Rekonkviszta
Gyurcsány Ferenc levelét megírta: […] „Vidnyánszky és társai addig maradnak, amíg Orbán. Utána buknak. Sőt! Minden értelemben földönfutók lesznek. Nem lesz árokbetemetés. Zárójel lesz. Levegőtlen világ azoknak, akik megölték a magyar szabadságot. Így van ez rendjén. Higgadtan, racionálisan, szárazon. […]” És így tovább. Ebből azonban ennyi elég.
Levegőtlen világ. Nincs árokbetemetés. Földönfutók… Ismerős szavak. Körülbelül ez jellemezte a kilencvenes évek elején a nemzeti progresszió maroknyi képviselőjét. Árokbetemetés? Amikor 1990-ben elindult a Pesti Hírlap napilap, és megtette az új szerkesztőség az első tétova lépéseit, maga sem tudván, tulajdonképpen hová is sorolja magát az új helyzetben, csak azt, hogy jó érzés volt a szó minden értelmében tiszta lappal indulni, néhány hónappal később a Népszabadság vezérpublicistája már náci propagandával vádolta meg. Akkor ez még súlyos és veszélyes vád volt, körülbelül olyan következményekkel, mintha ma Németországban mondanák valakire.
Hirtelen levegőtlen lett a világ, majd az MDF bukásával egyik napról a másikra földönfutóvá vált 120 ember, akik kétségbeesve keresték a túlélést, szerteszóródva az országban. Utána könyörtelen évtizedek következtek, amelyek máig tartanak, a kereskedelmi hirdetők higgadt, racionális és száraz bojkottjával. Jobboldali embernek – értsd: fasisztának – ma sem akar eladni senki tusfürdőt, televíziót, mosóport, autót, szemránckrémet, mintha a jobboldali emberek – a fasiszták – nem mosakodnának, nem néznének televíziót, és általában véve sem fogyasztanának semmit, de ha mégis, akkor sem számítanak. Azok nem emberek, nem demokraták, hanem fasiszták. Akik zárójelet és levegőtlen világot érdemelnek, bármit jelentsen is ez, bár nem nehéz kitalálni.
Amíg a politikai rendszerváltás pár hónap alatt lezajlott és az első kormány eskütételével teljesedett be, a szellemi és lelki rendszerváltozás hatalmas megtorpanásokkal és visszarendeződésekkel még ma sem mondható teljesnek. A nagy visszafoglalás, a szellemi és lelki rekonkviszta még nem érte el célját. Sem az egyetemeken, sem a bírói karban, sem a művészvilágban, sem a médiában nem sikerült a posztkommunizmus vitathatatlanul magasan képzett és kellően szofisztikált képviselőit kiszorítani egyeduralkodói helyzetükből.
A spanyol visszafoglalás 800 éven át tartott, és bár a mór építészet számos értékes alkotást hagyott maga után, a spanyol öntudat számára mindennél értékesebb és fontosabb volt az ország fölötti maradéktalan és teljes uralom. Valahogy így van most ez nálunk is. A magyar rekonkviszta megtorpanásokkal, de megállíthatatlanul folyik, és bár remélhető, hogy a modern világ felgyorsult időrendszerében annak beteljesedésére nem kell 800 évet várni, bizonyosak lehetünk abban, hogy akár még évtizedekig eltart.
A késő Kádár-kori televényből kinőtt itteni mór kultúra bár számos értékes alkotással ajándékozta meg a kortársakat, testidegen maradt, képtelen volt elfogadni a nemzeti identitás megváltozását, ezért ellenséget lát azokban, akik csak a hazájukban akarják magukat otthon érezni, és idegenkedésüket ettől az új létfelfogástól azzal igyekeznek magyarázni, hogy ők a par excellence szabadság letéteményesei, míg ellenben a velük szemben állók – ezek volnánk mi – diktatúrára törnek, vagy ha nem, akkor a diktátor lakájai. Hiába azonban minden, a rekonkvisztát a dolgok természete szerint nem lehet megakasztani.
