Vármegyék könyve

Gömör és Kishont

Az egykori Felső-Magyarországon elterülő megye, melynek területe négyezerháromszáz kilométer volt, az átlagosnál kissé nagyobb. Gömört önálló néprajzi tájegységként is számon tartották, amely sajátos kultúrájáról és nyelvjárásáról volt ismert. A Felső-Magyarország elnevezésről tudni kell, hogy ez a hódoltság alatt született kifejezés az egykori királyi Magyarországot osztotta ketté, Alsó-Magyarországnak tehát a későbbi Felvidék nyugati, Felső-Magyarországnak a keleti felét nevezték. A vármegye 1883-től egy időre elhagyta nevéből a Kishontot, de később ismét visszavette. 

Gömör vármegye hat járásra oszlott (garamvölgyi, rimaszombati, nagyrőcei, rozsnyói, tornaljai, rimaszécsi), és volt benne öt rendezett tanácsú város (Rimaszombat, Rozsnyó, Dobsina, Jolsva és Nagyrőce), tíz nagyközség és kétszázhatvanhat kisközség. A községek általában kicsinyek voltak, kétezernél többen csak tizenkét községben laktak. A legnépesebb település a vármegye székhelye, Rimaszombat volt ötezerötszáz lakossal. 

A lakosok száma 1891-ben százhetvenötezer lélek volt, mely szám 1918-ra százkilencvenezerre gyarapodott, de Gömör így is az egykori Magyarország ritkábban lakott vármegyéi közé tartozott. A lakosok bő fele volt magyar, negyven százaléka szlovák, öt százaléka német, kevés egyéb nemzetiségű. A magyarság leginkább a vármegye déli és keleti részeiben (rimaszécsi, tornaljai, részben rozsnyói járás) tömörült, és a nyelvi határt körülbelül a Rimaszombattól Rozsnyóra húzott vonal jelölte, melytől észak felé a szlovákság volt többségben. A németség csak a városokra (leginkább Dobsina) szorítkozott, ott is kisebbségben. Sajátos magyar nyelvjárást beszéltek a vármegye délnyugati részében lakó palócok és a délen (az úgynevezett Erdőháton) lakó barkók. A hajdan betelepedett rutének és lengyelek a szlovákságba olvadtak be. 

A közoktatás nem állott túl jól, a közel háromszáz település közül csak kétszázötvennek volt saját iskolája, a tanköteles gyermekek nyolcada nem járt iskolába, és a hatévesnél idősebb lakosság ötöde nem tudott sem írni, sem olvasni. A népiskolákon kívül volt a vármegyében ötven kisdedóvó, egy felső nép-, öt polgári iskola, egy középkereskedelmi, öt alsófokú kereskedelmi, tizennégy iparostanonc-, három nőipariskola, összesen húsz szakiskola, továbbá egy papnevelő intézet és három középiskola. A szellemi élet leginkább Rimaszombatban, továbbá Rozsnyón, Dobsinán és Nagyrőcén központosult. 

Gömör földje túlnyomóan hegyes, nagyobb lapály az egész vármegyében nem volt. Legmagasabb hegységei északi részében emelkednek, dél felé lejtősödik, és folyóvizei is kivétel nélkül mind arra veszik útjukat. Északi határa az Alacsony-Tátra hatalmas láncolata volt. A vármegye keleti részét az abaúj-tornai mészkőhegységhez tartozó Pelsőci- és Szilicei-fennsík foglalja el híressé vált barlangvidékével (Aggtelek, Szilice). 

Története 

A vármegye területe ősidők óta lakott hely, amint azt a különféle barlangokban talált őskori leletek mutatják. Civilizált népek nyomait mutatják a bronzleletek és a bányászat igen régi nyomai, melyek messzire bevezetnek a magyar honfoglalás előtti időkbe. A tatárjárást megelőző korból Gömör vármegyére, különösen bányászatára, ami a vármegye történetének is középpontját képezi, csak kevés okmányi vonatkozás maradt fenn. Kézai szerint Örs nemzetsége szállotta meg a Sajó mellékét. Mint önálló vármegye már 1209-ben okiratban szerepel. 

