Jelenlegi hely

Újratermelődtek a válságjelenségek


Fotó: Somfai Sándor/Demokrata

Közeledik az igazság pillanata. Az USA-ban elkezdtek kamatot emelni, ami kiszívja a világ többi részéből a pénzt. A könnyű pénz politikája az Európai Unióban sem tartható már. Ma már elég nagy a baj ahhoz, hogy sok országban elkezdjenek gondolkodni, mit lehetne tenni például a migrációval, az ifjúsági munkanélküliség lassan kezelhetetlen méreteivel – nyilatkozta a Demokratának dr. Csaba László közgazdász, a CEU professzora, az MTA és a londoni Academia Europea tagja.

– Évtizedeken át hozzászoktunk, hogy a tudomány választ ad rá, mi miért történik velünk, körülöttünk. Különösen a közgazdászok bántak bőkezűen a magyarázatokkal. Most, amikor káoszba fordult a világ, alig vannak hiteles válaszok. Miért?

– Néhány évtizeddel ezelőtt nem is volt kérdéses, hogy a közgazdaságtan társadalomtudomány, ami értékekről, hatalomról, a vagyon és a jószágok újraelosztásáról szól. Ma a világban a főáramúnak vagy szakszerűnek nevezett tudomány művelői többnyire matematikai modellek csiszolgatásával foglalkoznak, a munkájuknak nincs sok köze sem a valósághoz, sem a kormányzati döntésekhez. Ám ők foglalják el a nagy egyetemek és kutatóintézetek vezető pozícióit, az ő irányításuk alatt működnek azok a tekintélyes szaklapok, amelyekben publikálni kell, ha valaki tudományos karriert szeretne építeni. Még a Nobel-díjasok körében is abszolút többségben vannak az ezen áramlathoz tartozók. Ha mindehhez hozzátesszük, hogy a 20 vezető közgazdasági folyóiratból 19 az USA-ban jelenik meg vagy ott szerkesztik, könnyű megérteni, hogy amerikai mintára kialakult egy szabványosított globális közgazdaságtan. Ennek megfelelően a képzést is mindenütt erre az egységesített, amerikanizált változatra alapozzák, valahogy úgy, ahogy a fogorvosokat és a vízvezeték-szerelőket képezik a szabványok szerint. Az persze kérdéses, hogy a 300 milliós USA példáját általánosító tankönyvekből szerzett tudás alkalmazható-e az olyan helyi közösségekre, mint mondjuk az 1,3 milliárd lakosú Kína vagy az 1,2 milliárdos India.


– Ezt az irányzatot szokás neoliberálisnak nevezni?

– A neoliberális az egyik leginkább félreértelmezett kifejezés. De tagadhatatlan, hogy a fősodorhoz tartozó irányzatok egyikét valóban ezzel a névvel illetik az ellenfelei. Képviselői a gazdaság ügyeit külön egységként kezelik, nem vesznek tudomást sem a társadalmi, sem a hasznossághoz kötődő szempontokról. Nagyon ritkán mondják ki nyíltan, de ez szintén amerikai sajátosság.


– Vagyis az ellenfeleik által címkézett, de itthon magukat is gyakran neoliberálisnak nevező közgazdászok szintén az amerikai modell szerinti matematikai módszerek alapján ítélik meg a gazdasági, társadalmi folyamatokat?

– A nyolcvanas években a matematikai módszer eszköztár volt. Azt a célt szolgálta, hogy akik tömegek sorsáról döntenek, azok tudják, bolha vagy elefánt, amiről beszélnek, s amiről határozniuk kell. Mára a módszerből cél lett, s ez a megközelítés kizárja, hogy válaszok szülessenek azokra a kérdésekre, amelyeket a társadalom jogosan vet fel. Kérdés lehet például, hogy miért nem javultak az amerikai társadalom alsó ötven százalékának jövedelmi pozíciói az elmúlt harminc évben, mialatt jelentős gazdasági növekedés ment végbe az USA-ban. Ezzel arányosan a jövedelmek növekedésének 50-70 százalékosnak kellett volna lennie, de ez nem történt meg. A főáramban azonban nincsenek válaszok az ilyen kérdésekre. Számomra azonban érdekes, hogy a gazdasági folyamatok milyen következményekkel járnak azokra nézve, akik nem alakítják, hanem elszenvedik azokat. De fel lehet tenni más kérdéseket is. Például azt, hogy vannak-e elemzések az igazán jelentős közgazdasági szaklapokban arról, miért alakult ki a pénzügyi válság, miért erodálódik a középosztály a gazdag országokban, miért mélyül és szélesedik a szegénység világszerte, milyen következményei vannak a növekedés hajszolásának, hogyan alakul a környezeti fenntarthatóság? Lényegében nincsenek ilyen elemzések. Persze a művészetben is vannak ilyen jelenségek, amikor a festők egymásnak festenek, vagy amikor az számít igazán zeneértőnek, aki a leginkább ütésálló, és a legtovább marad a teremben, amikor Stockhausen-művet játszanak.


