Ide vissza, haza kell jönni

Ötödik alkalommal, rekordszámú utassal a fedélzetén gördült ki a Nyugati pályaudvar épületéből a Boldogasszony zarándokvonat. Ezer ember vágott neki az Erdélybe induló hosszú útnak azzal a céllal, hogy tiszta lélekkel térjen haza.

A jármű hossza csúcsot dönt az idén: ezúttal tizenhat szerelvény szállítja a zarándokokat a csíksomlyói búcsúba. Igény lett volna még a 17. kocsi helyeire is, de több jelentkezőnek már nem tudtak szállást biztosítani a vendéglátó településen, Gyergyószentmiklóson és térségében, mondja Budai András, a Misszó Tours ügyvezetője. Vannak, akik csak harminc kilométerrel arrébb, a Gyilkos-tó mellett kapnak szállást, ám a tavalyi beszámolók alapján a látvány minden bizonnyal őket is kárpótolja majd.

A több mint 700 kilométer hosszú, 16 órás út során az összes kocsiban hallható vonatrádió biztosítja a sajátos hangulatot, már reggel kezdetét veszi a közös imádkozás. Lelki elcsendesedésre a szerelvény három gyóntatófülkéjében van lehetőség, testi feltöltődésre pedig a hangulatos étkező- és büfékocsikban, ahol a MÁV vendéglátói emberfeletti teljesítményt nyújtanak a négy nap során. Az út egyik lelki vezetője Benvin Sebastian atya, aki képzeletben néhány percre Indiába varázsolja az utasokat: a keresztény Kerala államból származó szerzetes távol-keleti hangzású egyházi éneket tanít a zarándokoknak. Nem ő az egyetlen a lelkipásztorok között, aki a verbita rend tagja. Itt van a történelmi barátságot lengyel oldalról képviselő Burbela Gergely atya is, aki már törzsvendégnek számít a vonaton.

A Boldogasszony zarándokvonat lelki vezetője Bíró László tábori püspök is, aki köszöntőjében gyökereink, hagyományaink fontosságára hívja fel a figyelmet a jelen migrációs kihívásai között:

– „A szél kihívásaira a fa gyökereivel válaszol.” Ma különösen sokat mondanak ezek a szavak. Sokszor beszélünk arról, hogy Európa felé erős identitású, erős gyökerű népek vándorolnak. Földrészünk pedig elengedte gyökereit, otthagyta hitét, Istenét. Ha valaki Krisztust említi vagy az ő tanításaira hivatkozik, megmosolyogják. Sokszor homályba veszik nemzeti identitásunk, feledésbe merülnek családi hagyományaink. Ha Isten és a zarándoktárs iránt nyitott szívvel járjuk végig zarándoklatunkat, reményem szerint megelevenedik kapcsolatunk családi, nemzeti és vallási gyökereinkkel, és tapasztalatunkká lesz a költő (Illyés Gyula – a szerk.) igaza: „A szél kihívásaira a fa gyökereivel válaszol”.

A résztvevők között feltűnnek ismert személyek is: velünk utazik például Mocsai Lajos, a legsikeresebb magyar kézilabdaedző, egykori szövetségi kapitány, Pitti Katalin operaénekes és egy rövid szakaszon Böjte Csaba ferences rendi szerzetes is, akit hatalmas ovációval fogad a közönség. A határt átlépve már versenyezni kell a helyekért a lehúzható ablakoknál, végül persze mindenkinek jut egy kicsi. Kolozsváron hatalmas tömeg fogad bennünket. Lobognak a zászlók, felcsendülnek a himnuszok, megcsillannak az első könnycseppek is a szemekben. A helyiek virágcsokrokat nyújtanak át, saját készítésű süteménnyel kínálják az érkezőket. Egy idős úr papírlapokra vésett hazafias költeményeit osztja szét az utasok között. Az egyiket el is szavalja, olyan hangosan, hogy talán még az otthon maradottak is hallják.

Marosvásárhelyen is nagyon sokan jönnek ki elénk, szorítják meg kezünket, kívánnak jó utat. S amikor a kilencesztendős Domahidi Anna tiszta gyermekhangon elénekli a Kell még egy szó című dalt, a Honfoglalás című film betétdalát, a sokaság is vele együtt énekel.

Hiába késik a vonat, az állomások mindegyikén, sőt a vasúti átjáróknál és a kertek alján is rendületlenül várnak bennünket határon túli testvéreink. Van, aki még díszmagyart is ölt a tiszteletünkre, mások a mezőről integetnek, abbahagyva néhány percre a kemény munkát.

Böjte Csaba a vonatra érve köszönti a zarándokokat és a Maroshévízen bennünket fogadókat.

– Nagyon megható volt látni azt, hogy ennyien kijöttetek. Azt mondják, a találkozás a nyolcadik szentség. Nagy-nagy szükségünk van arra, hogy találkozzunk egymással, közelebb kerüljünk, lássuk, hogy összetartozunk. A határok módosításával szétszakadtak a kapcsolatok: barátságok, rokoni szálak. Hála istennek, ez a vonat is segít abban, hogy ezek az élő, emberi kapcsolatok újból kialakuljanak. A vonaton utazók számára Maroshévíz már nem egy ismeretlen pont a térképen, hanem olyan hely, ahol testvérek vannak – mondja Csaba testvér.

