– Az alma nem esik messze a fájától: a népmesemondónak néptáncos a fia. Hogyan kezdett el táncolni?

– S főleg, hogy az almafa másik törzse, édesanyám néptáncos volt. Az első mozdulat a hagyományok irányába kétségtelen akaratlan volt, hiszen ez maga a születésem volt. Kisgyermekként azt hallgattam, amit édesapámék hallgattak, azt szívtam magamba, amit ők is. Ez természetesen erősen meghatározott sok mindent az életemben. Ugyanakkor saját döntésem alapján, a szüleim erőltetése nélkül kezdtem el néptáncolni tizennégy éves koromban. Ezért hálás vagyok nekik.

– Az elmúlt tizenegy évben jókora utat járt be, hiszen közel sem egyértelmű, hogy az a gyerkőc, aki elkezd táncolni, bő évtized múlva ilyen komoly díjat nyer. Voltak mélypontok, olyan korszakok, amikor azt hitte, feladja?

– Talán azért nem tudok hasonlóról mesélni, mert különleges hozzáállás lengi be a néptáncosok körét. Ugyan vannak versenyeink, de egyikünk sem azért megy oda, mert nyerni akar, hanem azért, mert nagyon szeretjük ezt csinálni, mert jó lélekkel tesszük – máshogy nem is lehet és nem is szabad. Soha nem mentem el úgy versenyre, hogy a győzelem számított volna. Persze, amikor ott vagy, törekszel arra, hogy a legjobbat nyújtsd, de az a legfontosabb, hogy minden percét élvezd. Szeretném hangsúlyozni, hogy az amatőr táncosok sokszor maguk fizetnek azért, hogy felléphessenek.

– Az esetleges kritikákat is könnyebb így elviselni?

– Voltak szólótánc-versenyeim, amikor – jogosan – lehúztak a sárga földig. Igyekeztem odafigyelni ezekre, megfogadni a kritikákat, mindig nyitott vagyok az észrevételekre. De miután lezsűriztek, már mentünk is mulatni, táncolni a többiekkel, folytatni, amit a színpadon abbahagytunk, mert ez szerelem.

– Kiket tekint példaképeinek, mestereinek?

– Sokan vannak, akikre példaképként tekintek. Elsők a sorban az adatközlők, akiknek legjavát csak némafilmről ismerem, de hál’ Istennek még megadatott, hogy jó pár nagy táncost személyesen ismerjek, és még tanúja legyek nagy, letűnőben lévő tudományuknak. Például Blága Károly Gyimesből, Vincze Árpád Magyarszentbenedekről, és még jó páran. A táncházmozgalomból Zsuráfszky Zoltán, aki a páva zsűrijében is helyet kapott. Ő Molnár István és Martin György nyomdokain kezdett el dolgozni, s ennek a nyomvonalnak a képviselői azok, akikre nagyon felnézek. Akik a „csak tiszta forrásból” parancsát vezérelvnek tekintik. A „Zsurát” követő generációból elsőként említeném Fitos Dezsőt, akitől rengeteg segítséget kaptam, mindig nagyon önzetlenül fordult hozzám. De mindenképpen szólnom kell még Sára Ferencről, Végső Miklósról, Szabó Szilárdról, Kádár Ignácról, Lajkó Leventéről, Hajdú Flóriánról. Mind olyan nevek, akiktől valamilyen módon sokat kaptam az évek során.

– Ha jól tudom, már ön is tanít iskolákban.

– Elvétve előfordul, hogy tanítok is, ugyanakkor ezen a téren nem tervezek hosszú távra. Sok olyan szerencsés alkatú ember van, akiben egyszerre fellelhető a tanári és az előadói véna, de úgy érzem, én nem ilyen vagyok, sokkal inkább az előadói véna található meg bennem. A pedagógiához hatalmas kitartás, szorgalom, türelem szükséges, ami bennem – és ez több területén az életemnek megmutatkozik – korlátozott mértékben van meg.

– Csak azt ne mondja, hogy olyan produkciókhoz, amiket öntől láthatunk, nem kell hatalmas kitartás és szorgalom!

– Természetesen kell, de abban az esetben egészen mások a belső motivációk. Lobbanékony vagyok, az előadói készségek sokkal közelebb állnak hozzám, mint a tanári készségek.

– Egy laikus felvetésére, miszerint a néptánc szubkultúra, mit felelne?

– A néptánc saját, klasszikus kultúránk, amit most szubkultúraként kezel a társadalom, mert kevés a közvetítő elem, ami által sajátjának láthatná. Ennek persze sok oka van: a nehéz sorsú magyar nép, akinek történelmi élet-halál harca közben a fejét kimosták, nemzeti azonosságától megfosztották, gondolok itt főleg a kommunizmus Rákosi-féle sötét, és a langyos, de legalább olyan kártékony Kádár-féle változatára. A fejeket ezt követően sem sikerült maradéktalanul kiszellőztetni, a nyugatról beáramló fogyasztói álkultúra rózsaszín szirupja folyta körbe az agyakat.

– Korábban azt nyilatkozta: „A tánc fontos része az életemnek, mert olyan nyelv, ami akkor is a megértés eszköze lehet, amikor a sokat fecsegő világ szavai elvesztik az értéküket.”

– Miközben a szavak elvesztik az értéküket, mindennapi élményünk a szavak háborúja, és egyre többen vannak, akik csak beszélnek. Folyamatosan eltávolodunk egymástól és kevésbé találunk támpontokat. A táncban azonban nincs hazugság. A nagyvárosban magára maradó egyénben hatalmas vágy van arra, hogy közösségre és lelki békére találjon – ehhez tökéletes eszköz a néptánc.