– Fel lehet tenni azt a kérdést is, mindez kinek használ? Hiszen e zárt rendszer nevében ostorozzák azokat az országokat, amelyek nem az amerikai szabvány szerint akarják alakítani a gazdaságpolitikájukat. S a matematikai modellekre hivatkozva akarják lenyomni az emberek torkán az EU és az USA közötti szabadkereskedelmi egyezményt is. Egy laikusnak óhatatlanul eszébe jut az amerikai geopolitikai szakértő, George Friedmann által meghatározott fogalom, a nagyvállalati imperializmus.

– Számomra a közgazdaságtan nem technika, hanem politikai jellegű tudomány, amely arról szól, hogyan oszlanak el a jövedelmek, miként halmozódnak fel a vagyonok, milyen az emberek életminősége, hogyan élik meg az egyes életszakaszokat az emberek. Sokatmondó, hogy nagy egyetemeken tanító professzorok létrehoztak egy társaságot, folyóiratot, könyveket adnak ki arról, mi történik a valóságban. Ezekről a főáram képviselői nem vesznek tudomást. De a kutatásaik rámutatnak, hogy a hagyományos közgazdaságtan emberképe mennyire hamis. Ebből fakadnak azok a hihetetlenül leegyszerűsített tézisek, amelyeket azután könnyű konkrét érdekek szolgálatába állítani. De az egyszerűen nem igaz, hogy Bill Gates életének egyedüli értelme a profit maximalizálása lenne. Az persze igaz, hogy a vállalat célja a profitszerzés. De ma már nincs olyan nagy cég, amely, ha ad a reputációjára, ne akarná meggyőzni a világot arról, hogy ő környezetbarát, és figyel a munkatársaira. A valódi különbséget én a valósággal foglalkozó és a spekulatív megközelítés között látom. Ha a valóságot vizsgálom, akkor tisztában kell lennem vele, hogy a nagyvállalat olyan, mint egy tigris. Ha tigrisekkel foglalkozom, akkor bizonyos életkor és egészségi állapot után már nem kell fennakadni azon, hogy a tigris ragadozó. Ezt ki kell mondani. Lehet, hogy ő a cirkusz sztárja, de nem veszélytelen, féken kell tartani, s úgy kell vele bánni, mint egy ragadozóval.


– Mi, magyarok a rendszerváltozás után sem voltunk elkényeztetve azzal, hogy a politikusok és az úgynevezett véleményformálók néven nevezték volna a dolgokat.

– McCloskey amerikai közgazdász forradalmi felfogása szerint nemcsak az ideák határozzák meg a történéseket, hanem az ideákról való beszéd is. Bebizonyítja, hogy az értékrendről való beszédnek döntő a jelentősége abban, mit tekintünk jónak, követendőnek. Az elmúlt negyedszázadban tanúi lehettünk annak, hogy a gazdaságról való diskurzus miként alakította a valóságot. A kilencvenes években a jó modor részévé vált, hogy mindent privatizálni kell. Kiátkozták azt, aki felvetette, hogy kinek, hogyan és milyen feltételekkel? Így tulajdonképpen nem csodálkozhatunk azon, hogy végletesen egyoldalú, doktriner nézetek és megalapozatlan állítások formálták a döntéseket. Ezt én nem hoznám összefüggésbe a tudománnyal. Azt annál inkább, hogy az utóbbi huszonöt évben a közgazdasági diplomák száma több mint tizenkétszeresére nőtt, miközben az oktatói gárda meg sem duplázódott. Rossz struktúrában, rossz szemléletben és nagyon alacsony szinten folyik a képzés. Ez szélesre tárja a kapukat a vudu-közgazdaságtan előtt. A félig megértett gondolatok alapján lefolytatott kísérletek pedig nagyon távol állnak a gazdaságtól, a valóságtól.