A XIII–XVII. században Gömör története tulajdonképpen két szálon futott. Az erős önkormányzattal és kiváltságokkal rendelkező bányavárosok élték mindennapjaikat, lehetőleg függetlenítve magukat az urak viszályaitól. A déli várvidéken rablólovagok, kalandorok, önfeláldozó hősök, kis és nagy urak vívták végtelen küzdelmeiket az egyes várak birtoklásáért. A vidék várait, mint például Murányt, Krasznahorkát, Csetneket, Pelsőcöt, Jolsvát, Ajnácskőt, Gedét, Szádvárt a késő középkorban, az újkor kezdetén nevezetes történelmi események és legendák dicsfénye övezte. Birtoklásukért sokan versengtek, hol haddal, hol intrikával, hol szerelmes hódítással. 

A békés történetek egyike szerint Mátyás király a gömöri szőlőhegyekben tanította az urakat a jobbágy munkájának becsülésére. Valójában a pártviszályok és a török hódítás korában Gömör vármegye sok viszontagságnak volt kitéve. A híres kalandorok, Balassa Menyhért, Basó Mátyás és a Bebekek a királyokkal együtt változtatták a várak birtokát, örökös harcot viselve egymás és a királyi hadak ellen. A törökök több déli vár, Balog, Szécs, Gede stb. bevétele után Rozsnyóig, Dobsináig portyáztak. Ekkor pusztult el a legtöbb vár, történelmi szereplőkül csak Murány és Krasznahorka maradván meg. 

Murányt 1609-ben Széchy Tamás szerezte meg, és ettől fogva a Széchyek Balognak, Jolsvának és a vármegye nagy részének uraivá levén, köréjük csoportosulnak a XVII. század függetlenségi törekvéseinek Gömörben lefolyt eseményei. Wesselényi Ferenc nádor 1644. július 5-én vette be Murány várát és úrnőjének, a szép Széchy Máriának szívét, ezzel I. Rákóczi Györgytől III. Ferdinándhoz térítve a vármegyét is. Murányban is szőtték a Wesselényi-féle összeesküvés fonalait, amíg a nádor halála után 1670-ben Lotharingiai Károlynak át nem adta Széchy Mária a várat. A Thököly Imre és II. Rákóczi Ferenc vezette felkelések alkalmával is Murány és az Andrássyak krasznahorkai vára a gömöri események főhelyei, ahol sűrűn váltakoztak a kuruc és labanc hadak. 

A Rákóczi-szabadságharc bukása után békés időszak köszöntött Gömörre. A várak egymásután romba dőltek, a kedvüket egykor a harcok zajában kereső főurak a tárogatók harsogásánál kedvesebb zenének tekintették a kohók és hámorok egyhangú zakatolását. A hatalmas murányi uradalmat 1720-ban Koháry István vette meg, utódaitól 1826-ban a Szász-Coburg-Gothai hercegi házra szállott. Krasznahorkát tartozékaival az Andrássyak bírták. E két főúri család igen jelentős nehézipari üzemeket létesített, melyekre alapozva a gömöri vasipar országos jelentőségre tett szert. 

Hont vármegye a XV. század elején két részre szakadt, Nógrád és Zólyom vármegyék által elválasztva. A Rimaszombat székhelyű Kishonttal ezen időtől kezdve hol mint önálló megyével, hol „districtus Kis-Hont” néven mint Hont vármegye tartozékával találkozunk. Az 1729. évi XXIII. törvénycikk kimondta, hogy a kishonti járás Hont vármegye mellett maradjon, az egyik alispán, egy szolgabíró (a négyből) és egy aljegyző Kishont kebeléből választassék, és ők ott is lakjanak. Az 1802. IX. törvénycikk azonban Kishontot a vele szervesen összeillő Gömör vármegyéhez kapcsolta. Az 1881. LXIII. törvénycikk Torna vármegyét Abaújjal egyesítve, annak volt dernői járását is Gömörbe osztotta be. Az egyesülés előtti idők emlékét tartotta fenn 1882-ig az a szokás, hogy a vármegyei gyűléseket felváltva Rimaszombatban és Pelsőcön tartották, amaz egykor Kishontnak, ez Gömörnek lévén székhelye, mígnem az 1882 márciusában Pelsőcön tartott rendkívüli vármegyei közgyűlésben véglegesen elhatározták, hogy az egyesített vármegyék székhelye kizárólag Rimaszombat legyen. 

