„A genderelmélet az elmúlt években számos új kategóriát alkotott a társadalmilag elismert férfi, illetve női (bináris) nemek mellé. Az ausztrál hatóságok ma már 33 nemet ismernek el, a Facebook pedig 58 lehetőséget kínál felhasználói számára nemük megválasztására” – írtuk szűk fél évvel ezelőtt abban az összeállításunkban, amelynek célja az volt, hogy segítsünk eligazodni olvasóinknak a liberálisok által kreált LMBTQI-világban. Sokan talán ebből a cikkünkből értesülhettek arról, többtucatnyi egyéb kategória mellett van olyan, hogy pángender – ezt arra a személyre mondják, akinek a gendere minden genderidentitást magában foglal, amelyek vagy egyszerre vannak jelen, vagy az idők során váltakoznak.

Igazán ideje lenne az ideológiai-politikai irányzatok elnevezését is újragondolni, vagy legalábbis egy korszerű kifejezést találni arra, akinek ingadozó a politikai identitása. A szélkakas ugye nem trendi szó, ráadásul sok mai fiatalnak valószínűleg fogalma sincs arról, hogy az micsoda, hiszen manapság nem tesznek szélkakasokat az épületek tetejére. A köpönyegforgató is kicsit elavult hangzású. A „politikailag pángender” túl bonyolult, és nyelvhelyességi szempontból sem túl jó. De nevezhetnénk mondjuk ezeket az embereket vonagáboroknak.

Milyen egyszerű lenne.

– Te minek tartod magad? Jobboldalinak? Baloldalinak? Liberálisnak?

– Vonagábornak.

Ilyen röviden el lehetne intézni, és nem kellene hosszasan magyarázkodnia annak, aki mondjuk az elmúlt 27 évben az MDF-re, az MSZP-re, a Fideszre és a Jobbikra is szavazott már, legközelebb pedig a Momentumot tervezi támogatni.

Tegyük hozzá: azért ez sem biztos, hogy tökéletes megoldás. Azok ugyanis, akik hol az egyik, hol a másik párttól remélték személyes sorsuk jobbra fordulását, és ezért egyszer ide, máskor oda húzták az ikszet, nem ártottak az országnak, így nem is feltétlenül érdemlik meg azt a sértést, hogy levonagáborozzák őket. Azok a pártvezetők viszont, akik emberek százezreit csapják be saját hatalmi vágyaik beteljesülése érdekében, nem érdemelnek kíméletet, ha jelzőkről van szó.

Amikor Vona Gábor 2006 végén a Jobbik elnöke lett, még arról beszélt, szalonképes radikális pártot akar építeni: „a kongresszuson kinyilatkoztattuk, hogy olyan új radikalizmusra van szükség Magyarországon – és ebben a Jobbik mutathat utat –, amelynek három alappillére van. Az első a nemzeti érdek- és értékvédelem, amely már eddig is jellemző volt ránk. A második a kulturált hangnem – olyan stílusra van szükség, amely a társadalom szélesebb rétegei által befogadható. A harmadik pillére pedig a szakmai igényesség” – mondta például 2006 decemberében egy, a Demokratának adott interjúban.

Ebből a „kulturált hangnemből” és „szakmai igényességből” aztán tudjuk, mi lett. Az alpári és szélsőséges Kuruc­infó médiapartnerként szerepelt a Jobbik kiadványain, a Magyar Gárdából párthadsereget csináltak, a párt politikusai szinte minden megszólalásukba beleszőtték a „cigánybűnözés” szót, de még a diszkrét zsidózás sem állt távol Vonától: „talán mindenkinek érdemes lenne a saját háza táján söprögetnie. És neki például elmondani azt, hogy az ő zászlajukon mi van? Hogy ez a narancs ott az ő zászlajukon nem jaffa-e véletlenül?” – fogalmazott például a 2010-es kampányban a Fidesz kapcsán.

Aztán a parlamentbe jutás után elkezdődött a radikálisabb politikusok kiszorítása, a végén a korábban saját maga által felemelt Novák Előd kilökésével. Ezzel párhuzamosan pedig jött a tetoválásmutogatás, a nyilvános cica- és kutyasimogatás, a bulvárszereplés és persze az, hogy tavaly már az idegenek betelepítésének megakadályozása érdekében tervezett alkotmánymódosítást sem szavazták meg a jobbikosok, mert a párt politikai érdeke fontosabb volt, mint az ország megvédése. És akkor még az olyan jobbikos megnyilatkozásokról nem is beszéltünk, mint a párt szolnoki elnökéé, aki az erdélyi magyarokról azt írta a Facebookon, köreikben „még a magyarországinál is nagyobb mértékű az elhülyülésre hajlamosság”.

Ennek a folyamatnak az egyenes következménye lett a mai Jobbik, amely – a háttérben a bosszúéhes Simicska Lajos méretes alakjával – immár a szocialista és liberális szavazók kegyeit keresi. Vona például Botka László miniszterelnök-jelöltségtől való visszalépése után hosszú Facebook-bejegyzésben udvarolt „baloldali honfitársainak”, egyebek mellett ilyen magvas gondolatokkal: „a mai Magyarországon a társadalom egyes csoportjai között már nem az a valódi törésvonal, hogy ki a jobb- és ki a baloldali, hanem az, hogy ki akar kormányváltást és ki nem. (…) Ez a közös cél össze kell hogy kössön bennünket, függetlenül attól, hogy egyébként milyen világnézettel rendelkezünk és milyen kulturális értékrendben hiszünk. (…) A néppárti Jobbik 2018-ban ezt a kormányváltó szövetséget fogja megteremteni.”

De nem sokkal marad el ettől az a múlt héten megjelent, Heti Válasznak tett Vona-nyilatkozat sem, amelyben a pártelnök az MSZP-t, a DK-t és a Fideszt XX. századi pártoknak nevezte, amelyekkel kizárja az együttműködést, az LMP-t és a Momentumot ugyanakkor – a Jobbikhoz hasonlóan – XXI. századinak, amelyekkel „a politikai kultúra megújításában” gondolkodnak.

A stratégia sikeressége azonban elég kétséges. A Századvég múlt héten jelentette meg azon felmérését, amelynek során azt vizsgálták, hogyan reagálnának az ellenzéki szavazók, amennyiben a kormányváltást célul kitűző pártok koordináltan állítanának jelölteket, vagyis valamennyien egyetlen politikus mögé állnának be a választókerületekben. A kutatásból kiderült: ha ez a jelölt jobbikos lenne, az MSZP-s szavazók 81, a DK-s szavazók 72, az Együtt szimpatizánsok 62 százaléka inkább nem szavazna, bizonytalanná válna, vagy a Fidesz–KDNP-s jelöltet támogatná. Magyarul Vona cukisodása nem igazán hiteles az ellenzéki szavazók számára (sem).

Vona Gábor, miközben magukat továbbra is „az egyedüli kormányváltó alternatívának” nevezi, a régi jobbikosok körében egyre inkább elveszti a hitelét, a balliberális táborban pedig, bármennyire is igyekszik, nem vált elfogadottá. Ami egyenes út ahhoz, hogy 2018-ban véget érjen az elnöki időszaka.

Innen nézve pedig nem is biztos, hogy időtálló megoldás, ha a politikailag bizonytalan identitásúakat ezentúl levonagáborozzuk. Hiszen ahogy sok mai fiatal számára nem egyértelmű, mi is valójában a szélkakas, úgy egy mostanában születő gyermek sem fogja tudni tizenöt-húsz év múlva, ki volt ez a Vona Gábor nevű kaméleon.