Székelyföldi Thermopüla

Fotó: Szencz Dóra/Demokrata

Erdélyről általában a turisták által sűrűn látogatott nevezetességek jutnak eszünkbe. Sokan nem is sejtik, micsoda kincseket rejtenek a hegyek és a köztük megbúvó kicsi falvak. A Hargita megyei Csíkkozmáson a legtöbben csak átutazóban járnak, pedig érdemes egy kis kitérőt tenni a község határában fekvő Nyergestetőre.

Fotó: Szencz Dóra/Demokrata

Fotó: Szencz Dóra/Demokrata

Fenyőfák között tekergő erdei úton lehet eljutni a csíki havasok déli vonulatánál lévő hágó közel 900 méteres csúcsához, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc egyik utolsó székelyföldi ütközetének helyszínére, amely mára az itt élők önvédelmi harcának kiemelkedő szimbólumává vált. 1849 augusztusában Gál Sándor tábornok főparancsnoksága alatt, Tuzson János őrnagy vezetésével néhány száz magyar honvéd élet-halál harcot vívott itt az osztrák és orosz katonákból álló, jelentős erőfölényben lévő ellenséges csapatokkal, hogy megvédjék a szorost, vele együtt pedig a haza becsületét.

Emléküket az út egyik oldalán egy csíkzsögödi kőfaragó 1897-ben felavatott szobra, a másikon pedig az ágyúállás helyén kialakított kopjafás temető őrzi. A kommunista diktátor, Nicolae Ceausescu rémuralma alatt a környékbeli falvakban titokban szerveztek osztálykirándulásokat, gondozták a helyet. A román forradalom után azonban visszatért az élet a történelmi emlékhelyre, a székelyek minden év március 15-én és augusztus 1-jén, a nyergestetői csata napján megemlékezéseket tartanak itt, és szerencsére az anyaországiak közül is egyre többen zarándokolnak el ide, amiben közrejátszik az is, hogy 2015-ben egy újabb elemmel bővült a nyergestetői látnivalók sora.

Fotó: Szencz Dóra/Demokrata

Az útszéli régi utászház, amely évtizedeken keresztül gazdátlanul állt, három évvel ezelőtt még a környék szégyenfoltja volt, ma már azonban a helyiek büszkesége. A vihartépte épület sokáig Brassó tulajdona volt, majd a helyi közbirtokosság nagy erőfeszítések árán megvásárolta és felújíttatta, elé székely kaput állíttatott, de a ház ezután is kihasználatlan maradt. A falubéli Borbély András és felesége, Anna régi terve volt, hogy a környéken vendégházat nyissanak, de mint mondják, csak ábrándoztak arról, hogy ez épp a Nyergestetőn valósul majd meg. Mint ma oly sok erdélyi fiatal, ők is külföldön gyűjtöttek induló tőkét, közel 15 évig éltek és dolgoztak Hollandiában, hogy az ott megkeresett pénzből valóra válthassák álmukat. Időközben, András barátja, Oláh Ernő Hollandiában élő hegedűművész biztatására kérvényt nyújtott be a közbirtokossághoz az épület bérbevételéért. A cél egy olyan vendéglátó létrehozása volt, ami igazodik a hely szelleméhez, nem sérti a hős elődök emlékét, és ahol nemcsak ehet, ihat az erre járó ember, hanem hazafias érzelmekkel is feltöltődhet. Az ötlet pedig olyannyira elnyerte a szervezet tagjainak tetszését, hogy egyöntetűen rábólintottak, így célirányosan folytatódhatott a felújítás.

– Egy motoros túrán ismerkedtem meg későbbi jó barátommal, a szegedi Szanka József csatatérkutatóval, aki a 70-es évek óta gyűjt háborús relikviákat. Az ötlet hallatán felajánlotta a segítségét: a rendelkezésemre bocsátott egy csokorravalót több tízezer darabos ereklyegyűjteményéből. Ezekkel az értékes tárgyakkal rendeztük be azt a történelmi kávéházat, amit 2014. június 4-én, épp a trianoni békediktátum 94. évfordulóján nyitottunk meg, és amit nemrégiben panzióvá bővítettünk – meséli András. Mint mondja, a vendégek többsége magyar, de érkeznek hozzájuk más nemzetiségűek is.

