Már nem vehetjük készpénznek

Nem kell ezt vagy azt készpénznek venni – szoktuk figyelmeztetni egymást, és ebben a régi szólásban megfordítva az is benne van, hogy ha valamit készpénznek veszünk, az kétségbevonhatatlan. A pénz, a készpénz tehát régóta biztos pontot jelent az ember életében. Ám ahogy sok biztosnak, megingathatatlannak hitt eszmény vagy dolog porlott szinte semmivé az utóbbi évszázadokban, évtizedekben, mostanra a kézzel fogható, erszénybe, tárcába, táskába, fiókba tehető, a másik ember szemébe nézve átadható pénz használata is megkérdőjeleződött.

A készpénzellenesség jelensége már az első bankkártyák és virtuális fizetési módok elterjedésekor felütötte a fejét, holott akkor még csak alternatíváról, kényelmi szempontokról volt szó. A Coviddal azonban ezek a hangok riasztó mértékben felerősödtek. A járvány idején ugyanis a megfelelő óvintézkedések mellett elképesztő túlkapásoknak is tanúi lehettünk – amelyek állítólagos veszélyével riogatva a mainstream média hihetetlen károkat okozott. Ezek egyike volt, hogy a vírus terjedésének veszélye a papírpénzzel is jelentős, éppen ezért a „felelős” szolgáltatók és áruházak világszerte a kártyás és online fizetés felé terelték vásárlóikat. Nota bene: ugyanez a hamis érvelés volt megfigyelhető a hagyományos nyomtatott sajtóval szemben is, mintha az újságpapíron terjedne a koronavírus. Ennek az érvelésnek is tulajdoníthatóan az egész világon jelentősen visszaestek a példányszámok az elmúlt években, sőt számos lap nyomtatott verzióját kellett felszámolni.

Alkotmányos alapjog

A készpénz kérdése tehát egyre égetőbb Európa-szerte. A Svájci Szabad Mozgalom például százezernél több aláírást gyűjtött össze az év elején, ami elegendő népszavazás kiírásához. A referendummal azt szeretnék elérni, hogy a központi bank és a kormány készpénzkezelését szabályozó törvényhez egy olyan záradékot csatoljanak, amely kimondaná, hogy „mindig elegendő mennyiségű” bankjegynek, illetve érmének kell forgalomban maradnia. A csoport elnöke Svájcot a készpénzvédelem európai mintaképének tartja, szerinte ugyanis ehhez hasonló készpénzvédelmi garanciák nem kapnák meg az Európai Unió 27 tagállamának egyöntetű jóváhagyását.

A minap pedig Karl Nehammer osztrák kancellár foglalt állást a készpénzhasználat jogának alkotmányban rögzítése mellett. Ausztriában erősen ragaszkodnak a készpénzhez – vidéki vendéglátóhelyeken ma is sokszor furcsán néznek a turistára, aki bankkártyával vagy okostelefonjával rendezné a számlát. A jobboldali Osztrák Szabadságpárt (FPÖ) évek óta napirenden tartja a készpénzkérdését, hangsúlyozva, hogy használata alapvető állampolgári jog. Az APA osztrák hírügynökség jelentése szerint a néppárti Nehammer most arról beszélt, hogy a hagyományos fizetőeszköz alkotmányba foglalása nagyon fontos az osztrákoknak, így neki is, ezért felkérte Magnus Brunner pénzügyminisztert, hogy dolgozzon ki javaslatot ehhez.

Fájdalommentes költekezés

Amikor a teljes készpénzmentesség kérdése felvetődik, hajlamosak vagyunk a távoli jövőbe nézni, és vélt vagy valós szándékok disztópikus-diktatórikus megvalósulásáról beszélni. Holott a készpénzhasználat-ellenesség itt és most jelentkezik – ezért szerencsésebb számba venni, hogy itt és most milyen előnyei vannak a készpénznek, és mit veszítenénk, ha kizárólag digitális csatornákra terelődne a pénzforgalom.

Két alapprobléma rögtön kirajzolódik. A fősodrú, progresszív médiában a készpénzmentes fizetési megoldások ajnározása ugyanis alapvetően csak egy társadalmi csoportnak szól: a városlakó, viszonylag jó jövedelmű fiatal és középkorosztályoknak. Arról azonban nem szólnak ezek a cikkek, hogy egy idősebb, világéletében készpénzt használó embernek ugyan miért lenne jó, ha a nyugdíját egyik napról a másikra nem a postás hozná, hanem bankszámlára kapná, vagy hogy az elzártabb vidéki környezetben milyen fölösleges költségekkel járna, ha minden kisboltot vagy kocsmát kötelezően kártyaelfogadó terminállal kellene felszerelni. És akkor az adományozás hagyományos, anonim módjairól nem is beszéltünk még, gondoljunk csak a templomokban kihelyezett perselyekre.

Fontos azt is tudatosítani, hogy korántsem csak a mostani idősekről van szó. Nem lehet legyinteni, mondván „már a nagymamám is mindenhol kártyával fizet”, pláne nem azt mondani, hogy előbb-utóbb úgyis meghalnak a készpénzt használó „boomerek” (az angol kifejezés a II. világháború utáni bébiboom korosztályára utal, amit a szlengben ma mind többször abban a pejoratív értelemben használnak, hogy olyan idősebb ember, aki nem érti a fiatalokat, nem tudja, mi a menő – a szerk.). Ez ugyanis általános, minden korosztályt érintő társadalmi kérdés: sokan vannak, akik egyszerűen ódzkodnak az elektronikus megoldásoktól, az élet minden területének digitalizációjától. Ráadásul a kisgyerekét valószínűleg senki sem a Google Pay és más alkalmazások segítségével szeretné megtanítani a tudatos pénzhasználatra, a mértékletes pénzköltésre, hanem érmékben és bankókban adagolt zsebpénzzel.

