Fékezik a gazdaságot

– Voltaképpen mekkora összegről beszélünk a visszatartott pénzek kapcsán?

– A visszatartott pénzeket alapvetően két csoportba sorolhatjuk. Ezek egy része az úgynevezett RRF-forrás, a másik része pedig a kohéziós alapokból nekünk járó összegek. Az RRF az Európai Unió programja, amelynek a célja az volt, hogy úgy nyújtson pénzügyi támogatást a tagállamoknak a Covid–19 világjárványból való kilábaláshoz szükséges beruházásokhoz és reformokhoz, valamint a fenntarthatóbb és digitális gazdaság felé való elmozduláshoz, hogy ennek finanszírozására maga a közösség vesz fel hitelt. Ennek előnye az, hogy egy nagyobb szervezet mindig olcsóbban jut forrásokhoz, mint az egyedi tagállamok. Az RRF-forrásokat részben hitelként, részben vissza nem térítendő támogatásként kapják meg az uniós országok. Magyarország eredetileg 9,7 milliárd eurós hitelkeretre volt jogosult, ám ebből csupán 3,9 milliárd eurót kívánunk lehívni. Jogosultak vagyunk emellett még 6,5 milliárd euró támogatásra is, azaz a teljes nekünk járó RRF-forráskeret 10,4 milliárd eurót tesz ki. Ebből az összegből a mai napig egyetlen eurócentet nem láttunk.

– A kohéziós alapokból mekkora összeg jár nekünk?

– Az úgynevezett kohéziós alapokból az EU 22 milliárd eurót fagyasztott be. Ezen források fő célja az EU átlagos fejlettségét el nem érő régiók felzárkózásának támogatása. Elmondhatjuk tehát, hogy a teljes befagyasztott, várólistára tett források összege több mint 30 milliárd euró, azaz 11 ezer milliárd forint. Ez az összeg a magyar GDP nagyjából egyhatoda, vagyis közel 17 százaléka. Némi pénzek érkeztek ugyan az úgynevezett Végrehajtás Operatív Program (VOP) Pluszhoz kapcsolódóan, ezek a végrehajtási intézményrendszer működtetését és fejlesztését támogatják. Ám fontos kiemelni, hogy az EU által már folyósított összegek nagyjából csupán 200 milliárd forintot tesznek ki, azaz elenyésző töredékét képezik a hazánknak járó összegnek.

– Magyarország az unió által elfogadott helyreállítási programok beindítását önerőből, piaci hitelekből finanszírozta. A költségvetés egyensúlyban tartásához szintén hitelfelvételhez kellett folyamodnunk. A hitelfelvételek, végső soron az uniós pénzek visszatartása miként járult hozzá az infláció növekedéséhez?

– Az inflációra ez kevésbé hat, mert ha nem hitelből, hanem uniós forrásból valósulnának meg ezek a projektek, annak is volnának keresleti, így árhatásai is. Sőt, ha nagyon szigorúan nézem, akkor az uniós pénzek visszatartása inkább visszafogja a drágulás ütemét, hiszen néhány beruházás emiatt halasztást szenved, azaz a teljes piaci kereslet csökken. Ez azonban korántsem jó hír nekünk. Az elmúlt hónapokban a havi inflációs rátánk már bőven egy százalék alatt van, összhangban az év végére prognosztizált egy számjegyű inflációs céllal. Azaz nem a drágulás a fő gondunk, sokkal inkább a gazdasági dinamika az, ami rosszabb, mint szeretnénk. Ezt mutatja az is, hogy technikai recesszióban vagyunk, negyedéves GDP-számaink csökkentek az elmúlt időszakban. Szerencsére a foglalkoztatást sikerül magasan tartani, sőt növelni, azonban az ukrajnai háború, a magas energiaárak és az uniós források hiánya együtt jelentős mértékben fékezi a magyar gazdaságot. Ha megérkeznének a parkolópályán lévő eurók, az felpörgetné a gazdaságot, nyereségesebbé tenné a vállalkozásokat, segítené a bérdinamikát, erősítené a foglalkoztatást, azaz jelentős gazdasági előnyökkel járna. Emellett mivel a források euróban érkeznek, de mi forintban használjuk fel őket, az uniós pénzek átváltása segítené a forint erősödését is. Ez pedig sokkal lazább monetáris politikát tenne lehetővé a magyar jegybank számára. A kamatok jelentősen csökkenhetnének, ami tovább erősítené a gazdaságot, a fogyasztást és a bérdinamikát. Mindezek mellett az a tény, hogy a hiányzó pénzeket a költségvetésnek hitelből kell pótolnia, növeli a magyar állam­adósságot, annak finanszírozási költségeit. E kettő együtt pedig negatívan hat a költségvetés egyenlegére is. Azaz növeli a hiányunkat.

