– Évekig dolgozott Török Jolán, a Táncszínház decemberben leköszönt direktora mellett, szakmai szempontból tehát adott a folytonosság. Miben lesz változás?

– Példaértékű helyzet, hogy a régi és az új igazgató évekig dolgozhat együtt, és az átadás-átvétel is zavartalanul, harmonikus együttműködésben zajlik, mindvégig a táncszakma érdekeit szem előtt tartva. Az elmúlt évek alatt mindent megtettünk azért – és ez a jövőben is így lesz –, hogy a Nemzeti Táncszínház valóban a profi táncegyütteseknek első számú otthona legyen. Tizenkét év alatt rengeteg érték felhalmozódott, amit igyekszünk megtartani: ilyen például a gyermek és ifjúsági művészeti nevelési programunk, ennek keretén belül szinte minden velünk kapcsolatban álló társulat készített gyerekelőadásokat. Ezek közt vannak klasszikus és kortárs irodalmi alkotásból, vagy folklór anyagból kiinduló darabok. A közönségszervezésünk bevált rendszer alapján működik: az óvodásokat és a kisiskolásokat célzó előadásainkra a pedagógusokon keresztül értesülnek az iskolák, eközben a szülők is kellő információhoz jutnak a színházról. Az iskolák egyébként a tantervre épített produkciókat még szívesebben látják. Ez a program a kezdetek óta megy, és nemcsak azért tartjuk fontosnak, mert a gyerekek művészeti nevelésében komoly szerepe van, hanem azért is, mert reményeink szerint kineveli a táncművészet jövőbeli, értő felnőtt közönségét. Ezért is fontos a beavató színházi program: jelenleg azon dolgozunk, hogy dráma- és színházpedagógiai szakemberek a táncszínházas kollégákkal együtt eredeti koncepciót dolgozzanak ki, amit következő évadtól tervezünk beindítani.

– A kulturális tárca ígérete szerint a feladatuk súlyának megfelelő állami támogatást kapnak. Tudnak már konkrét számokat a 2013-as keretösszegről?

– Egyelőre erről még nem tudok nyilatkozni, a pontos összeg véglegesítés alatt áll.

– De azt nyilván látja már körvonalazódni, hogy a táncszínház nemzeti csúcsintézményként megkapja-e a megfelelő működéshez szükséges összeget?

– Abban bízom, hogy a 2013-as támogatásunk tükrözni fogja ezt a besorolást. A költségvetés alakulása helyett azonban szívesebben beszélek a szakmai terveinkről: szeretnék nagyobb hangsúlyt fektetni a közösségépítésre, például a táncelőadások köré szerveződő járulékos programokkal.

– Mondana példát?

– Például a Honvéd Táncszínház Zene-Bona Szana-Szét című előadása kortárs magyar költők – többek mellett Kiss Anna, Kukorelly Endre, Tóth Krisztina – verseire épülő folklór feldolgozás, ami nyelvezetében is a mai gyerekekhez szóló, izgalmas, modern produkció. Az előadásokat a kiemelt napokon interaktív táncház és különböző foglalkozások kísérik – a témához illeszkedő különféle pedagógiai és közösségteremtő programokhoz persze további forrásra van szükség.

– Mennyire határozza meg a jegybevétel az évad tervezését? Megtalálható-e az egyensúly az alacsony nézőszám mellett futó, ám újfajta kísérletező előadások és a populárisabb, nyilván nagyobb érdeklődésre számot tartó darabok között?

– Ez mindig nehéz kérdés. A megoldás: lehetőséget adni. Vagyis kitárjuk a kapukat, hogy a hazai táncélet minél nagyobb ívét rajzolhassuk fel, bemutatva az árnyalatokat egy-egy műfajon belül is, például az archaikus néptánckincs mellett a legújabb kortárs néptánc-produkciókat, ahol az alkotó újraformálja az autentikus táncanyagot, új nyelvezetet teremtve ezzel. De nem akarom kikerülni a kérdést: elkerülhetetlen, hogy gazdasági szempontok ne befolyásolják az évad tervezését. Éppen ezért az a szerkesztési elvünk, hogy három előadást biztosítunk egy premiernek, s ha a produkció megfelel a minőségi elvárásoknak és a közönség igényeinek, a darab repertoáron marad.

– És mi történik, ha a produkció nem váltja be a nézettséggel kapcsolatos reményeket?

