Hirdetés

Sántha Attila: Ágtól ágig. Budapest, 2021, Előretolt Helyőrség Íróakadémia

Az is lehet, hogy még a nevüket és dátumaikat is elfelejtik gyermekeink, unokáink és dédunokáink, és velük együtt elvész mindazon élettapasztalat, mely az évtizedek, évszázadok során egy családban összegyűlt, elvesznek a mintázatok, legszemélyesebb történelmünk. Én a felét sem tudom nagyapámról, amit apám tud, s apám feleannyit sem tudott a nagyapjáról, mint az édesapja – így fogy a tudás nemzedékről nemzedékre. Nem „éljük újra” őket, természetes folyamatnak is tekinthetjük ezt a tudásvesztést, de a régi magyarok nem véletlenül tartották számon hetedíziglen az őseiket, hisz azok kijelölték a helyüket a világban, a társadalomban; az önismeret legjobb forrásainak számítottak.

Sántha Attila (1968) József Attila-díjas költő nem vallana szégyent, hogyha régi magyarokkal találkozna. Bizonyára megkérdeznék tőle, hogy ki fia-borja, sorolja fel hetedíziglen őseit, hadd lássák, kivel van dolguk. És az erdélyi író könnyűszerrel teljesítené a kérésüket, ezt bizonyítja Ágtól ágig című új verseskötete, mellyel alighanem megteremtette a családfavers műfaját. A Székely szótár és a Bühnagy székely szótár című óriási székely szótörténeti munkák szerzőjének új kötete formabontó és kivételes, prozódiája kimért, szikár és székelyes; így ír a Nagyapám című versében: „Küldött képet a frontról, olyan, / mint valami sosemvolt keletnyugati nép harcosa, / pehelysúlyú thai bokszoló / sumér királyok kihúzott tartásával.”

A fülszöveg sokszor csak modoros summázat, de ebben az esetben feltétlenül elolvasandó, mert megérteti velünk a költő koncepcióját: „Hét emberöltő eseményei elevenednek meg a kötetben, régi emberek jönnek elő, akikről sok esetben semmi egyéb nem maradt fenn, mint egy történet. […] S mert ez az egy történet egy egész életet példáz, a kötet voltaképpen arról szól, hogyan érdemes élni, hogy legalább egy említés erejéig mi is fennmaradjunk utódainkban.”

Korábban írtuk

E könyv tehát a Kézdiszászfaluban élő költő családjáról szól, de szólhatna bármelyikünkéről, mert hasonló módon dübörgött át a huszadik század a mi őseinken is, hasonlókat tapasztaltak, hasonlóan alakult a sorsuk.

A balladai, jellegzetesen sánthai hang mellett azt tartom a könyv érdemének, hogy elgondolkodtat és számvetésre késztet, mert olvasás közben óhatatlanul a szüleink, nagyszüleink, dédeink és ükeink jutnak eszünkbe, és az, hogy már éppen ideje lenne elkészíteni azt a bizonyos leltárt, hisz Csáth Gézától örökre megtanulhattuk, hogy nem az idő múlik, hanem mi.

Az Ágtól ágig azért rendkívüli kötet, mert a költő őseinek fényképeivel van illusztrálva. Láthatjuk a versbeli személyeket, fürkészhetjük az arcukat, vonásaikat, a szemükbe nézhetünk, s éppen ezért minden mondat súlyosabbá válik, hisz a verseket olvasva nem a képzeletünk homályában dereng fel egy régi, ismeretlen ember, akiről mit sem tudunk, hanem elénk lép az ismeretlenségből, szinte rokonunkká fogadjuk az olvasás idejére. Többnyire Rákosi Etelka (a szerző édesanyja) „elbeszéléséből” olvashatunk az agyonlőtt, felakasztott katonaősről („Testét aztán felakasztották / egy útmenti fára emlékeztetőül, / hogy így jár, aki két háborút végigharcol / akármelyik oldalon” – (Rákosijáns nagyapám), harcban elhunyt férfiakról, inas, kemény nőkről, akik a legreménytelenebb helyzetben is életben tartották a családot, szépasszonyűző praktikákról és egy még élve eltemetett családtag vadkeleti történetéről is.

Mint minden jó könyvben, ebben is elhangzik egy figyelmeztető jóslat, melyet a később felakasztott nagyapának mondott egy csíki jósasszony, valamikor az ántivilágban; az utóbbi hetek, hónapok háborúközeli eseményei miatt még időszerűbben hangzanak baljós szavai: „A harmadik világháborúban / vallás vallásnak lesz gyilkosa, / kő kövön nem marad, / s kilométereket kell menni, / hogy emberrel találkozz.” (A csíki jósnál). Ne legyen igaza.