– Gondolom, mindez hat a jövő évi gazdasági folyamatokra is. Milyen következményekkel számolhatunk?

– Ahogyan a megérkező összegek segítenék a magyar gazdaságot növekedés, bérdinamika, foglalkoztatás, forintárfolyam, kamatlábak, államadósság és költségvetési hiány tekintetében, úgy rontja a helyzetet mind a késlekedés, mind pedig az, ha esetlegesen hosszú távon elmaradnának a források. Ám bízom benne, hogy csupán késlekedésről beszélhetünk, Magyarország nem fog tartósan elveszíteni uniós forrásokat, legalábbis jelentős mértékben semmiképpen.

– Sokak szerint a lengyelországi választások végeredményétől függ, hogy Brüsszel meddig tarthatja vissza a pénzeket. Lehet-e bízni abban, hogy ha a PiS győz, akkor mi is megkapjuk a nekünk járó összegeket?

– A hivatalos uniós magyarázatok a források visszatartásával kapcsolatban mindenképpen sántítanak. Gondoljunk akár a jogállamisági, akár a korrupciós magyarázatokra. A Magyarországnál mindkét tekintetben sokkal rosszabbul teljesítő Ukrajna például számolatlanul kapja az EU-s pénzt. Emellett számos olyan tagállamot lehetne említeni, amely, vizsgáljuk akármelyik szempontból, lényegében egy kategóriában van velünk, mégis, ezen országokkal szemben minimális mértékben sem fagyasztottak be forrást. Eltekintve Lengyelországtól, amely szintén nyomás alatt áll. Az alapján, hogy csupán hazánk és Lengyelország esetében történik jelentős forrásvisszatartás, nehéz elvetni azt a hipotézist, hogy itt politikai alapú zsarolásról van szó. Mindezek mellett és ellenére én úgy gondolom, hogy az európai közösségnek sem jó az, hogy egy ilyen drasztikus eszközt alkalmazni lehet a tagállamok sakkban tartására. Ez az eszköz, amit ma Magyarország és Lengyelország ellen vetnek be, holnap bármely más állam ellen is alkalmazható lesz. Ez pedig veszélyes lehet a teljes közösségre nézve. Ezért úgy érzem, megalapozottan reménykedem abban, hogy a helyzetet rövid idő alatt feloldják az uniós döntéshozók. Ám nehéz megjósolni, hogy egy átláthatatlan módon, mondvacsinált okok miatt meghozott forrásbefagyasztást milyen újabb mondvacsinált indokkal fog majd feloldani a közösség. Jogos feltételezés azonban, hogy a lengyelországi választások is alapot teremthetnek rá.

– A magyar költségvetés meddig bírja pótolni a kieső uniós forrásokat?

– Gyakorlatilag a végtelenségig, az egyetlen kérdés csupán az, hogy ennek az árát meg akarjuk-e fizetni. A GDP-arányos magyar államadósság az elmúlt uniós forráshiányos időszakban is csökkenő trendet mutatott, azaz hiába nem érkeztek meg a nekünk járó pénzek, a költségvetés gazdálkodása felelősségteljes tudott maradni. Ha továbbra sem érkeznek pénzek, akkor is számos opciónk van. Finanszírozhatjuk az elmaradt összegeket hitelből. Visszafoghatjuk az állami kiadásokat, így teremtve meg a hiányzó pénzkeretet. Az uniós támogatások egy részét kiválthatjuk külföldi működőtőke-beruházással. Természetesen ezek mindegyikének megvannak a maga költségei. A hitelre kamatot kell fizetnünk, az állami kiadások visszafogása rontja a gazdasági dinamikát, a foglalkoztatási és bértrendeket. A külföldi működő tőke pedig növeli a nem belföldi szereplők gazdasági súlyát, ami azt is jelenti, hogy hosszú távon kevesebb profit marad itthon, a hazai GDP egy része külföldre vándorol, és ott okoz majd pozitív másodlagos hatásokat. Fizikai időkorlát tehát nincsen, ám az unió késlekedésének költségeit sajnos nekünk kell megfizetni.