Ilyen volt a reformkor, amelyben Széchenyi István eszméi sok költőt, művészt, iparost ihlettek meg, és ilyen egyéniség volt Zsolnay Miklós pécsi kereskedő fia, Zsolnay Ignác is. Jóllehet közgazdász képesítést szerzett, mégis fazekasműhelyt létesített Mosonmagyaróváron, majd 1853-ban Pécsre költözve terrakotta díszítmények készítésébe kezdett. Bátyja, Zsolnay Vilmos 1859-ben saját üzletházát Pécs főutcáján terrakottáival díszítette, példát mutatva az akkori korszerű magyar építkezésre. Rátalált egy sajátosan magyar épületdíszítményre, amely tartós, szép és magában hordja ősi motívumvilágunkat; életfánkat, szegfű-, tulipán-, páva-, gránátalma- és búzavirág-motívumainkat.

Az 1873-as bécsi világkiállításon sikerült Európa figyelmét felhívnia a terrakotta épületdíszítő elemeikre, majd az 1878-as párizsi világkiállításra önálló találmányával, a porcelánfajansszal állt elő, amit magas tüzű földpátos, 1250-1300 Celsius-fokon égetett mázzal díszített. Munkáira Ybl Miklós is felfigyelt és készítményeit is gyakran alkalmazta épületein. Diadalútját az 1885-ös országos kiállításon, a Műcsarnok neoreneszánsz épületének majolika és terrakotta díszítésével kezdte, amivel kiszorította a sokkal drágább és kevésbé ellenálló kőfaragványokat.

A magyar Országház épületében használt plutonit, majd pirogránit néven forgalomba hozott építőanyag a századfordulón magyar stílusformáló tényezővé vált. Az 1250 Celsius-fokon kiégetett szürkéssárga, kőszerű, sómázas és mázatlan anyag kiválóan alkalmasnak bizonyult épületek díszítésére.

A XIX. század végén kezdték az antik templomokat festeni, színesen díszíteni. A kerámia színezhetősége, színtartóssága, tisztíthatósága és időjárással szembeni ellenállása előnyös építőanyagot jelentett a Zsolnay cégnek. A Zsolnayak nagyszerű partnert találtak Lechner Ödön építészben, aki számos oszlopot, díszítőelemet, mellvédkorlátot tervezett az új színes anyagokból. Ekkor vált ismertté Huszka József sepsiszentgyörgyi rajztanár, aki ősi hagyományainkra épített nemzeti motívumkincsünket foglalta össze.

Zsolnay Vilmos ennek hatására készítette el Lechner Ödön számára a kecskeméti városháza, a budapesti Földtani Intézet és a Postatakarékpénztár pirogránitból képezett burkolatát, amely épületek pillanatok alatt világsikert arattak. Zsolnay-díszítésű a Pécsi Nemzeti Színház, a Postapalota, Zala György szobrász műtermes villája, a Fővárosi Állat- és Növénykert főbejárata és az elefántos ház, a Műcsarnok, a kecskeméti Cifrapalota, a Magyar Iparművészeti Múzeum, a Magyar Állami Földtani Intézet, a városligeti Református templom, a Zeneakadémia, a Fotótörténeti Múzeum, a Postatakarékpénztár, a Bankportál (egykori Hecht Jónás és fia nagykereskedése), a budapesti „Párizsi udvar”, a Műegyetem egy része, a debreceni megyeháza, a Budapesti Vásárcsarnok és sok más színpompás üzlet- és lakóház. Buda várában a Nagyboldogasszony- (Mátyás) templom külső részeit napjainkban restaurálják és egyre-másra bukkannak elő a ma is gyönyörű alkotások: a bejárat fölötti pirogránit Magyarok Nagyasszonya relief, a csodálatos, egyedülállóan magyar tetődíszítés.

Zsolnay Vilmos sok megrendelést kapott síremlékek, mauzóleumok, fürdők, üzletportálok, kereskedőházak, dísz kutak, szobrok, kerti bútorok és sok más tárgy készítésére. A XX. század elején készült épületek ezzel sajátosan magyar motívumokkal díszített hungarikumok lettek.

A pécsi Zsolnay gyár a XIX. század végén a porcelán magyar helyettesítésére a fajansznál jobb minőségű, a porcelánnál olcsóbb „kőedényárut” állított elő, amelyeket agyagból kvarc- és mészpátból vagy földpátból korongolással, öntéssel vagy sajtolással samott tokban zsengéltek, majd földpátos mázzal 1100 Celsius-fokon égettek. Díszítése máz alatti vagy fölötti, égetése a porcelánénál alacsonyabb fokon történt. A tervezőmunkába két tehetséges lánya is bekapcsolódott, akik a magyar népművészet és a helyi fazekasság hagyományainak kutatásával és alkalmazásával egészen különleges magyar termékeket állítottak elő. Teréz leánya a népi motívumkincs felhasználásával tervezett, Júlia pedig a perzsa és török hatásra volt fogékony. A díszedények mind előképeiket, mind technikájukat illetően igen változatosak és gyökerükben magyarok voltak.

A Zsolnay gyár számos újdonságot vezetett be a kerámiatechnológiába. Ilyenek a méhsejtes technika, az ékszertechnika, a különféle zsugormázak, a plasztikus, reliefszerű edények, az arany kontúrozás, majd a különböző fémes alap kontraszthatása. Készültek magyar népmese- és balladaillusztrációk is.

Zsolnay díszedényeivel az angol Minton, Morgan és a francia Sevres termékeivel azonos szintet ért el. A XIX. század végén redukcióval létrehozott piros, majd fémes reflexű máztechnikával állt elő, amelyet eozin fantázianévvel tett világhírűvé. Ezek sejtelmes, különleges színhatása a századvég magyar szimbolizmusának sajátos kifejezést adott. Az edényeken nemcsak megsokszorozódtak a díszek, szobrok, hanem maguk az edények is szobrokká váltak (Kakas-váza, Faun, nimfa ölelte edény stb.).

Zsolnay iparművészeket alkalmazott gyárában, de külső tervezőktől is vásárolt ötleteket, mintákat. Népművészetünk motívumainak eozin kivitele vagy a Képes Krónika miniatúrái megjelentek kis dobozokon, ládikákon, vagy akár az Országház miniszterelnöki dolgozószobája bútorbetétjein. Az alkotásokat maga az anyag szépsége tette különlegessé.

Zsolnay Vilmos 1922-ben bekövetkezett halála után a gyárat testvére és gyermekei vették át. Az államosítás után akárcsak Michelangelónak a széklábfaragás, úgy a Zsolnay gyárnak is az ipari kerámia készítése jutott osztályrészül. Ma a harmadik generáció vezeti a gyár töretlen eszmeiségét. A művészeti nívót, a korszerűséget, valamint a magyar népművészet díszítőelemeinek alkalmazása megélte a jelent. Újra művészi gárdája van a gyárnak; a termékek hagyománytisztelők, sajátos eozinmáz alkalmazásával egyedülállóak, ugyanakkor modernek is. A hagyományos formakincsből igyekeznek minél többet átmenteni a jövőnek.

Hankó Ildikó