Szeptember közepétől kibővült, a helyi értékek felé különösen nyitott műsorstruktúrával várja hallgatóit a Kossuth Rádió. A legújabb technológiával felszerelt stúdióból persze nem hiányozhatnak a jól ismert régi hangok sem: Czifra Szilvia és Gyarmati Péter szerkesztő-műsorvezetőkkel beszélgettünk.

Fotó: Vogt Gergely/Demokrata

Fotó: Vogt Gergely/Demokrata

– Mindketten közel két évtizede dolgoznak rádiósként, szerelem volt első hallásra?

Czifra Szilvia: – A budapesti Vörösmarty Mihály Gimnázium dráma tagozatára jártam, és már középiskolás koromban sok mindent kipróbáltam, két évig tévéztem például az É. Szabó Márta vezette Cimborában. Később a Pázmány magyar–kommunikáció szakán tanultam, ahol lehetőségem volt jelentkezni gyakornoknak a Kossuth Rádióhoz. Így kerültem 2000-ben a Falurádióhoz, és annak ellenére, hogy született fővárosiként addig nem sok közöm volt a vidék, pláne az agrárium problémáihoz, szinte rögtön otthon éreztem magam a műsorban. Élveztem, hogy járhatom az országot, sőt, a mai napig a munkám legszebb pillanatainak tartom, amikor vidékre megyünk, mert ott még mindig teljesen őszintén és nagy szeretettel fogadnak minket. Az évek során aztán lassan bővült a feladatköröm: elkezdtem riportokat csinálni más műsoroknak is, voltam szerkesztője, műsorvezetője, majd felelős szerkesztője is a Napközben című szolgáltató magazinnak, készítettem portré- és környezetvédelmi adásokat, műsorvezetője lettem több magazinnak, és szép lassan azt vettem észre, hogy a hírszektort kivéve a rádiózásnak szinte minden területén kipróbálhattam magam.

Gyarmati Péter: – Én szintén bölcsészhallgató voltam Debrecenben, amikor éppen húsz évvel ezelőtt, 1998-ban egyszerűen besétáltam az utcáról a Magyar Rádió helyi stúdiójába, hogy ez a szakma engem nagyon érdekelne. Akkoriban még kilenc ilyen vidéki stúdió volt szerte az országban, amelyekben nagyon sok külsős és hozzám hasonló diák dolgozott, mi is rendszeresen negyven-ötvenen ültünk a reggeli értekezleteken. Nyolc évbe telt, mire bejárva a szamárlétrát, belsős lehettem, talán nem tűnik nagyképűségnek, ha azt mondom, hogy az írógép és a szalagos magnó korában valóban csak a legelszántabbak juthattak el idáig. De nem bánom, mert rengeteget tanultam ez alatt az idő alatt, egy vidéki stúdióban ugyanis elképzelhetetlen volt, hogy valaki csak egy területtel, például gazdasággal, sporttal vagy kultúrával foglalkozzon, mindenkinek mindent kellett csinálnia a hírszerkesztéstől a riporterkedésen át a saját anyagok megvágásáig. 2004 körül pedig, amikor sikerült vennem egy öreg Citroënt hitelre, még inkább kinyílt a világ: folyamatosan jártam Hajdú-Bihar megyét, és tudósítottam a helyi rendezvényekről, eseményekről. Így találtak meg a fővárosi kollégák is, akik egyre többször beemelték a riportjaimat az olyan országos műsorokba, mint például a Magyarországról jövök. Végül 2012-ben, amikor a Magyar Rádió vidéki stúdiói megszűntek, Budapestre kerültem, először a Petőfi Rádióhoz, illetve az M1 híradóhoz, jelenleg pedig a Kossuth Rádió Jó napot, Magyarország! című műsorában dolgozom. De nem költöztem fel, folyamatosan ingázom a két város közt, és megmaradt a debreceni tudósítói státuszom is.

– Amikor kezdték a szakmát, éppen akkor indultak az országos televíziós és rádiós kereskedelmi csatornák is. Ez, majd később az internet berobbanása mennyire rengette meg az addig sok szempontból egyeduralkodó közszolgálati rádió népszerűségét? Sikerült megtartani ugyanazt a széles hallgatói bázist?

Cz. Sz.: – Hiszünk benne, hogy igen. Bizonyos tartalmak, műsorok kapcsán a mérések is ezt igazolják, sőt, van, hogy a rádió nyer a televízióval szemben akár. A Déli Krónikát például a mai napig rengetegen hallgatják, ahogy az úgynevezett drive time sávban futó műsorokat is: reggel vagy délutánonként sokan az autóban ülve rádióznak. Vannak olyan magazinjaink, mint például az általam vezetett Szombat délelőtt, ami méltán érdekelhet bárkit az ország minden részéről. Pláne most, hogy szeptembertől kicsit átszabtuk a koncepciót.

– Ez mit jelent pontosan?

Cz. Sz.: – A Szombat délelőtt eddig alapvetően egy riportműsor volt, ősztől viszont, kiegészülve a szombat délutáni Kívánságműsorral, amelynek szintén aktív részese vagyok, országjáró road­show-ra indultunk. Kitelepülünk fesztiválokra, vidéki közösségi eseményekre, a lényeg, hogy a valóban értékes, ám sokszor méltatlanul kevés figyelmet kapó helyi kincseket, legyen az turisztikai, gasztronómiai, kulturális vagy néprajzi érték, élményszerűen, színesen, ízesen bemutassuk a hallgatóknak. Azt hiszem, ez tényleg igazi kuriózum a rádiós piacon, mert bár a kereskedelmi rádiók is többször kiköltöznek egy-egy napra vidéki helyszínekre, általában csak egy adott rendezvény népszerűsítése és nem a helyi különlegességek alapos feltérképezése a céljuk. Kicsit visszatérve az előző kérdésre, a rádiós műfaj már csak azért sem szorulhat soha háttérbe, mert a mai napig őrzi a legjobb tulajdonságát: a gyorsaságot. Mivel kevesebb technikai eszközre van szükségünk, mint mondjuk egy tévés forgatócsoportnak, hamarabb odaérünk bárhova, sok kolléga meg már eleve ott van helyben, Debrecenben, Győrben, Pécsett, Gyulán. Arról nem is beszélve, mit jelent maga az emberi hang. Ami, ha nem is mindig cseng a legtisztábban, de élőben szól, miközben nem vonják el a figyelmet a lényegről mindenféle vizuális ingerek.

Gy. P.: – Teljesen igazat adok Szilvinek, a rádiózás intim műfaj. És nagyon szerény is, mert nem igényel teljes odafordulást: rádiót hallgatni lehet vezetés, főzés, takarítás, fogmosás stb. közben, a televíziót, a számítógép képernyőjét viszont folyamatosan nézni kell. Amúgy meg az a fajta talk rádiózás, amivel mi is próbálkozunk, nemhogy veszítene a népszerűségéből, egyre kedveltebb a világon mindenhol. A magyarázat nagyon egyszerű: az emberek minden korban szeretik a jó történeteket. Mi itt, a Kossuthon pedig hétköznap délutánonként vagy szombat délelőtt és szinte minden időben sok-sok történetet mesélünk el.

– A fiatalabbak korosztályokat, akik talán mégsem a Kossuthot hallgatják, hogyan lehet megnyerni?

Cz. Sz.: – Nem biztos, hogy ezzel annyira foglalkozni kell. Azt tapasztalom, hogy az emberek idővel úgyis, maguktól belenőnek a Kossuth Rádióba.

Gy. P.: – Ez így természetes. Fiatalként leginkább magaddal vagy elfoglalva, onnantól kezdve viszont, hogy felnőttél, rezsit fizetsz, családod van, munkahelyed, érdekelni fog az is, mi és miért történik a világban. A válaszokat erre nem fogod megkapni a kereskedelmi rádiókból, mert egész egyszerűen más a profiljuk. Viszont a Kossuth Rádióból, például éppen a Jó napot, Magyarország! aktualitásokra koncentráló, szakértőket is bevonó beszélgetéseiből megismerheted a hétköznapjainkat irányító események hátterét. És igen, ahogy Szilvi mondta, ehhez meg kell kicsit érni, deresedni – ahogy lassan velem is történik.

Cz. Sz.: – Nem feltétlenül csak a nyugdíjas korosztályokra értettem a belenövést. Ha például van egy húszas évei végén járó fiatal, kisgyerekkel, lehet, hogy elkezdi hallgatni a Vendég a háznál című, gyerekekről, gyereknevelésről szóló műsorunkat. Ha megtetszik neki, ott ragad, később már reggel is bekapcsolja a Kossuthot, ahol a Napközben-ben olyan, szinte mindenkit vagy mindenkinek a környezetét érintő témáról beszélgetünk, mint az orvosválasztás, a fogyasztóvédelem kérdései, iskolák rangsora. Szerintem így lehet igazán hallgatókat nyerni, ha egy műsorral meg tudunk csípni valakit, és a többinél is ugyanazt a magas színvonalat tapasztalja. Ehhez viszont komoly és fegyelmezett csapatmunka kell, aminek csak egy eleme a műsorvezető, de – legalábbis a közszolgálatban –, a történet soha nem szólhat róla.

Gy. P.: – A mostani tartalombővülés is erre szeretne ráerősíteni: olyan műsorokat kell készíteni, amelyekbe még jobban be lehet vonni a hallgatókat. Ha pedig mi, műsorvezetők is megpróbálunk a jövőben kicsit közvetlenebbek, lazábbak lenni, plusz még szélesebb témafelvetésekben gondolkodni, akkor valóban részesei lehetünk a magyar háztartásoknak. Vissza kell térni oda, hogy minden műsornak megvan a saját profilja, hangulata, hangjai, mint gyerekkoromban, amikor bekapcsoltam a rádiót szombat reggel, és tudtam, hogy ugyanaz beszél, mint a múlt héten. Az otthonosság érzetét kelteni a hallgatókban – azt hiszem, a mi munkánknak ez a legfontosabb fel­adata.