Egy bámulatra méltó, de Descartes-ot bizonyára még haló poraiban is felzaklató „okoskodás” szerint ugyanis ad 1) egy nem létező „fajt” nem kell megmenteni; ad 2) a „fehér faj” emlegetésével állítólag eleve kinyilatkoztatjuk a felsőbbrendűségét is; ad 3) mivel a nem létező „fehér fajt” terheli a történelem összes bűne, ezért arra ítéltetett, hogy összekeveredjen a nem létező többi fajjal, így próbálván elviselhetőbbé válni számukra, amelyeknek azonban továbbra is joguk van megőrizni a (faji) sajátosságaikat, mégpedig a kisebbségeknek biztosított jogok nevében, függetlenül attól, hogy a földgolyón egyébként többségben vannak, mert egyedül a (még) fehér többségű társadalmakban fennálló faji arányok számítanak.

Logikus. Nemde? Akár tetszik azonban a „faji tény” tagadóinak, akár nem, (számukra legalábbis) sajnálatos módon a tudomány és főleg a genetika fejlődése egyre inkább kihúzza talpuk alól a szőnyeget. Manapság például a genetika már arra is képes, hogy meghatározza a bűnelkövetők faji hovatartozását. Ellentétben ugyanis a többi tanúval, a „DNS-tanú” gyakorlatilag tévedhetetlen.

Pam Kinamore meztelen holttestét 2002. július 16-án fedezték fel a Mississippi partján, nem messze a louisianai Baton Rougetól. Az áldozatról levették a tettes DNS-mintáját, és ez megegyezett azzal, amelyet a közelben meggyilkolt két másik fehér nő holttestén is megtaláltak. Az állam rendőri szervei és az FBI együttes erővel igyekezett megtalálni a tettest, mielőtt újra gyilkolna.

Egy szemtanú és az FBI profilkészítőinek köszönhetően egy világos színű, platós kisteherautót vezető, fehér fiatalembert kerestek. A fantomkép alapján a rendőrök átfésülték az egész környéket, kihallgattak több száz gyanúsítottat és lenyomoztak számtalan nyomot, bármiféle előrelépés nélkül. Egy negyedik gyilkosság után DNS-mintát vettek több mint ezer fehér gyanúsítottól, és elköltöttek több millió dollárt, hogy összehasonlítsák ezeket a gyilkoséval. Mindhiába. A következő tavasszal, miután kifogytak az ötletekből, a nyomozók Tony Frudakis molekuláris biológushoz fordultak, aki állítása szerint DNS-elemzés alapján képes meghatározni a delikvensek faját. Hogy próbának vessék alá a módszerét, és hogy kifogják a szelet a kritikusok vitorláiból, átadták neki húsz ismert egyén DNS-ét. A kutató százszázalékos eredményt produkált: mindannyiuk faját tévedés nélkül meghatározta. A rendelkezésére bocsátott DNS-minták faji kategóriájának meghatározásához 176 genetikai markert vizsgált meg azok közül, amelyek a legnagyobb számú fizikai jellegzetességet okozzák. Egyesek közülük főleg az afrikaiaknál, mások az ázsiaiaknál, megint mások az indoeurópai népeknél találhatók. Egyetlen marker önmagában nem képes felfedni faji eredetét, a gének százainak vizsgálatával és a különböző markerek előfordulásának összehasonlító elemzésével azonban egy adott népességmintához tartozó egyének faját Frudakis 99 százalékos biztonsággal képes meghatározni, pedig a feladatot igencsak megnehezíti az emberi nem csekély genetikai változatossága, amely rövid, alig 200 ezer éves történelmének tudható be.

„Mindnyájan azonosak vagyunk 99, 9 százalékban. A fennmaradó egészen kicsiny 0, 1 százalék tesz bennünket különbözővé, és ennek a 0,1 százaléknak az 1 százaléka az embercsoportok által befutott eltérő történelmi pálya eredménye. Nekem tehát a DNS-ünknek ezt a parányi hányadát kell átfésülnöm ahhoz, hogy egy gyanúsított faji identitását megállapíthassam”, magyarázta Frudakis, aki 2003. március közepén, egy ötödik áldozat után, végül a rendőrök elé tárhatta vizsgálatainak eredményét. „A tettesünk lényegében afrikai eredetű. Lehet afrokaribi vagy afroamerikai, de semmiképpen sem kaukázusi” (az amerikai szakzsargonban a fehéreket jelöli). Szavait megdöbbenéssel fogadták a jelen lévő rendőrök, és az egyikük megkérdezte tőle, hogy hajlandó lenne-e az életét is feltenni erre az eredményre, mire Frudakis határozott igennel válaszolt, hozzátéve, hogy a gyanúsított 85 százalékban afrikai, 15 százalékban pedig afroamerikai (amerikai néger) származású.

Ezzel radikálisan új irányt adott a nyomozásnak, amely a rendőrök körében a módszerét illetően uralkodó szkepticizmus ellenére új lendületet vett, és két hónappal később a tettes letartóztatásához vezetett. Csak annyi kellett hozzá, hogy átvizsgálják a környékbeli néger szexuális bűnözők adatait, akik addig kívül maradtak a sorozatgyilkos utáni embervadászat hatósugarán, mert a rendőrök kizárólag fehér gyanúsítottakra összpontosítottak.

Akkoriban az amerikai rendőröknek még csak arra volt lehetőségük, hogy egy gyanúsított DNS-ét az országos adatbázisban (CODIS) nyilvántartott több mint ötmillió bűnöző DNS-ével hasonlítsák össze, ha azonban az illetőt korábban még sohasem tartóztatták le, akkor ily módon lehetetlen volt beazonosítani.

Tony Frudakis felfedezése tehát jelentős előrelépésnek számít a kriminológia szempontjából, különösen az amerikaihoz hasonló multikulti társadalmakban. Az általa nyújtott segítséget azonban nem fogadta osztatlan lelkesedés. Tony Clayton, a Baton Rouge-i gyilkosságokkal megbízott néger ügyész például kezdetben egy fehér szupremácistát látott Frudakisban, aki csak a rasszista elméleteit igyekszik bizonygatni, és bár utóbb kénytelen volt maga is elismerni, hogy nélküle még mindig egy fehér fickót keresnének, azt is kijelentette, hogy ha egy gombnyomással eltüntethetné ezt a technológiát, ő bizony megtenné.

Az amerikai bűnelkövetők faji megoszlását nyilvántartó statisztikák ismeretében meg is van rá minden oka. Törjük el a hőmérőt, mielőtt még felszökik a láz.

Gazdag István