– A román turisták legtöbbje nincs tisztában a székely magyarok történelmével. Kirándulnak Erdélyben, nem tudják, hova jönnek, nagyon meglepődnek, amikor belépnek hozzánk, és meglátják a falakon a régi fegyvereket, térképeket, zászlókat. Sokan nem is sejtették, mielőtt hozzánk betértek, hogy errefelé magyarok élnek.

András nemzeti hovatartozástól függetlenül minden betérőt szeretettel fogad, és igény esetén órák hosszat mesél a régmúltról, megmutogatja azokat a háborús emléktárgyakat, amelyeket ő maga talált az Úz-völgyi első és második világháborús csatatéren, sőt, túrákat is szervez a környék nevezetességeihez, a Szent Anna-tóhoz és Bálványos várához, télen pedig lovasszánozni viszi a vendégeket. Az érdeklődök számára a kertben elhelyezett tanösvény eleveníti fel a szabadságharc fontosabb eseményeit, a kávéházban pedig kisebb könyvtár is rendelkezésre áll azoknak, akik szeretnék jobban megismerni a magyar történelem e szeletét.

Fotó: Szencz Dóra/Demokrata

A Nyergestető ma is a székely helytállás helyszíne, véli a házigazda.

– A Nyergestető szelleme nemcsak az itthon maradott, hanem a világon szétszóródott magyarokat is próbálja nemzeti öntudatra ébreszteni. Az itt elesettek példája megtanít helytállni magyarként e zűrzavaros világban. A csatának nincs vége. Amíg egyesek akasztással fenyegetik az autonómia híveit, leszedetik a zászlainkat, feliratainkat, fiatalokat koholt vádak alapján terroristának titulálnak és börtönbe záratnak, addig folytatódik a küzdelem. Jól tudjuk, mi, székelyek, hogy ez a nemzeti megmaradás minimuma, és biztatunk minden jóhiszemű magyar embert, vegyen részt ebben a harcban.

Fotó: Szencz Dóra/Demokrata

Kányádi Sándor: Nyergestető
Csíkországban, hol az erdők
zöldebbek talán, mint máshol,
ahol ezüst hangú rigók
énekelnek a nagy fákon,
s hol a fenyők olyan mélyen
kapaszkodnak a vén földbe,
kitépni vihar sem tudja
másképpen, csak kettétörve,
van ott a sok nagy hegy között
egy szelíden, szépen hajló,
mint egy nyereg, kit viselne
mesebeli óriás ló.
Úgy is hívják: Nyergestető;
egyik kengyelvasa: Kászon,
a másik meg, az innenső,
itt csillogna Csíkkozmáson.
Nemcsak szép, de híres hely is,
fönn a tetőn a nyeregben
ott zöldellnek a fenyőfák
egész Csíkban a legszebben,
ott eresztik legmélyebbre
gyökerüket a vén törzsek,
nem mozdulnak a viharban,
inkább szálig kettétörnek.
Évszázados az az erdő,
áll azóta rendületlen,
szabadságharcosok vére
lüktet lenn a gyökerekben,
mert temető ez az erdő,
és kopjafa minden szál fa,
itt esett el Gál Sándornak
száznál is több katonája.
Véres harc volt, a patak is
vértől áradt azon reggel.
Támadt a cár és a császár
hatalmas nagy hadsereggel.
De a védők nem rettentek
– alig voltak, ha kétszázan –,
álltak, mint a fenyők, a harc
rettentő vad viharában.
Végül csellel, árulással
délre körülvették őket,
meg nem adta magát székely,
mint a szálfák, kettétörtek.
Elámult az ellenség is
ekkora bátorság láttán,
zászlót hajtva temette el
a hősöket a hegy hátán.
Úgy haltak meg a székelyek,
mind egy szálig, olyan bátran,
mint az a görög háromszáz
Termopüle szorosában.
Nem tud róluk a nagyvilág,
hőstettükről nem beszélnek,
hírük nem őrzi legenda,
dicsőítő harci ének,
csak a sírjukon nőtt fenyők,
fönn a tetőn, a nyeregben,
s azért zöldell az az erdő
egész Csíkban a legszebben.
Lapszám: