Törpepárt létére még mindig az SZDSZ diktál Magyarországon

Radikális antikommunizmus, ugyanakkor lelkiismeret-furdalás nélküli koalíció a kommunista utódpárttal. Liberális elvek, ugyanakkor kirekesztő, jakobinus gyűlölet minden eltérő gondolat iránt. A jobboldal folyamatos gyalázása, ugyanakkor felajánlkozás a Fidesznek. Minden deviáns kisebbség felkarolása, ugyanakkor az összmagyar nemzeti érdekek iránti legteljesebb érzéketlenség. E kettősség jellemzi megalakulása óta azt a pártot, amely bár egyre zsugorodik, mára mégis maga alá gyűrte Magyarországot, és saját képére formálta koalíciós partnerét is.

Az SZDSZ gyökerei a hírhedt 1919-es katonatizedelő komisszár, majd marxista teoretikus, Lukács György iskolájáig, illetve a Kádár-rendszer idején szellemi egyeduralmat gyakorló Aczél György köréig nyúlnak vissza. Történelmi elődeik, a polgári radikálisok – Jászitól a ritkábban emlegetett Zsolt Béláig – voltak, annak az úgynevezett urbánus értelmiségi rétegnek markáns képviselői, amely már a huszadik század első felében szellemi polgárháborúban állt az összefoglaló néven népinek nevezett, főleg írók által alkotott táborral. A népi-urbánus ellentétről, erről a huszadik századi magyar történelmet végighasító társadalmi rianásról Vásárhelyi Mária, az egykori SZDSZ-alapító, majd a Soros Alapítvány magyarországi helytartójaként tevékenykedő Vásárhelyi Miklós lánya írt meglepően nyílt és őszinte publicisztikát a 168 Óra című hetilap február 6-i számában. Idézzük a magát liberálisnak valló szerzőt: „A magyar középosztály kialakulása és fejlődéstörténete kacskaringós utat írt le az elmúlt másfél században. (…) Magyarországon ugyanis már a századforduló előtti évtizedekben két egymástól elkülönülő középosztály létezett: az állami bürokrácia állásait betöltő, alapvetően a birtokait veszített közép- és kisnemesi családok sarjaiból verbuválódott, önmagát »nemzetiként« és/vagy »keresztény, úriként« megjelölő középosztály, illetve a polgárosodás motorját képező »polgári« középosztály. Vagyis a mostani társadalmi szembenállás gyökerei valójában a 19. század második feléig nyúlnak vissza, és a középosztály megosztottságából fakadnak. Az önmagát »a nemzet gerincének« tekintő keresztény-úri középosztály tagjai a kezdetektől görcsösen ragaszkodtak korábbi kiváltságaikhoz. A kibontakozó kapitalista viszonyok számukra nem jelentettek mást, mint az ellenséget, amely megfosztotta őket birtokaiktól, előjogaiktól, életformájuktól. Így aztán egyrészt alkalmatlanok voltak arra, hogy a polgárosodás élére álljanak. Másrészt ellenségként tekintettek azokra, akiket nem öröklött jogaik, hanem – az ipraosodás és a kereskedelem felvirágzása során – azok a készségek emeltek a középosztályba, amelyeket az új viszonyok megkívántak. (…) A kétféle identitású középosztály megosztottságát és belső ellentéteit tovább mélyítette a trianoni trauma: az elcsatolt területekről több százezer, önmagát a középosztályhoz tartozónak valló, ám megélhetési forrást nélkülöző magyar települt vissza. Jelentős részük »keresztény-úrimagyar« mivoltára hivatkozva kívánt egzisztenciához jutni, illetve másokat kiszorítani pozícióiból.”

Vásárhelyi Mária azt is világossá teszi, kiket ért a hegyományos, keresztény magyar középosztállyal szemben álló polgári középosztályon: „A numerus clausus pedig már a húszas évektől törvényesítette a polgári középosztály gerincét adó zsidóság kiszorítását az állami pozíciókból és a szellemi életből.”

Nos, ez az a réteg, amely vállaltan az SZDSZ történelmi előképe. S ez a történelmi gyökere a »polgári középosztály«, vagy urbánus értelmiség, vagy liberális intelligencia – nevezze ki-ki tetszése szerint -, valamint a „népi” értelmiség, a keresztény középosztály kibékíthetetlen szembenállásának. Utóbbi réteget egyébként ráadásul kommunista társutassággal is vádolja Vásárhelyi Mária idézett írásában:

„S bár a diktatúra felpuhulásával párhuzamosan nem csupán javult a helyzetük, hanem valójában elsősorban ők voltak azok, akikkel a Kádár-rendszer kiegyezett, a rendszerváltást követően mégis elemi erővel tört föl e rétegben az évtizedek óta elfojtott sérelem, a revánsvágy. Ez a réteg érezte leginkább úgy: a rendszerváltással eljött az ő ideje, és »benyújthatja a számlát«. Ezt pedig a kommunista diktatúra idején elnyomott, de hallgatólagosan mindvégig elevenen élő »nemzeti«, »keresztény«, »úri« száramzásból eredeztethető felsőbbségére alapozták, illetve arra a meggyőződésre: ők képviselik a kommunizmus idején megszakadt történelmi folytonosságot. Ezen a zűrzavaros és avítt ideológiai alapon, valamint az ebből fakadó, valós és vélt sérelmekre alapozott, engesztelhetetlen antikommunizmus talaján szerveződött újjá a hazai jobboldal a rendszerváltás idején.”

Mintha bizony nem épp az SZDSZ lett volna az a párt, amely a leghangosabban, legradikálisabb antikommunista retorikával lépett föl. És bizony pont a liberális párt volt az, amely már 1987-ben, a lakiteleki találkozót – amelyen e tábor jelesei közül ott volt Konrád György író, az SZDSZ egyik szellemi háttérembere – követően nem antikommunizmussal, hanem inkább kollaborációval vádolta a Magyar Demokrata Fórumot. Amely szerveződés a hagyományos középosztályt képviselte.

Vásárhelyi Mária ugyanakkor keresetlen őszinteséggel ír a rendszerváltási kísérlet időszakában SZDSZ-ként manifesztálódott »polgári középosztályról« is: „Miközben a másik oldalon – az elmúlt évszázadban lejátszódó folyamatokhoz hasonlóan – teljesen elkülönülten kialakult egy új, alapvetően ideológiamentes, pragmatikus középosztály.”

És itt be is zárul a kör. Vásárhelyi Mária, az SZDSZ-közeli médiaszociológus igazolta azt a tételünket, hogy a liberális pártnak valójában nincsenek elvei, és amit mégis elvként hirdet, az pusztán csalétek. Így érthető, hogy bár az első szabad választások illúzióját követően, az 1994-es árulás (az MSZP-vel léptek koalícióra) következtében nem csupán elillant a párt széles bázisa, hanem ez év végére gyakorlatilag megsemmisült, mégis megkerülhetetlennek bizonyult és sorsfordító döntéseket erőltetett Magyarországra, akár saját koalíciós partnere ellenében is. Ilyen például a társadalombiztosításban felhalmozott adóforintok széthordására bevezetendő több-biztosítós egészségügyi rendszer. Ezt kizárólag egy ma már csak az egyszázalékos törpepárt akarja, mégis valósággá válik.

Az SZDSZ-t tehát nem értékek, hanem érdekek tartják egyben. És a gyűlölet mindenki iránt, aki ezzel szembesíti őket, illetve úgymond zavarja köreiket. A párt értelmiségi holdudvarába tartozó Kornis Mihály drámaíró egy alkalommal esszenciálisan meg is fogalmazta ezt a jakobinus görcsöt az SZDSZ Beszélő című lapjának 1993. decemberi számában: „Mi még sokkal jobban gyűlölünk titeket, mint ti minket.”

A retorika mit sem változott az elmúlt száz évben. A hagypmánytisztelő középosztályt továbbra is mint retrográd, srába ragadt (Tamás Gáspár Miklós, azóta kilépett alapító megfogalmazásában a „lábszagot” és „mucsát” képviselő), fölösleges réteget, mint a nácizmussal és fasizmussal is kokettáló történelmi limlomot jeleníti meg a liberális médiafalka, míg a „polgári középosztály” pragmatizmusával (mely kifejezés eufemisztikus megfogalmazása a „pénznek nincs szaga” gyakorlatának) a haladás képviselője.

A vér nem válik vízzé Vásárhelyi Mária esetében sem, hiszen így ír: „E két párhuzamosan létező középosztály között ma is elevenen lüktető feszültségek alapja és ereje kísértetiesen idézi az évszázaddal korábbi viszonyokat. Napjainkban ez éppúgy a progresszió fékezőjvé, a modernizáció akadályává válhat, ahogyan ez rendre megtörtént az elmúlt másfél évszázadban. A két középosztály közt feszülő ellentéteket minden eddiginél láthatóbbá és élesebbé teszi a társadalom modernizációját jelentő reformfolyamat, amelynek sikere vagy sikertelensége a középosztályok között dúló háború végére is pontot tehet. Mert eldőlhet: közülük melyik erősödik, melyik gyengül meg végérvényesen. Ezért és ennyiben nem csatlakozunk, amikor úgy érezzük: a szélsőségesen megosztott társadalomban, a kétféle középosztály tagjai között élet-halál harc folyik. S ez a küzdelem nemcsak a középosztályok, hanem a társadalomfejlődés irányát is hosszú távra meghatározhatja.”

Íme, az SZDSZ genezise!

Ágoston Balázs

A cikk a Demokrata november 8-i számában jelent meg.

(A Demokrata korábbi írásait itt találja!)