Fotó: Fortepan
Vonószenekar, 1908
Hirdetés

„Nem az idegenforgalmi kalauzok bővítése a cél, hanem az, hogy e hagyományokat és szokásokat a jövőben is megőrizzük, abban a szellemben, amelyben az egymást követő nemzedékek átadták őket egymásnak”, foglalta össze a 2003-ban elfogadott szellemi kulturális örökség megőrzéséről szóló egyezmény célját Cécile Duvelle, az UNESCO-program korábbi vezetője. Vagyis a csatlakozott országok, köztük hazánk is, évente egyszer jelölhetnek olyan számukra fontos, eseteként kihalóban lévő társadalmi hagyományokat, szokásokat, amelyek fennmaradását a listára való felvétel nagyban segítheti.

Ahhoz, hogy egy adott kulturális örökség bekerülhessen ebbe a gyűjteménybe, hosszú út vezet. Sok múlik a helyi hagyomány­őrző közösségeken, csoportokon, azon, ezek mennyire vannak tisztában a rájuk bízott tradíció értékével, vagy éppen hogyan gondozzák azt. Ha aztán úgy érzik, ez a kulturális örökség nemcsak számukra, hanem az egész nemzet számára identitásőrző szereppel bír, és a valahova tartozás élményét erősíti, felterjeszthetik a Szellemi Kulturális Örökség Nemzeti Jegyzékére. Ebben segít a Szabadtéri Néprajzi Múzeum Szellemi Kulturális Örökség Igazgatósága, amely a jelölési anyagot formailag ellenőrzi, majd független szakértőkkel véleményezteti. A nemzeti jegyzéken pillanatnyilag negyven szellemi örökségelem szerepel a mezőtúri fazekasságtól a kőszegi szőlőjövés ünnepén át a csárdás táncig vagy a magyar cirkuszművészetig, és ezek közül választják ki minden évben azokat, amelyeket Magyarország az UNESCO reprezentatív listájára felterjeszt.

Hazánk jelenleg négy örökségelemmel és két hagyományőrző tevékenységgel van jelen az UNESCO szellemi kulturális örökség listáján: 2009-ben a mohácsi busójárás, 2012-ben a matyó népművészet és a magyar solymászat, 2018-ban pedig a kékfestés hagyománya került be a reprezentatív felsorolásba, a „szellemi kulturális örökség megőrzését szolgáló programok, projektek és tevékenységek” regiszterébe pedig 2011-ben a táncház-, 2016-ban a Kodály-módszert választották ki. A listára, amelyen jelenleg 127 ország 549 örökség­eleme szerepel, évente egyszer lehet felterjesztést benyújtani önállóan vagy több országra kiterjedő tradícióként. Idén például a lipicai lótenyésztés felvételét nyolc ország – Magyarország, Horvátország, Szlovénia, Ausztria, Bosznia-Hercegovina, Olaszország, Szlovákia és Románia – közösen kérte az UNESCO-tól, a magyar vonószenekari hagyomány örökségelemet viszont önálló felterjesztésként nyújtottuk be. A solymászat évezredes hagyományának számbavételével immáron negyedszerre próbálkoznak a szakemberek, újabb hat ország csatlakozásával. Arról, hogy sikeresek lesznek-e a pályázatok, és milyen új elemekkel bővülhet végül a reprezentatív lista, csak 2021 decemberében döntenek majd a Szellemi Kulturális Örökség Kormányközi Bizottságának éves ülésén.

