Tiszta lappal kezdve, az első pofonból is gyorsan magához térve szerzett aranyérmet és ezzel olimpiai kvótát a női vízilabda-válogatott a Belgrádban rendezett Európa-bajnokságon. A győztes csapat tagja volt a BVSC két játékosa, Takács Orsolya és Illés Anna is.

– A sokáig kicsit „lenézett” vagy elnéző mosollyal kezelt női vízilabda az utóbbi években egyre népszerűbb lett, láthatóan a játék az akciók minőségében is igyekszik felfejlődni a férfi szakág mellé. Behozható az ötven év lemaradás?

Takács Orsolya: – Nyilván nem, aminek nemcsak az az oka, hogy a férfivízilabda mint profi sportág jelentős múltra tekint vissza, hanem hogy a magyar férfipólósok három olimpiai aranyat nyertek csak az elmúlt tizenöt évben. De valóban, az utóbbi évtizedben a női vízilabda annyit és olyan ugrásszerűen fejlődött, magához képest persze, technikában, taktikában, gyorsaságban és erőben, hogy sokkal nézhetőbbé vált. Mondhatni, kezdünk felnőni. És ha presztízsben nem is érjük el a férfiak szintjét, a közönség most már abszolút értékel minket is.

Illés Anna: – Nyilván sokat lendített mindezen az a fokozottabb jelenlét a médiában, amit még Merész András indított el, vagyis hogy igyekezzünk megmutatni magunkat és az eredményeinket minél több felületen. Ez egy tudatos építkezés volt, ami elérte a célját: egyre több cikk készül rólunk például a Magyar Vízilabda Szövetség honlapján, sőt a Nemzeti Sportban vagy más sportcsatornákon is.


– Talán emiatt is volt nagyobb a várakozás a tavalyi kazanyi vizes vb-n való szereplés kapcsán, ahol a csapat viszont csak a tizenkettedik helyen zárt. Hogyan sikerült ebből a kudarcból fél év alatt felállni, a kapitányváltás, a játékelemek megváltoztatása, a fejekben való egyéni rendrakás vagy a csapat összekovácsolódása volt a kulcs?

Takács Orsolya: – A jó eredmény, és ezt fontos leszögezni, eddig is benne volt a csapatban, pontosan ugyanolyan borzasztó sokat dolgoztunk az elmúlt időszakban, mint a megelőző években. Azt, hogy ez miért éppen most jött ki, hány százalékban volt oka a megújulás, felfrissülés, nem lehet igazán számokba önteni. Ahogy a sikert sem lehetett előre borítékolni, és bár most úgy tűnik, határozottan jót tett a csapatnak a váltás, utólag mindig mindenki okosabb. Az biztos, hogy Bíró Attila helyében talán nem sokan bólintottak volna rá az új szövetségi kapitányi feladatra, hiszen öt hónapos szerződést kínáltak neki egy, valljuk be, eléggé kilátástalannak tűnő helyzetben. Ő és a héttagú stábja viszont olyan iszonyatos lendülettel állt bele a történetbe, olyan hihetetlen erőket mozgósítottak maguk is a közös munka érdekében, hogy talán ebben látom azt az eddig hiányzó kis lépést, ami a pozitív előremozduláshoz vezetett.

Illés Anna: – Nagyon fontos volt, hogy a stábtagok is barátok voltak külön, és mi, a csapat tagjai is, ez a két team pedig egyes szituációkban emberileg is össze tudott jönni. Például amikor a világliga első győztes meccsét ünnepeltük az olaszok ellen, mindannyian elmentünk együtt vacsorázni. Ez nagyon jó élmény volt, még jobban összekovácsolt bennünket, sokat segített az összhatáson.


– És folyamatosan ott volt a válogatott mellett Csernus Imre pszichológus is, aki előtt nem ismeretlen ez a terep, dolgozott már többek közt kézilabda- és futballcsapattal is. Ma már elengedhetetlen a versenysportban az ilyen jellegű mentális felkészítés?

Takács Orsolya: – Tizenhárom lánynál? Hogyne. Mert muszáj, hogy egy nevezőre kerüljünk, és Csernus Imre ebben segített rengeteget az egyéni és csapatfoglalkozásokon. Ugyanakkor nem volt egy olyan konkrét fordulópont, amikor azt éreztük, igen, minden rendben, mentálisan megérett a csapat, gondoljunk csak az Eb első meccsére, amelyen rögtön kikaptunk a hollandoktól. Inkább egy folyamatról beszélhetünk, ami a verseny végére fejeződött be. És természetesen az aranyéremmel még koránt sincs vége.

