A Jászság viszonylag kis terület; a Duna–Tisza köze északi részén, a Zagyva folyó alsó szakaszának két partján terül el; jelenleg tizenöt települést sorolnak a Jászsághoz. 1876-ig önálló közigazgatási egység volt, az 1862-es népszámlálás idején a Jászság együttes területe 165 000 kataszteri hold volt (ma 185 000), és ekkor mintegy 60 418-an (ma 104 614-en) laktak a területén. A Jászságból kirajzott jászok a Nagykunság déli részén, Makó környékén és Fejér megyében is élnek. A XIII–XIV. században, a kunokkal közel egy időben települtek a jászok mai szállásterületükre, és küzdelmes történelmük során gazdasági és kulturális sajátosságaikat megtartották. A jászokat Ammianus Marcellinus sebes paripáikon ide-oda száguldozó lovasoknak írta le. Ma már tudjuk, hogy az Iráni-magasföldről érkeztek, a szkíták és szarmaták utódai, azonosak a dél-orosz sztyepvidéken élő alánokkal. Őseik a Kora-tan vidékén, Kang-kük országában jelentős szerephez jutott ászik voltak.

A Szírdarja mentén már a Krisztus előtti III. században szerepelnek az óperzsa feliratokon és Nagy Sándor hadjárataiban. Ez idő tájt a Szír-darja egyik mellékfolyója, a Csu-folyó mentén alapítottak birodalmat Kangkü vagy Horezm néven. Magas szintű földművességgel is rendelkeztek. Később hatalmukat kiterjesztették Baktriára és Szogdiára is, majd átkelve a Volgán egészen a Kaukázusig nyomultak előre. Birodalmukat Kr. után 350 körül hun törzsek szüntették meg. Egy részük helyben maradt, más részük a Fekete-tenger északi vidékén tartózkodott, majd a VIIII–X. századokban a Kazár Kánság kötelékébe került. Később különböző törzsszövetségeknek – így a kunoknak – lettek tagjai anélkül, hogy feladták volna nyelvüket és kultúrájukat.

A Kárpát-medencébe került csoportjaik egy része a mongolok első csoportja elől menekültek ide, más része a hunokkal együtt jött hazánk területére. Első csoportjuk már II. András uralkodásának végén letelepedett, zömüket pedig IV. Béla fogadta be a kunokkal együtt. A magyar társadalomba könnyebben illeszkedtek be, mint a kunok. Feltehető, hogy a betelepült jászok már a bizánci kereszténység hívei voltak; római katolikus vallásra való áttérésük csak a XV. században történt meg.

A jász népnév a magyar forrásokban 1318-ban szerepel, tömeges ittlétükről egy 1323-as okirat tanúskodik. A király 1279-ben a kunokhoz hasonló privilégiumokban részesíti őket. Első kapitányuk, Sándor 1333–1334 körül jelenik meg a színen. Ekkor a jászok két területen éltek; egyik csoportjuk Berény (a mai Jászberény) környékén, a másik a Buda környéki Pilis hegyégben; középkori forrásaink pilisi jászokként emlegeti őket. Utóbbiak a király közvetlen kíséretéhez tartoztak, majd a XVI. században beolvadtak a környezetükben élő magyarságba.

A Zagyva és a Tarna menti jászok Berényszállás központtal önálló közigazgatási szervezetbe tömörültek; 1323-ban katonai szolgálataik fejében önkormányzatot kaptak. Eredetileg vérségi alapokon nyugvó társadalmi berendezkedésük volt, amely később a tízes számrendszeren alapuló katonai szervezetekkel keveredett.

1549-ben Georg Wernher eperjesi iskolamester magyarországi útirajzában így ír róluk: „A jazigok nemzetsége ma is megvan a magyarok között, akik egyszerűen csak jászoknak nevezik magukat. Ma is megvan ősi és különleges nyelvük, mely eltér a magyarokétól, és megvannak azok a szállásaik is, melyeket Plinius leírása szerint hajdan laktak…”

A XVI. század elejére a jászok feladták saját nyelvüket, de etnikai sajátosságaikat napjainkig megtartották; egységes tömbben élnek és endogám házassági szokásaik miatt idegenekkel csak ritkán keverednek. Ezt katolikus vallásuk is elősegítette, ugyanis környezetük kun lakói zömében kálvinisták lettek. Elkülönülésüket kiváltságaik is elősegítették, amelyeket féltve őriztek és másokkal nem szívesen osztottak meg. Utóbbiakat a török hódoltság idején is sikerült megőrizniük; a törököknek éppúgy fizettek adót, mint a királyi Magyarországnak. A tizenöt éves háború idején jó részük elmenekült, de 1611-ben és 1613-ban nagy részük visszaköltözött, s ekkorra már sokuk keveredett a palócokkal; az 1699-es összeíráskor már csak 40 százalékuk bizonyult törzsökös jásznak. A jászok szabadságjogai az 1711-es szatmári béke után is érvényben maradtak. Szétszóródásra Mária Terézia császárnő idején került sor; sokuk a Kiskunságba költözött, a Jászságba pedig nagyobb palóc csoportok érkeztek.

Kétbeltelkes települési rendszerben éltek, a belső rendszerben élt a család; ott volt a ház és a termékek, míg a kert a termények tárolását, feldolgozását és az istállózó állat ellátását szolgálta ki. Különálló településeiket 1876-ban beolvasztották az országos megyerendszerbe, majd a második világháború után a kollektivizálás végképp felbomlasztotta hagyományos gazdasági rendszerüket és ezért sokuk nagyvárosokban keresett magának és családjának megélhetési lehetőséget. Mindezek ellenére a Jászságban élők jelentős részének ma is megvan a jász etnikai tudata és magukat jász eredetű magyaroknak tartják.

Bizonyos jász hagyományok – mint a vőfély által szervezett és celebrált szertartásos lakodalmak – ma is élnek. A jászok szerves részei a magyarságnak, egyre többet foglalkoznak történetükkel és hagyományaikkal. Civil szervezetük napjainkban különösen sokat tesznek identitásuk megtartásáért. Mondhatni büszkébb magyarok, mint más, a Kárpát-medencében hazára talált hasonló népek.

Kiszely István