– Brüsszel sem jeleskedik abban, hogy megértette volna a valóságot. Vagy csak nincs egy erőskezű idomár, aki féken tartaná a tigriseket?

– Európa, mint mindig, le van maradva egy-két brosúrával. De ma már elég nagy a baj ahhoz, hogy sok országban elkezdjenek gondolkodni, mit lehetne tenni például a migrációval, az ifjúsági munkanélküliség lassan kezelhetetlen méreteivel. A probléma az, hogy mindig a rossz példákkal foglalkoznak. Azzal, mi történik Spanyolországban, Görögországban. Pedig van jó példa is, amire érdemes lenne figyelni. Itt vannak a balti országok vagy Lengyelország. A lengyelek például évekig azt hitték, hogy ha nő a gazdaság, nőni fog a foglalkoztatás is. De nem így lett. Hiába volt 4-5 százalékos a növekedés, a munkanélküliség sehogy sem ment 15-18 százalék alá. Rájöttek, a képzésbe kell fektetni. Mára eljutottak odáig, igaz, egy generációváltás is történt, hogy nyolcszázalékos a munkanélküliség, lassuló gazdaság mellett. Én ezért tartom rossz ötletnek, hogy tanonciskolákat nyitunk. Az érettségi szintre mindenkinek el kell jutni, mert ha valaki nem ért a számítógéphez és nem tud angolul, akkor lassan áruházi pénztárosnak sem mehet el. Nemcsak az egyetemekkel kell foglalkozni, az oktatási piramis alját kell megépíteni, az óvodai képzéstől, ahol a gyerek megtanul köszönni, viselkedni, az általános iskolán át a használható tudást adó középiskoláig. Mára ott tartunk, hogy azért nem jön hozzánk a tőke, mert nem talál jól képzett munkaerőt. Nemcsak informatikusból nincs elegendő, olyan szakmunkást is alig találni, aki többet tud a kalapálásnál.


– Egyre többet hallani arról, hogy nyakunkon az újabb gazdasági válság, amely hosszabb és mélyebb lesz, mint az előző volt.

– Abban nincsen semmi meglepő, hogy a piacgazdaságnak elkerülhetetlen velejárója a nagyjából tízévente bekövetkező recesszió. A probléma az, hogy visszatermelődtek azok a jelenségek, amelyek elvezettek a 2008-as válsághoz. Most közeledik az igazság pillanata. Az USA-ban elkezdtek kamatot emelni, ami kiszívja a világ többi részéből a pénzt. A könnyű pénz politikája az Európai Unióban sem tartható már. Kiderül, mennyit értünk el az adósságok lefaragásában. Ebben nem jeleskedtek a tagországok Anglia és Írország kivételével. Mi sem csökkentettük olyan mértékben, mint lehetett volna, noha ez megnövelte volna a mozgásterünket a következő évekre, és megkönnyítette volna az adósság finanszírozását. De ha megnézzük például Franciaország adatait, azok kiválóan alkalmasak a szívinfark­tus kiváltására. A portugálok, a görögök még rosszabbul állnak. A balti államok, a lengyelek, a csehek számai már jobban. De nekünk is el kell számolni, mit tettünk a gazdasági szerkezet átalakításért, a foglalkoztatás javításáért, a kutatás-fejlesztés területén, a jó minőségű intézményrendszer, a hatékony bíróságok, a jól működő ügyintézés érdekében. S persze az is fontos, milyen az oktatás színvonala, ami nem csak gazdasági kérdés, fontos a társadalom és a nemzeti identitás szempontjából is.


– Ez elég vészjóslóan hangzik.

– Abban biztos vagyok, elkerülhetetlen lesz egy tőzsdei kiigazítás, mert a mostani jegyzések nincsenek kapcsolatban a valósággal. Rengeteg az olyan befektetés, aminek a jövője bizonytalan, mert a strukturális okokat nem kezelték. Ám a most előttünk álló kiigazítás lehetőség is, hátha valaki elkezd dolgozni azon, amin kellene. Nem tartok attól, hogy a válság sok évig elhúzódik, 4-6 negyedéves időszakra gondolok. Nagy szereplők megbukhatnak, és egyes csoportoknak súlyos veszteségeik lehetnek, de a rendszer egésze nincs veszélyben. A magam részéről eltekintenék a katasztrófaváltozatoktól.

Nagy Ida