– Az előadások vidéki forgalmazása mindenképpen megkezdődik, így általában a megfelelő előadásszám mellett megfelelő tapasztalat halmozódik fel a döntés meghozatalára. Fontos, hogy az alkotók mellé álljunk, hiszen egy-egy darab megszületése óriási energiákat emészt fel, nem beszélve az anyagi áldozatokról – és a társulatokat érintő, egyre csökkenő költségvetési támogatásokról. Örömmel mondhatom, hogy szinte nem fordult elő, hogy darabot idő előtt le kellett volna venni a repertoárról.

– A vidéki turné bevált modell?

– Igen, sokáig nagyon jól működött, 2006-tól 2008-ig egy-egy évben száz fölött tudtunk vidéki előadást szervezni. Az elmúlt években azonban ezek a lehetőségek drasztikusan beszűkültek.

– Gazdasági okok miatt?

– A befogadóhelyek ugyanúgy működnek, csak éppen pénzük nincs a társulatoknak, tehát eleve nehéz saját zsebből finanszírozniuk egy vidéki utazást. Igyekszünk segíteni, úgy népszerűsíteni a táncszínházat és az adott műfajt, hogy legyen érdeklődés, és meg tudjuk szervezni a fellépéseiket, ennek záloga, hogy szorosan együttműködünk a vidéki intézményekkel.

– Tipikusan ilyen nehéz körülmények közt működik a Magyar Mozdulatművészeti Társulat. Idén százéves az orkesztika, ami ráadásul hungarikum: helyet kap az idei évad programjaiban?

– A Magyar Mozdulatművészeti Társulat is ahhoz a negyven együtteshez tartozik, akik rendszeresen vagy elszórtan, de megjelennek a táncszínház repertoárján. Tavasszal szervezünk számukra egy kvázi interaktív előadást a Táncszínház Galériájában, ahol ki is lehet próbálni a műfajt. A költészet világnapján márciusban pedig előadják Babits-estjüket.

– Mennyire van jelen az intézmény a nemzetközi szakmai köztudatban?

– Minden évben hívunk nagynevű társulatokat az április végi Budapest Táncfesztivál keretei között. Ők elsősorban a Művészetek Palotájában lépnek fel, hiszen a Müpa világszínvonalú színpadtechnikája olyan körülményeket biztosít a fellépéshez, amely e társulatok számára plusz vonzóerőt is jelent. Az elmúlt években szerepelt nálunk az amerikai Merce Cunningham Dance Company, a holland Nederlands Dans Theater, vagy New York-i Shen Wei Dance Arts. Ez utóbbi vezetője egy New Yorkban élő kínai származású művész, Shen Wei, aki többek közt a pekingi olimpia megnyitójára készített koreográfiát. Idén a Brazil Grupo Corpo társulat lesz a sztárvendégünk, akik mellett a Company fabrik Potsdam (DE) és a South Bohemian (CZ) lép fel. Igyekszünk tehát a nemzetközi táncélet fontos szereplőit bemutatni a magyar közönségnek, persze jó lenne még több külföldi társulatot meghívni, ám ennek anyagi feltételei vannak. Ugyanakkor jelen vagyunk a nemzetközi táncszakmai vásárokon. Tavaly szeptemberben például New Yorkban, az amerikai kortárs táncélet seregszemléjére kaptunk meghívást, ami igazolja a Táncszínház szakmai elismertségét. Emellett 2004 óta jelen vagyunk a kétévente megrendezésre kerülő düsseldorfi nemzetközi táncvásáron is. Fontos bekerülni ebbe a nemzetközi kapcsolati hálóba, amin keresztül elérhetjük a neves, a hazai közönség érdeklődésére is számot tartó társulatokat.

– A magyar együttesek tudnak profitálni ebből a formálódó kapcsolatrendszerből?

– Igyekszünk a kölcsönösségre alapozni: ha meghívunk egy társulatot, igyekszünk elérni, hogy mi is küldhessünk hozzájuk együtteseket. Egy-egy nemzetközi táncvásár után jellemző, hogy hívnak egy-két magyar produkciót, de tény, e téren rengeteg a tennivaló.

– Érvényesülés szempontjából itthon sem túl rózsás a helyzet. Egy interjújában azt nyilatkozta, hogy „a bizonytalan jövőkép miatt nehéz helyzetbe került a táncművészet utánpótlása, az alapjaitól indulva kellene megerősíteni a szakmát.” Mire gondolt pontosan?