Gazdasági élet 

Az a tény, hogy Gömörnek öt városa volt (miközben Fogarasnak például egy sem), jól mutatja, hogy ez a vármegye az iparral viszonylag jól ellátottak közé tartozott. A bányászatból és iparból élők száma megközelítette a tíz százalékot, ami a millennium kori Magyarországon igen magasnak számított. Az ércbányászat a lakosság egyik jelentős foglalkozási ága volt, hiszen a gömöri hegyekben kobalt, nikkel, vas, réz, ezüst, higany, mangán stb. bőven előfordult. A bányászat főleg Dobsina vidékén (kobalt, nikkel), Likér, Vashegy és Tiszolc környékén (vasércbányászat) központosult. A kohászat főbb telepei a rimamurány-salgótarjáni vasmű részvénytársaság likéri, nyustyai és vashegyi vasgyárai és kohói, a gróf Andrássy-féle vasművek (Betlér, Alsó-Sajó, Oláhpatak, Dernő, Berzéte), a Sárkány-féle Concordia vasgyár Csetneken és számos más vasgyár és kohó (Dobsina, Stracena, Gomszög, Pohorella, Kuntapolca, Ploszkó, Tiszolc stb.) voltak. 

Egyéb nevezetesebb iparvállalatok voltak még Jolsván (szöggyár), Murányhután (zsindelyszeggyár), Csetneken (rézgyár), Rozsnyón (kőedény- és bőrgyár), Újantalvölgyön, Nagyszlaboson, Horkán és Nadabulán (papírgyárak), Pelsőcön, Klenócon és Ukorován (fűrésztelepek), Putnokon (műmalom) stb. A kereskedelem főbb cikkei a bánya- és kohótermékek, fa és faáruk, élő állatok, kőedény, liszt voltak. A kisipar azonban évről évre hanyatlott, hiszen a gyári tömeggyártás annak hagyományos piacait elfoglalta. 

A vármegye növényzete a vármegye fizikai viszonyainál fogva igen változatos volt. A melegebb déli részeken leginkább búzát termelt a nép, míg a hegyes vidéken árpa és zab volt a fő tápláléka. Ezenkívül termeltek nagy mennyiségű kukoricát, burgonyát, továbbá kendert, lent, cukorrépát, a vármegye déli részében (Csetnek vidékén) nyolc községben dohányt. Zöldség is több-kevesebb termett, leginkább káposzta, petrezselyem. A gyümölcstermelés virágzónak volt mondható, leginkább Tiszolc, Csetnek, Nagyrőce, Jolsva vidékén, hol alma, körte, szilva, cseresznye bőven és jó minőségben termett. Az állattenyésztés elég jelentékeny volt, a szarvasmarhát inkább a déli, a juhot az északi vidéken tartották. A nagy kiterjedésű erdőségek, melyek a vármegye területének felét borították, nagy mennyiségű fát szolgáltattak, a magasabb hegységekben leginkább luc, jegenye, vörös és erdei fenyőt, az alacsonyabbakban bükköt, tölgyet, szilt, kőrist és gyertyánt. 

Jelentős települések 

Rimaszombat 

Egykor igen szabályosan és csinosan épült, rendezett tanácsú város, megyeszékhely a Rima szép völgyében. Lakóinak száma 1891-ben ötezerötszáz lélek volt, nyolcvanhét százalékuk magyar, kilenc százalék szlovák, a többi német. Mint bányászközség kapott 1268-ban Vancha István kalocsai érsektől diplomát. Károly Róbert 1335-ban felvette a városok sorába, és Buda város kiváltságait adta neki. Ez idő tájban a Széchényi család birtoka volt, a XV. században a Losonci, majd a Gúthi-Ország, azután a Forgách család tulajdonába ment át. 

