A gyulai iskoláról

A Gyulai Nyári Művésztelep története Rákosmentén, a múlt század hatvanas éveiben induló szabadiskolával, szakkörrel kezdődött, amelynek a minden szempontból kiváló festőművész, Tóth Tibor volt a vezetője. Az ő művészeteszménye és tanítási ars poeticája a művészi tradíció tiszteletére és folytathatóságára épült. A hatvanas évek második felének hazai képzőművészeti életében e szándéknak fontos szerepe lett, mert kiszabadulva az 1956 utáni évek szellemi szűkösségéből, a szocreál megkövetelésének szorításából, hirtelen minden korábbi érték megkérdőjeleződhetett. A kor fiatal alkotói nagy affinitással kapcsolódtak a már megismerhetővé vált nyugat-európai folyamatokhoz, levetkőzhették a kötelezőnek tartott figurális, ábrázoló felfogást, és meghatározó tendenciává lett az absztrakció.

Tóth Tibor e folyamatokat a művészet értékeire veszélyesnek ítélte, és a személyéhez erősen ragaszkodó fiatal művészcsoportból koherens közösséget kovácsolt. A további működés lehetőségeit keresve találtak rá Gyula városára. 1969-ben rendezhették itt meg első művésztelepüket, amely azóta is folyamatosan működik, 1982-ig Tóth Tibor, azután tanítványai irányításával. Már az első évektől azok a kiváló alkotók adták meg a stílus és felfogás alaphangját, akiknek teljesítményét máig nem sikerült felülmúlniuk. Közéjük tartozik Balogh Gyula, Székelyhídi Attila, Marosvári György, Szakáll Ágnes, Lakatos József Péter, Sáfár Pál, Tömpe Emőke, majd Bodor Zoltán, Rácz Katalin, Vancsura Rita. És mindenekelőtt Albrecht Júlia, aki már ott volt az 1969-es első alkalommal, az évtizedek során folyamatos résztvevő és szervező lett, jelenleg pedig a közösség elnöke. Egyedülálló szívós munkájának köszönhető, hogy ötven év legkitűnőbb munkáiból egy nagyszabású kiállítást rendezhettek ez év őszén a fővárosi Széphárom Közösségi Térben, és hogy Gyulai iskola 1969–2019 címmel az immár Gyulai Művésztelep Egyesület kiadásában megjelenhetett egy jól szerkesztett, több mint 300 oldalas kiadvány, amely tanulmányokat, adatokat és jó minőségű képanyagot is tartalmaz.

A tárlat megnyitóján Sturcz János művészettörténész, a Magyar Képzőművészeti Egyetem művészettörténeti tanszékének vezetője maga is ostorozta az elmúlt évtizedekben kialakult képzőművészeti kánont, amely, művészettörténészek, kritikusok, kurátorok, intézményvezetők közös tevékenységének eredményeként, szinte mindent figyelmen kívül hagyott, ami nem képviselt egyfajta modernizmust – ennek megfelelően a gyulai iskola sem íródott be a szakmai köztudatba, jelentőségének megfelelően. A kiállítás viszont igazolta a várakozást. A régiek mellett egy-két éve készült munkák is bizonyították, hogy olyan, a valóságot elemző, a környezetet mélyen vizsgáló valóban szociorealizmusról van szó, amely a mondandóját, ma úgy fogalmazzuk: a privát szférában találta meg, és amelyhez szinte kivételes szakmai felkészültség, elmélyültség párosult.

Ez a fajta radikális realizmus a hetvenes–nyolcvanas–kilencvenes években egyre jobban hiányzott a magyar képzőművészetből. Még akkor is, ha törekvései nem rokontalanok: e sorok írója szerint szorosabb az összefüggés a hatvanas évek elején indult mágikus realizmust képviselő művészek körével, mint ahogy azt a kiadvány elénk tárja. A szürnaturalizmusnak is nevezett felfogás, amit másokkal együtt Gyémánt László, Szabó Ákos, Kóka Ferenc, Korga György képviselt, hasonló valóságot és szakmaiságot láttatott képeivel. Talán őket nevezhetjük ezen áramlat urbánus képviselőinek, míg a pár évvel fiatalabb és valamivel később indult „gyulaiakat” sajátosan népinek. Mindez nem áll szemben az előzővel, e kate­gorizálásban inkább sajátos hétköznapi érdeklődésüket érhetjük tetten, és hogy mikrorealizmusuk bravúros festőiséggel megtetézett. A művészek több területen tevékenykedtek (festészet, szobrászat, grafika, fotográfia), de kiemelkedőnek és maradandónak egyértelműen a festészeti munkálkodás eredményeit tekinthetjük. Azon belül is figyelemre méltó az akvarelltechnika alkalmazásának rendkívüli igényessége, ezáltal újszerűsége, amely elsősorban a nemrég elhunyt kiválóság, Balogh Gyula festőművész munkáit jellemezte. Nem véletlen, hogy a mostani kiadvány kemény táblás belső borítóira a kötetet amúgy is rendkívül igényesen tervező Vertel Beatrix attraktív akvarellfolt-együtteseket helyezett. A bevezetőt Albrecht Júlia, a tanulmányokat Garami Gréta és Tóth Csaba írta, és olvashatunk egy szintén Albrecht Júlia készítette interjút is Pogány Gábor művészettörténésszel. A kötetet bibliográfia, kiállítási jegyzék, az előadók névsora, a művésztelep alkotóinak életrajza egészíti ki, de teljessé, nélkülözhetetlené az a több mint kétszáz oldal teszi, melyeken az elmúlt fél évszázad során született művek jó minőségű reprodukciói láthatók.