Késő este érünk Gyergyószentmiklósra, mégis sokan fogadnak bennünket a vasútállomáson. Nagy Zoltán, Gyergyószentmiklós alpolgármestere köszönti elsőként a zarándokokat:

– Sok értékes rakomány vonult el ezeken a székely–magyar verejtékkel lerakott síneken. De talán ennyi ragaszkodás, együvé tartozást gerjesztő hit, nemzeti érzelmeinkben és értékeinkben való megerősödés soha nem gördült még végig ezeken a sínpárokon. Immáron ötödik alkalommal a fővárosától, a nemzet szívétől a csíksomlyói Máriához vezető aortán frissül fel a világ magyarsága, hogy a következő évig a legkisebb hajszálérhez is eljuthasson a megtartás kegyelme s a bizodalom garanciája, hogy mi egy történelmi elhivatottságú nemzet voltunk, vagyunk s leszünk – tesz hitet az alpolgármester.

Portik-Hegyi Kelemen gyergyószentmiklósi főesperes atya a kései órára való tekintettel egy mesét olvas fel:

– Egy ember, amikor elment az aranyműves műhelye előtt, hallotta, hogy amikor az aranyműves a maga kalapácsával az aranyat formálja, az arany halk, sziszegő hangot hallat. Amikor pedig a kovácsműhely előtt ment el, meghallotta, hogy a vas a kalapács ütésére milyen keserves, messze elhangzó sírásba kezd. Megkérdezte a vasat: miért sírsz te olyan rettenetesen a kalapács ütésére, mikor az arany a kalapács ütésére csak halkan sziszeg? A vas csak ennyit felelt: azért, mert engemet a fajtámmal ütnek. Nincs nagyobb fájdalom annál, amit a testvérek okoznak – hangzik a fájdalmas, tanulságos történet.

A főesperes atya arra kér minket, a magyar szeresse a magyart, s akkor majd másokat is igazán tudunk szeretni.

Bíró László püspök köszöntőjében így reagál az atya szavaira:

– Mi, akik Magyarországról érkeztünk, azt a közhelyet mondjuk ki legszívesebben, hogy otthonról hazaérkeztünk. Az otthon a sebek gyógyításának a helye, szeretetteljes jelenlét. Volt az anyaország és közöttünk nehéz időszak, amikor sok fájdalmat, sebet okozhattunk: nem népünk, hanem politikusaink. Hiszem, hogy ezek a sebek újra gyógyulnak, és a kapcsolat, a találkozás mélyíti egységünket. Köszönjük, hogy otthon érezhetjük magunkat.

Másnap az ezeréves határhoz, Gyimesbükkre megyünk. Az általános iskola udvarán vegyes társaság köszönt minket: a magyar gyerekek vidáman, mosolyogva, a románok némi gúnnyal az arcukon, óriási zászlóval jelezve, hogy ez a föld momentán az ő tulajdonuk. Titkon azt várják, hogy valamelyikünk a rendőrök szeme láttára kötekedni kezdjen velük, de hoppon maradnak, a Madéfalván csaknem 1100 főre bővülő magyar csoportból senki nem vesz tudomást róluk, aki igen, az is csak egy tábla csokit nyom a kezükbe.

Az időjárás is próbára tesz bennünket, percenként ered el az eső, ám az ezeréves határ mellett fekvő kontumáci kápolnához felérve mintha csoda történne, feloszlik a felhőzet, előbukkan a nap, így a szentbeszéd nagy részét már jó időben hallgathatjuk végig.

Csíksomlyóra harmadnap, pünkösd szombatján indulunk el. A szeredai vasútállomástól mintegy hat kilométeres út vezet az ünnepi mise helyszínére. A fenyvesekkel körbeölelt hegynyeregben idén is több százezer magyar gyűlik össze, hogy részese legyen a délután kezdődő szertartásnak.

Görbe László piarista szerzetes szavai jutnak eszünkbe, amikor a nyereghez érve körbenézünk:

„Pünkösdkor egy időre a magyarság központja lesz a hegyoldal. A kis székely város határai kitágulnak, egészen odáig, ahol a szívekben még él a hit, remény és szeretet. A hegyoldal hatalmas fenyői kiterjesztik ágaikat egy kicsit a nép fölé, mintha az erdő fái az Úristen óvó karjai lennének, amelyek megvédik a hozzáfordulókat. A csíksomlyói búcsún képzeletünkben eltűnhetnek a Szent István birodalmát mára szétszabdaló demarkációs vonalak. A csíksomlyói búcsún megvalósul Szent István álma: a búcsúsok által az egész nemzet hódol a magyarok Nagyasszonya előtt.”

A négynapos programot Gyergyószentmiklós főterén szabadtéri szentmise zárja, délután már Budapest felé robog a vonat. A visszaúton élménybeszámolót írnak az utasok, ezek közül többet is felolvas a vonatrádió műsorvezetője.

„Ez az út az örömkönnyekről szólt. Megtapasztalhattuk, amit tudtunk is: testvéreink élnek a határon túl. Szívünkben boldogsággal és büszkeséggel eltelve érkezünk haza” – írja az egyik zarándok. Sokan megköszönik a lelki vezető atyák közvetlenségét, segítőkészségét, a szervezők kedvességét, fáradhatatlanságát. Valóban, emberfeletti munkát végeztek mindnyájan ebben a négy napban, vigyáztak ránk, segítettek bennünket. „Az összetartás élményét a Somlyó-hegyen mindenkinek át kellene élnie életében legalább egyszer. Már most tudjuk, hogy ezzel a vonattal jövünk jövőre is” – tesz hitet egy búcsújáró. Ahogy egy másik utazó fogalmaz: „Ide vissza, haza kell jönni.”

Elek Nikolett, Szencz Dóra