráadásul a hatékonyság növelése soha nem takarékossághoz vezet, hanem az adott erőforrás vagy termék még nagyobb elterjedéséhez. Ezt úgy hívják, hogy Jevons-paradoxon.

– De vannak megújuló energiák.

– Én úgy látom, hogy minden erőfeszítés, amely a fosszilis energiáktól való függőséget csökkentené, elkésett vagy eleve megvalósíthatatlan. Például Magyarországon reálisan húsz-huszonöt évbe kerül annyi megújuló energiával működő erőművet felépíteni, amennyi fedezni tudja a jelenlegi energiaigényünket. Ha most elkezdenénk, már az is késő lenne, már akkor is esni fog az életszínvonal. A másik probléma az, hogy a megújulók elég nagy területeket foglalnak el, mert az energiasűrűségük kicsi. Az ország tizedét kellene szélturbinákkal telerakni, a napenergia esetében is hasonló méretekre lenne szükség, nem beszélve a biomasszáról: keresztül-kasul be kellene vetni energiafűvel az országot. Ennyi helyünk nincs. Ráadásul a biomassza energetikai célú használata fenntarthatósági kérdéseket is felvet.

– De nincs más lehetőség.

– Pontosan, ezért nagyon valószínű, hogy csökkenni fog a gazdaság, és nagy átalakulások fognak végbemenni a társadalomban. Egyelőre az atomenergia sem jelent megoldást, mert csak a 235-ös uránizotópot tudjuk hasznosítani, aminek a részaránya a természetes uránban kevesebb mint egy százalék. A tartalékok el fognak kezdeni kimerülni körülbelül 2050 körül. A kitermelés csúcsa pedig úgy százezer tonna lesz évente, tehát összesen ekkora kapacitásra épülhet erőmű. Vagyis a jelenlegi, 65 ezer tonna uránt hasznosító 439 működő reaktor mellé még épülhet jónéhány, de van egy korlát: az atom aránya az áramtermelésben a mostani 13 százalékról körülbelül csak húsz százalékra nőhet. Azok a technológiák pedig, amelyek megpróbálják kiváltani a 235-ös izotópot, mint például a szaporítóreaktorok, egyelőre gyerekcipőben járnak.

– Fogytán vannak a ritkafémek is, ráadásul Kína, ahol a lelőhelyek 90 százaléka található, korlátozza az exportot.

– Pedig ezekre épül a számítástechnika és a kommunikáció. Nem csoda, hogy a fenntarthatóság egyik alapmondása: a jövő nyersanyagforrásai a jelen hulladéklerakói lesznek. A ritkafém lassan ott lesz fellelhető a leggazdagabb koncentrációban. Persze ezek szétválasztása és újrahasznosítása egyelőre nagyon nehéz, mert a gyártás során nem figyeltek erre. Az újrahasznosíthatóság szempontja egyelőre nem versenyképes: így gátol meg minden hosszú távú gondolkodást a rövid távú piaci szemlélet. Alapvető probléma, hogy a társadalmunk mint rendszer lineáris folyamatokkal működik: a forrásokból pazarlóan, szennyezéssel állítunk elő terméket, amiből végül szemét lesz. Nyersanyagraktárként és hulladéklerakóként tekintünk a természetre, és többet veszünk ki az anyag- és energiaáramából, mint amit adni képes, viszont semmit nem teszünk vissza, tehát ez hosszú távon valószínűleg összeomlást fog eredményezni. A természetet a cirkuláris folyamatok tartják fent: ami az egyiknek hulladék, a másiknak nyersanyag. Ez persze közhely, de már elfelejtettük a ránk vonatkozó jelentését: a természet évmilliók óta működik, a mi rendszerünk ebben a formában száz év múlva már nem fog.

– De lehet a rendszerbe kívülről is behozni pluszforrásokat, például amerikai, orosz és kínai tervek is vannak a hélium-3 kitermelésére a Holdon, amit a fúziós reaktorok üzemanyagaként lehetne hasznosítani.

– A hélium-3 valóban működőképes lehet, leginkább a magenergiák adhatják azt a nagyon sűrű energiaforrást, ami kivezethet minket a kátyúból. De ezt fúziós erőműben lehetne hasznosítani, aminek a működését pedig egyelőre csak elméletben ismerjük, a gyakorlatban nem tudjuk kivitelezni. Végh László kollégámnak annak idején, a hatvanas években azt tanították, hogy a nyolcvanas években már lesznek fúziós erőművek. Aztán a nyolcvanas években ő azt tanította, hogy 2000-ben lesznek, én pedig most azt tanítom, hogy 2028-ban lesznek, ha lesznek egyáltalán.

– Akkor milyen jövő várható a társadalom számára?

– A mostani rendszer el tud tartani ennyi embert, de erőfeszítések és olcsó energia nélkül a következő már nem lesz erre képes. Ezzel a népességszámmal már egyébként is régóta nem tud lépést tartani az energiatermelés. Az egy főre jutó energiatermelés növekedése 1979-ben állt meg, 2002 óta pedig már csökken. Richard Duncan mérnök vizsgálta elsőként ezt a kérdést, és ő 2012-re valószínűsíti, hogy ez a régóta tartó enyhe csökkenés be fog gyorsulni és hirtelen esésbe fordul át. A következményekkel kapcsolatban pedig Lányi András barátomat idézném, aki a szociológushallgatóknak félig viccesen, félig komolyan azt szokta tanítani: a válságot nem arról lehet észrevenni, hogy nincs benzin vagy élelmiszer, hanem arról, hogy lőnek.

Fehérváry Krisztina

Hetesi Zsolt

fizikus

1979-ben született Dombóváron, földműves családból.

2003-ban fizika és csillagász diplomát, 2008-ban doktorátust szerzett fizikából az ELTE TTK-n, azóta ugyanitt tanár. 2006 óta foglalkozik környezetfizikával, jelenleg a Környezettudományi Kooperációs Kutatóközpont tudományos munkatársa.

A fenntartható fejlődés területén az erőforrások kimerülését és a fenntartható rendszer axiomatikus megközelítését kutatja.

Szabad idejében gazdálkodik.