Illés Anna: – Nagyon fontos volt, hogy az első két foglalkozáson Csernus szándékosan arra ment rá, hogy lezárjuk a kazanyi történetet, a bárki felé irányuló bármilyen sérelmeinket pedig igyekezzünk kommunikálni. Mert csak így, tiszta lappal indulhatott el a közös munka, egymásért is.

Takács Orsolya: – Nem is volt könnyű ez a két ülés, hiszen olyat még sosem éltünk át, hogy nemcsak a lányok, de a teljes stáb is bent ül a csapatfoglakozáson. Nekem például kifejezetten nehéz volt így a rossz élményekről beszélni, de idővel hozzászoktam, hogy igenis el kell mondanom, fel kell vállalnom, amit érzek.

Illés Anna: – Az előző két évben Amerikában tanultam és vízilabdáztam a Berkeley Egyetem csapatában, ahova szeptemberben megyek vissza, és ott egyáltalán nem szokatlanok a hasonló dolgok: nagyjából háromhavonta jön hozzánk egy pszichológus Los Angelesből egy kétnapos foglalkozásra. De az edzők is külön foglalkoznak a mentális résszel, néhány hetente behívnak például egyesével mindenkit az irodába beszélgetni. Az első ilyennél rögtön az jutott az eszembe, hogy úristen, mi rosszat csináltam? Közben pedig semmit, csak éreztetni akarják az emberrel a törődést, pláne a külföldiekkel. Az én edzőm is csak olyanokat kérdezgetett, hogy milyen a suli, hogy van a családom, be tudok-e illeszkedni a csapatba, mit látok a játékunkon, mi a jó benne, min kellene változtatni.


– Talán ennek a komplex felkészítési módnak is köszönhető, hogy az amerikai válogatott jelenleg a világ legjobb női vízilabdacsapatainak egyike, ők nyerték a londoni olimpiát is. Mondhatni, a legnehezebb ellenfeleink lesznek Rióban is?

Takács Orsolya: – Az biztos, hogy ők határozottan kilógnak a sorból, de a kijutott nyolc csapat mindegyike szinte egyenrangú tudással bír, semelyikkel szemben nem lesz könnyű dolgunk. Nem véletlen a mondás, hogy olimpiára kvalifikálni magad majdnem nehezebb, mint ott jól szerepelni. Ami persze nem teljesen igaz, de Amerikával külön foglalkozni egyelőre felesleges, először jöjjön a csoport, aztán lépésről lépésre a többi. Ahogyan azt most az Eb-n szépen megtanultuk.


– A következő fél évben ennek megfelelően mi a feladat?

Takács Orsolya: – Edzeni, edzeni, edzeni. Bérelt helyek nyilván nincsenek, keretbe kell kerülni. Közben pedig ott vannak mindenkinek a klubfeladatai, a válogatott meccsek, megyünk tornára is. Rengeteg a munka, és bőven van még, egyénileg és csapatszinten is, fejlődni való.


– És B terv a vízilabdás évek utánra?

Takács Orsolya: – Egyelőre Rióig gondolkozom, aztán majd meglátjuk. Nyilván addig lehet csak csinálni ezt a fajta életet, amíg az ember fizikálisan és mentálisan bírja: a nőknél ez a nekem már nem olyan távoli harmincas évek eleje, a férfiaknál kicsit kitolódik. Egyelőre van egy sportmenedzseri diplomám, a Corvinusszal meg küzdök már néhány éve, finoman szólva sem olyan rugalmas a rendszer, mint például Amerikában, ahol az élsportolók komoly mentori, anyagi és eszközbeli segítséget kapnak, persze nagyon komoly elvárások mellett. Munkatapasztalatom ilyen edzésmennyiség mellett egyáltalán nincs, ezért majd egy újabb kihívás lesz, mit kezdjek magammal a „civil életben”. A BVSC ugyan már megerősítette, hogy szeretnének a kifutó időszakomban is alkalmazni játékosként, de azért az sem tarthat örökké.

Illés Anna: – Közgazdaságtant hallgatok a Berkeley-n, szeptembertől fogok szakosodni, még két évem van. Mesterképzésre viszont mindenképpen vissza szeretnék jönni Európába, egyrészt mert akkor közelebb lehetnék a barátaimhoz és a családomhoz, másrészt mert a 2020-as tokiói olimpiáig mindenképpen szeretném folytatni a vízilabdát, amit ott kint profi szinten nem lehet. Még néhány évig tehát biztosan a póló a fő szempont, szép apránként szeretném majd én is abbahagyni, nem elvágni hirtelen az egészet, például hogy soha többet nem jövök le az uszodába, vagy nem nézek meccset. Hiszen azért is csináljuk ezt a sportot, mert élvezzük és szeretjük, ez pedig nem múlik el gombnyomásra.

Farkas Anita