– A legnagyobb probléma az új nyugdíjrendszerrel van. Az eddigi gyakorlat szerint a táncművészek huszonöt év aktív színpadi munka után életjáradékot kaptak. Július elsejétől ez a rendszer nem működik tovább, választaniuk kell a színpadtól elbúcsúzó művészeknek a nyugdíj és a művésztanárként kapott javadalmazásuk között. Jelenleg a Magyar Táncművészeti Főiskola éppen egy ilyen dilemma előtt áll. Hogyan fogják a minőségi képzést biztosítani, ha a szakmai díjak sorával rendelkező, nemzetközi színpadon bizonyított művészeket nélkülözniük kell? Ha pedig visszaesik a minőségi oktatás, akkor sérül a szakma presztízse.

– Mi lehetne a megoldás?

– Például az életpályamodell kialakítása, hogy a fiatalok lássák, az aktív színpadi lét után is van élet. Az én korosztályom pontosan tudta, mikor a táncművészetire jelentkezett, hogy huszonöt év után adott a lehetőség, hogy nyugdíjba mehessen. Ráadásul az akkori Állami Balett Intézet kiemelkedő fontos intézménynek számított: az, hogy mi táncosokká válunk, nem volt kérdés. Ma nincs perspektíva. Az pedig sajnos a támogatásoktól függ, hogy a magyar kulturális életben a táncszakma művészi értékéhez, szakmai tudásához, kreatív alkotóerejéhez mérten jelen tud-e lenni. Mi azt mondjuk, ha egy nemzet ennyire tehetséges egy művészeti ágban, ennyi tradicionális értéket hordoz – és itt említhetném a már szóba került orkesztika száz évét, vagy a folklórt, a táncházmozgalmat, amit az UNESCO nemrég vett fel a megőrzendő szellemi örökségek listájára –, akkor azokat meg kell őrizni.

– Igaz, a táncszakma helyzetét nem oldja meg, de talán a műfaj megítélésén változtathat egy-egy olyan kezdeményezés, mint amilyen például a köztévében futott Fölszállott a páva című műsor.

– Az ezredfordulón sokaknál kiverte a biztosítékot az a városszerte kiragasztott óriásplakát, amin az állt, hogy két dolgot nem szabad kipróbálni: a vérfertőzést és a néptáncot. Ez a népművészethez való akkori hozzáállást tükrözte. Én abban az időszakban a Honvéd Együttes tagjaként jártam Erdélyben gyűjteni, tanítottam Kanadában, Ausztráliában, és megéltem azt is, hogy a határokon túli, valamint a diaszpórában élő magyarok milyen erőfeszítések árán tartják meg identitásukat. Vagyis elég mélyről jutottunk el a Fölszállott a páva sikeréig. Ez a műsor tipikus példája annak, hogy a komoly értéket hordozó, ám korábban kissé lesajnált népművészet modern keretek között azonnal meg tudta szólítani a nézőket. Éppen ezen dolgozunk mi is, itt a Nemzeti Táncszínházban: hogy a táncművészet értékei profi körülmények között eljussanak a közönséghez.

Szentei Anna

Ertl Péter

táncművész, koreográfus, menedzser

1968-ban született Budapesten.

1987-ben érettségizik a Magyar Állami Balett Intézetben néptánc szakirányon. 1996-ban a Magyar Táncművészeti Főiskolán klasszikus balett és néptánc mesteri diplomát, majd 2003-ban a Pécsi Tudományegyetemen művészeti menedzser diplomát szerez.

1987–2005 között a Honvéd Együttes táncművésze, majd tánckari asszisztense, később koreográfusa. 2005-től a Nemzeti Táncszínház művészeti menedzsere, igazgatóhelyettese, majd igazgatója.

Vendégként fellépett a Kovács Gerzson Péter vezette Tranzdanz társulat Ideiglenes Cím előadásában (Szkéné 1992–1993), Bozsik Yvette Társulat Tavaszi áldozat / Most ősz van, nemsokára jön a tél című előadásában a Katona József Színházban (1999–2003). Tánckurzusokat szervezett és tanított Kanadában, Niagara Fall’s-on 20 éven át, Ausztráliában (1998, 2004) Melbourne, Canberra és Sydney városában.

Díjai: Nívódíj (1987), Magyar Köztársaság Arany Érdemkereszt (2001)