Buda eleste után fél évszázadig török uralom alatt állott, mint az oszmán birodalom legészakibb erőssége. 1593-ban sikerült visszafoglalni, de egy ideig még adózott a Portának. Városi kiváltságait az uralkodók többször megerősítették. A kereskedelemnek számottevő központja volt a város, emellett az aranyművesek, szűcsök, tímárok, szűrcsapók és takácsok (Bethlen Gábor idejében csutorások) és később a fazekasok jelentékeny szerepet játszottak a magyar ipar történetében. Rimaszombat népe a XVI. században előbb Luther tanát fogadta el, majd Kálvin vallására tért, utóbb Mária Terézia erélyes fellépésére a római katolikusok is újra tért nyertek benne. 

A város 1687 óta Hont vármegye egyik kerületének volt székhelye. 1802-ben Gömör-Kishontba kebelezték, annak székhelyévé lett. Rimaszombat szülötte volt Decsy Sámuel, Hatvani István debreceni professzor, Tompa Mihály költő, Ferenczy István szobrász és Blaha Lujza. 

Dobsina 

Rendezett tanácsú város, 1891-ben háromezer német, ezerháromszáz szlovák és háromszáz magyar lakossal a Sajó forráscsermelyeinek völgyében, szép erdős és részben szántás alá vett hegyek közt. Hazánk egyik jelentős bányavárosa volt, az előző századfordulóra azonban a bányászat csökkent, a lakosság elszegényedett és tömegesen vándorolt ki Amerikába (a századfordulóig körülbelül ezer fő). 

Dobsinát szász bányászok alapították, első írásos említése a XIV. századból való. A XV. században a Bebek és Csetneki családok közt hosszas viszálykodások kezdődtek a város birtokáért, melyek visszavetették a fejlődést, 1417-ben azonban bányaváros volt már, és Zsigmond királytól vásártartási és pallosjogot nyert. Különös fejlődésnek indult a bányászat Mátyás király alatt. A törökök megszállni nem tudták, de kétszer felégették, a XVIII. század elején nagy pestisjárvány pusztította a várost. 

Jelentős fejlődésnek indult a vasipar Thököly és Rákóczi idejében, mikor itt fegyvergyár állott fenn. A Rákóczi-szabadságharc után Lány Pál a földesuraság hatalmát annyira kiterjesztette, hogy a helység elöljáróját 1731-ben úri széke elé állította, és lakóit önkényesen üldözte. Minthogy azonban Dobsina a királynál pártfogásra talált, 1733-ban a szepesi kamara előtt olyan egyezség jött létre, mely régi jogosítványaiba és bányászatának törvényes szabadságába visszahelyezte. Új lendületet adott a fejlődésnek, hogy 1780-ban kobalt- és nikkelércet találtak, melyet elsősorban angol piacra exportáltak. A kobalt kitermelésében a XIX. század elején a dobsinai az egész világ minden hasonnemű bányavállalatát felülmúlta. A város közelében található a világhírű jégbarlang, amelyet 1870-ben fedeztek fel, és 1871-től már meg is nyitottak a látogatók előtt. Európában az elsők között itt vezették be a villanyvilágítást, 1887-ben. 

Rozsnyó 

Rendezett tanácsú város, járási székhely a Sajó mellett. Lakóinak száma 1891-ben közel ötezer lélek volt, kilencven százaléka magyar, a többi felerészt német és szlovák. A lakosok földműveléssel, bányászattal és iparral foglalkoztak, hajdan élénk kereskedést űztek mézzel, viasszal, viaszgyertyával és mézsörrel, a mézeskalácsoknak is jó hírnevük volt, de ez az iparág utóbb hanyatlott. Évszázadokon át neves iskolaváros volt, a millennium idején országos hírű volt a XVII. századi alapítású katolikus és a XVI. században létrehozott evangélikus főgimnáziuma. A közelében több fürdőtelep volt, melyekben különféle betegségeket gyógyítottak. 

