A Bunraku Színház rendkívül ritkán lép fel külföldön, mert játékukat nehéz jól bemutatni a kultúrát nem ismerő közönség előtt, így a Vidám Színpadon előbb egy félórás ízelítő, aztán alapos magyarázat előzte meg egy teljes színdarab bemutatását. Bunraku előadást az elmúlt években csak egyszer tartottak Európában, azt is zárt körben. A Kiritake Kandzsuro vezette 25 fős társulat most Magyarországon és Spanyolországban lépett fel.

A bunraku műfaja a bábjáték (ningjo) és az elbeszélő éneklés (joruri) összefonódása révén jött létre. Mindkettőt korábban vándorművészek adták elő. A jorurit eredetileg a négyhúros biwa, később a háromhúros, pengetős samiszen zenéjére, amely a mai napig kísérő hangszere a bunraku előadásoknak. A megrendítő és egyedi hangzású samiszen használata egyébként a gésaképzés egyik alapkövetelménye. Visszahatott a történetek érzelmi tartalmára, amelynek révén a joruri összekapcsolódott a bábművészettel, s a szöveg drámai dimenziót kapott. Népszerűvé a XVII. század végén Chikamatsu Monzaemon – a japán irodalom Shakespeare-rel egyenértékű írója – és az énekes, Takemoto Gidayu harmincéves együttműködése tette. Eközben az addig egyszerű bábok is egyre gazdagabb kifejezőeszközökké váltak, így a szem, a szemöldök, a száj, az ujjak is mozgathatóak lettek. A bunraku kifejezetten a realisztikus ábrázolásra törekszik, és az érzelmek kifejezésében az arcra helyezi a nagyobb hangsúlyt. A különleges látványvilághoz hozzátartozik a színpompás kosztüm.

A másfél méteres, 15 kilós bábuk mozgatói egyre nagyobb tudást birtokoltak, s korábbi, rejtett helyzetükből előjöttek a színpadra. Egy bábut hárman keltenek életre: a mester a figura fejét, arcának részeit, jobb kezét és ujjait mozgatja, ő jól látható ünnepi viseletében, míg segédei fekete csuklyát viselnek, és a bal kezet, illetve lábat, női bábu esetén a kimonót mozgatják. A mesterek testrészenként tanulják meg irányítani a bábokat. Úgy tíz-tíz évig tanulnak mindkét segédi pozícióban, s csak ezután dolgozhatnak a fejjel. Úgy tartják, igazi mester harminc év után válhat valakiből. A bunraku többi szereplője is hasonlóan türelmes ember, a nálunk fellépő Seisuke Tsurusawát 15 év után engedték színpadra, míg Chitose Takemoto narrátor tíz évet tanult mielőtt először fellépett. Az ő dolga az összes karakter megjelenítése, mind a hangokat, mind az arcjátékot tekintve.

1842-ben Umemura Bunrakuken kőszínházat épített saját társulatának Oszakában, tőle a műfaj elnevezése, amely azonban a XX. században hanyatlásnak indult, részint a nyugati kultúra betörése, részint a kiváló joruri szerzők kihalása miatt, ugyanis a történetek egyszerűnek tűnnek, ám nehéz jól megírni őket. A bunraku bábfigurája egyfajta lelki kép, amely a szöveg lélektani mozgásait fejezi ki. Ezért a hangsúly nem az eseményeken, hanem az érzelmeken van. Úgy tűnik, most újra népszerű az előadás, de a bábufaragók és kosztümkészítők idősek, utánpótlásuk pedig nincs.

Európai polgár ritkán láthat hagyományos bunraku előadást, de a műfaj formai elemei sokszor szerepelnek bábelőadásokon. A nálunk is bemutatott Kitano Takeshi Bábok című filmjében pedig részleteket is láthatunk Monzaemon egy szerzeményéből. A film vezérszálának két fiatal szerelmese is a bunraku bábok ihlette kosztümökben teszi meg a páros öngyilkosságig vezető útját. Ez a tragikus motívum a japán Shakespeare világát idézi, aki azt oly divatossá tette, hogy akkoriban jelentősen megnőtt az öngyilkos szerelmespárok száma.