A másik szempont köztudomású, noha fogyasztói világunkban talán egyre kevesebbet beszélünk róla. Arra a pszichológiai alapvetésre gondolunk, amelyet Dan Ariely és Jeff Kreisler A (túl)költekezés pszichológiája című művükben úgy fogalmaznak meg, hogy az emberre normális fizetés esetén hat a „fizetés fájdalma”, a hitelkártyás költés azonban „fájdalommentes”. Mindenki érzi, hogy amikor a pénzét számolgatja, majd fizet vele, sokkal komolyabban átgondolja, mire mennyit költ, mint amikor csak egy csipogás jelzi, hogy megtörtént a fizetés. Ez a naponta akár tucatnyi csip-csip pedig tompává, érzéketlenné tesz a pénz, a pénzköltés iránt, és nagy valószínűséggel hozzájárul ahhoz, hogy az emberek nagy része ma képtelen pénzt félretenni és spórolni.

A biztonság illúziója

Mindezek után érdemes két bűvös hívószóra is kitérni, amelyeket a készpénz ellen érvelők amolyan ultima ratióként használnak. Ez pedig a biztonság és a költségek. Előbbi esetében nincs normális ember, aki tagadná, hogy ez valós probléma – amióta világ a világ, ez így van. Bűnözők mindig leselkedtek a másik pénzére, legyen az zsebtolvaj, betörő vagy bankrabló. Csakhogy az élet nem állt meg, és a virtuális pénzre ugyanilyen veszélyek leselkednek, úgy is fogalmazhatunk, hogy a digitális pénzek terjedésével megszaporodtak a digitális csalások. A Business Insider Intelligence jelentése szerint 2019-ben a digitális csalók 31 milliárd dollár kárt okoztak, 2024-re ez az összeg becslésük szerint 47 milliárd dollárra nőhet.

Épp ilyen meghatározhatatlan és összehasonlíthatatlan a költségek kérdése. Mert ahogy liberális közgazdászok előszeretettel mondogatják szociális kérdésekben, hogy „nincs ingyenebéd”, úgy ez a digitális pénzeknél is igaz. Lehet, hogy a készpénz szállításának, tárolásának, őrzésének vannak költségei, csakhogy a digitális pénzekkel kapcsolatban is rengeteg a járulékos kiadás. Amit aztán a szolgáltatók és kereskedők fizetnek meg az újabb és újabb terminálok beszerzésével és fejlesztésével, cseréjével, a magánember pedig az emiatt is dráguló termékekkel, a számlaköltségekkel, az átutalási és tranzakciós díjakkal – gondoljunk csak az elektronikusan vásárolt koncert- és színházjegyekre rakódó pár száz forintokra vagy a mobiltelefonnal fizetett parkolási díjra számolt 115 forintra.

Út a fogyasztói kommunizmus felé

Felgyorsították a digitális világpénz, a CBDC bevezetését, a készpénz megszüntetését. Fricz Tamás szerint ha ez sikerül, búcsút mondhatunk a szabadságnak.

S végül ejtsünk szót természetesen arról is, amit sokan a jövőben látnak megvalósulni a teljes ellenőrzöttség és nyomon követés veszélyével, a személyi szabadság sárba tiprásával. A rossz hírünk az, hogy ez nem a jövő. Gondoljunk csak azokra az agresszív marketingfogásokra, célzott reklámokra, amely az érdeklődésünkre, ízlésünkre optimalizált szolgáltatásokat, termékeket „tolja az arcunkba” a telefonunkon vagy a számítógépünkön – ez bizony ma is a digitális fizetéseink miatt lehet így. De ennél durvább példákat is látunk, Keletről és Nyugatról egyaránt. Kínában már lassan egy évtizede tesztelnek egy úgynevezett szociális kreditrendszert, amely az okostelefonokra és az arcfelismerő kamerarendszerre épül, természetesen az e-fizetéseket is beleértve. A rendszer egyelőre ugyan nem vált kötelezővé, de a lehetőség adott. A nyugati szabad világ egyik fellegvárának tartott Kanadában pedig azt láttuk, hogy amikor a kötelezővé tett Covid-oltások ellen nagy erőkkel tiltakoztak a kamionosok, a vészhelyzeti törvény adta lehetőséggel élve a kormány számos tüntető és őket támogató személy bankszámláját egyszerűen befagyasztotta.

Az MCC Corvinákon lényeglátóan írta tanulmányában Sullivan Ferenc: „Bár Svédországban és Kínában – a modernizáció woke és autoriter modelljeinek laboratóriumaiban – is elismerik a témában megnyilatkozók, hogy a készpénzmentesítésnek lehetnek hátulütői, ezeket rendre az elkerülhetetlen haladás jelentéktelen velejáróiként söprik félre. Így terelik ugyanis el a figyelmet arról, hogy a pénz légmentes virtualizációja az egyén teljes és kikerülhetetlen kiszolgáltatottságát hozza el az állam, a bankóriások és a fintech-monopóliumok felé. A készpénzmentes társadalom valóra válása az orwelli megfigyelő állam irányába tett újabb lépés lenne.”