A várost a IV. Béla által idetelepített szász bányászok alapították. III. András Lodomér esztergomi érseknek adta, és a város a XVIII. századig meg is maradt az érsekek birtokában. Nagy Lajostól városi kiváltságokat kapott, melyet Zsigmond is megerősített. A XV. században jelentős arany- és ezüstbányászat folyt a környéken, a jómódú város a hét felső-magyarországi bányaváros szövetségének is tagja lett. A török becsapások megtörték a város erejét, és a rendi háborúk alatt is sokat szenvedett. Mielőtt az ónodi országgyűlés összeült volna, II. Rákóczi Ferenc Rozsnyón értekezett 1706 őszén az országtanáccsal, innen ment el a követség Szaniszló lengyel és XII. Károly svéd király pártfogását kérni, innen ment levél az angol királynőhöz. 1775-ben Mária Terézia római katolikus püspökséget állított fel itt. A XIX. században, az ipari termelés országos fellendülésével párhuzamosan Rozsnyó is új lendületet kapott, fellendült a vasércbányászat, gép- és bőrgyár létesült. 

Jolsva 

Rendezett tanácsú város, járási székhely a Jolsva-patak völgyében, 1891-ben ezeregyszáz magyar és ezerkétszáz szlovák lakossal. Az alföldi falvakhoz képest kicsiny, mégis élénk iparosváros volt, szeggyárral, pokróciparteleppel, alsófokú kereskedelmi iskolával, nőipariskolával, iparostanonc-iskolával, takarékpénztárral, élénk gabonapiaccal. Vidékén sok jó gyümölcs termett, és vasércbányák voltak. A város 1829-ben teljesen leégett, ezt követően klasszicista stílusban épült újjá. A XIII. század derekán királyi vár állott itt, annak lábánál telepedtek meg a szász bányászok, akik aranyat, ezüstöt, rezet és vasat bányásztak. A Jolsvai család a XIV. század végén új várat emelt az addigra elpusztult régi helyett, amely a család kihaltával a királyra szállott, majd adományképpen a Bebek családé lett. A XIV. századtól mezővárosi rangú település súlyos veszteségeket szenvedett a huszita harcokban, majd a török betörések miatt, végül Thököly és Rákóczi háborúi alatt. 

A XVIII. században ismét jelentős fémipari központtá lett, országos hírű terméke volt a kolomp. A város a Coburg hercegektől 1851-ben váltotta meg magát, 1876-ban pedig rendezett tanácsú város címet nyert. 

Nagyrőce 

Rendezett tanácsú város a murányi völgyben, 1891-ben ezer magyar és nyolcszáz szlovák lakossal. A rimamurány-salgótarjáni vasmű részvénytársaságnak itt vaskohója volt, mely évenként ötvenezer mázsa nyersvasat termelt. Valószínűleg a XIII. században német (szász) bányászok alapították, kik a környékbeli hegyekben vasércet bányásztak. A huszita háborúkban, majd a török beütések alatt német lakosságának egy része elpusztult, a város elszlovákosodott, majd fokozatosan a magyarok kerültek túlsúlyba. A XIX. század második felében a szlovák kulturális mozgalmak egyik központja volt, itt alakult meg az első szlovák gimnázium. 1853-ban Jolsvához hasonlóan Nagyrőce is megváltotta magát a birtokos Coburg hercegektől, és 1876-ban városi rangot nyert. 

Gömör 

Kisközség, 1891-ben ezerkétszáz magyar lakossal, postahivatallal és posta-takarékpénztárral, asztalostanműhellyel. Anonymus szerint a magyarok bejövetelekor Bors vezérnek, Bönger fiának jutott birtokába a már ekkor itt állott vár, és utódai bírták IV. Béla koráig. Mai ismereteink szerint azonban a várat a magyarok építették, királyi várként az ispánság székhelye, a Szepességbe és onnan Lengyelországba vezető út őrhelye volt. A XIV. században a Gömöri család birtoka, majd a Perényieké. A vár a husziták elleni háborúkban elpusztult, nem is épült újjá. A váraljai település a XV. században mezőváros, vámhely volt, mely évente négy országos vásárt tartott. Birtokosai voltak Wesselényi Ferenc, a Csákyak, Gyöngyössy István költő, a Lányiak, végül a Szentiványi-család egyik ága. A XVII– XIX. században evangélikus gimnázium működött Gömörön. Némelyek szerint idevaló volt Czinka Panna cigányhegedűs, kit Lányi János taníttatott ki.