Fontos kérdés, hogy a hasonló jegyzékekre való felkerülés a presztízsértéken túl hoz-e bármiféle változást, fejlődést az adott közösség életében. A válasz úgy tűnik, igen, legalábbis azon kutatások alapján, amelyek eredményei szerint egy-egy ilyen elismerés számos pozitívummal jár: erősíti a közösséghez tartozást, ami által a fiatalok is jobban magukénak érzik a helyi hagyományokat, és megértik, hogy az addig csupán a nagymama hóbortjaként számontartott kézművesség sokkal több egy jópofa délutáni tevékenységnél; egyenesen a megmaradás egyik záloga, a lokális fejlődés alapköve lehet. Kiváló példa erre a mohácsi busójárás, amire alapozva az elmúlt egy évtizedben számos látványos fejlesztés indult és készült el a városban. Ilyen többek között az új közösségi térként felépült Busóudvar, ami az év minden napján nyitva áll a népszokás iránt érdeklődők előtt. De megemlíthetjük a Szellemi Kulturális Örökség Nemzeti Jegyzékére 2012-ben felkerült borsodnádasdi molnárkalácssütés hagyományát is, amellyel az utolsó évtizedekben szinte már csak az idősebbek foglalkoztak, a családok mindennapjaiból pedig csaknem teljesen eltűnt. A közelmúltban azonban a helyiek és az önkormányzat is felismerte e régi tradíció újkori közösségformáló erejét, ezért egyre több egyedi motívummal ellátott sütővas került elő a padlásokról, és ezzel párhuzamosan egyre többen lesték el nagyszüleiktől az ostya készítésének módját is. Széles körű megkedveltetésére pedig újabban már rendszeresen szerveznek bemutatósütéseket és fesztiválokat, a helyi fiatalság aktív részvételével. Ezek a hagyományok köré szervezett programok pedig a turizmus, rajta keresztül pedig a gazdaság fellendülését is magukkal hozhatják.

Korábban írtuk


A lipicai lótenyésztés
A lipicai ménest 1580-ban alapította II. Károly főherceg a Habsburg Birodalomhoz tartozó Trieszt közeli Lipiken, a mai szlovéniai Lipicán. A cél az volt, hogy az 1572-ben alakult bécsi spanyol lovas­iskola számára olyan tenyésztőtelepet hozzanak létre, ahonnan már a puszta megjelenésükkel is pompát, gazdagságot és eleganciát sugárzó lovak kerülhetnek ki. A tenyésztés a kor divatjának megfelelően előbb spanyol lovakkal kezdődött, de végül egész Európában kutattak alkalmas mének és kancák után. Magyarország a fajta fenntartásában játszott jelentős szerepet, hiszen a napóleoni háborúk idején veszélybe került ménest Mezőhegyesre menekítették. Innen terjedt el aztán a lipicai lótenyésztés hagyománya a Monarchia különböző országaiban.

Solymászat
A ragadozómadarak idomítása és az azokkal való vadászat legalább négyezer éves múltra tekint vissza, ismert hagyomány Európában, Ázsiában, a Közel-Keleten, a Kaszpi-tenger vidékén, Észak-Afrikában, Észak- és Dél-Amerikában egyaránt. Hazánkban a solymászat története egyidős a magyar nép történetével, hiszen eredetmondáink mitologikus madarát, a turult a nagy testű sólyommal, illetve a kerecsensólyommal szokás azonosítani, mely őseink hite szerint az égi és az uralkodói hatalom megtestesítője is volt. A solymászattal való foglalkozás sajátos életforma is egyben, amelynek a vadászmadarak betanítása, tenyésztése, nevelése mellett a madár- és természetvédelem is fontos része.

Magyar vonószenekari hagyomány
Az alapvetően egy hegedűből, egy brácsából és egy nagybőgőből álló paraszti vonósbandák a népzenei kultúra legjelentősebb és legnépszerűbb formációi, amelyek meghatározó elemei voltak a hétköznapok és ünnepek közösségi és családi alkalmainak, táncos és énekes mulatságainak. Az együttesek tagjai általában hallás után, illetve hagyomány útján sajátították el a zenei tudást. Az úri barokk kori vonószenekari formákból évszázadok alatt kialakult, mára reneszánszát élő vonós zenei hagyomány fellendülését és fennmaradását az 1970-es években kialakult táncházmozgalom, később pedig a hivatalos képzések beindulása segítette.