– Erre gondolt akkor, amikor azt mondta, hogy a néptánc „gyógyírt hoz a fájdalmakra”?

– Természetesen erre is. Nem véletlenül van tele a magyar irodalom is, olykor közhelyszerűen, olykor nagyon tisztán ennek a kultúrának az elemeivel. De vethetünk egy pillantást a népdalok szövegeire is: a szerelmi bánattól kezdve a katonaélet nehézségeiig mindenféle bánatot belefoglaltak és vigasztalást találtak benne. A tánc kiválóan vezeti le a feszültségeket és tölt el energiával, örömmel.

– Divatos ma a népdalokra legyinteni és azt mondani, azok csak szépen megfogalmazott pajzánságok…

– Ez nagyon felületes és leegyszerűsítő, sokkal több van bennük. Csoóri Sándor hívja fel a figyelmet arra, hogy a magyar népdalok szövegei milyen szoros kapcsolatot mutatnak a huszadik század nagy irányzataival; a szimbolizmussal, az expresszionizmussal, a szürrealizmussal. Párizs felé tekintünk, ha ezeket az irányzatokat halljuk, de észre kell vennünk, hogy közelebb is érdemes körülnézni. Csoóri mondja azt is, hogy a népművészet a történelemből kimaradók nagy mesterműve. Ideje lenne már végre, hogy a „történelem írói”, az értelmiség is felnőjön, és letegyen a legyintgetésről.

– Ha megengedi, tovább támadok. Olvashattunk olyan véleményt is, hogy ilyen giccsesen, mint például a páva esetében, legutóbb a Horthy-korban éltük meg a magyarságunkat.

– Gyönyörű! Nézze, az ilyen emberek köszönő viszonyban sincsenek a saját kultúrájukkal. Másrészt nyilván még mindig nyomasztja a társadalmat az, hogy évtizedeken keresztül súlyos agymosásnak volt kitéve. Én megértem azt is, ha valaki nem kapta meg otthon azokat a fontos értékeket, amiket én hála Istennek igen, de akkor legalább óvatosan bánnék az ítélkező szavakkal. Itt szó sincs giccsről! A páva iránya és a nagyon magas szakmai színvonalat képviselő zsűri is biztosították a minőséget, amire igenis büszkék lehetünk.

– A zsűritagok jellemzésére talán még az sem túlzó kifejezés, hogy legendás személyiségek.

– Rettenetesen nehéz dolguk volt, de csak dicséretet érdemelnek. Fantasztikus volt együtt dolgozni velük, hiszen valójában egy oldalon álltunk: a magyar népművészet megismertetése, megszerettetése volt a célunk.

– Idézet következik egy internetes fórumról: „Ismerem ezt a srácot, nagyon jó csóka emberileg is.” Hogy tekint saját magára?

– Magamról beszélni a legnehezebb dolog, nem is nagyon szeretek. Érzékeny ember vagyok és mindenkinek adok a szavára. Ki van élezve a fülem a negatív hangra, keresem benne az igazságot, mert mindegyikből lehet tanulni. Sokan rám fogják például, hogy felületes ember vagyok, mert barátként tudok tekinteni olyanokra is, akikkel esetleg évek óta nem találkoztam. De a tánc megváltoztatja a helyzetet. Ha egy mulatságban tiszta szívvel együtt táncolsz, mulatsz valakivel, olyanná válhat számodra, mintha születésedtől fogva ismernéd. Olyankor megnyílik a lélek, mert az egy emelkedett pillanat. Ebből az élményből fakadóan akár öt év múlva is őszinte szeretettel és örömmel köszönthetitek egymást. Ezeknek a kapcsolatoknak is lehet fontos helyük az életünkben. E kérdés kapcsán állapodjunk meg ennyiben. Olyan sok téma van a világban, ami valóban fontos. Soha nem volt rokonszenves számomra az önmagáról fecsegő ember.

– Azért – a bulvárosítás legapróbb szándéka nélkül – arra még szeretnék rákérdezni: hogyan változott meg az élete, miután megnyerte a versenyt? A szomszéd asztalnál ülők már a beszélgetésünk előtt faggatták a fotós kollégát: „ugye ő az a srác, aki megnyerte a pávát?” Nem is állták meg, hogy ne lépjenek ide gratulálni.

– Nem igazán változott meg az életem. Látom, hogy olykor felismernek az utcán, de a legtöbben csak egy-egy mosollyal tudatják. Persze vannak nagyon kedves élmények is az elmúlt hónapból, amik jólestek. A legváratlanabb helyen vagy közegben is szólítottak már meg. De az életem nem változott és nem is szeretném, ha ezért megváltozna.

– A mai fiataloknak mintha mégsem az ön által emlegetett lenne a legvonzóbb „mulatozás”. A diszkók minden hétvégén zsúfolásig vannak.

– Mert nincs öntudatuk és erejük, hogy szembemenjenek a globalizáció despotizmusával. Pedig az alap hasonló: fiatalok mozognak zenére – habár azt zenének inkább nem nevezném. Hatalmas különbség azonban, hogy egy hagyományos mulatságban a tánc igazán lélekemelő. Saját tapasztalatom, hogy máshogy kel föl másnap reggel az ember, ha népzenére, énekelve-táncolva mulatott a barátaival. Nem a fejfájás jut másnapra, hanem derűs nyitottság.

– Van „derűs nyitottság” a kortársaiban arra, hogy váltsanak?

– Szerintem igen. Erre is kiválóak az olyan kezdeményezések, mint a páva. Reflektorfénybe kell helyezni ezt az alternatívát, megfelelően kell tálalni. Persze fontos, mit értünk tálalás alatt: nem a kommersz népzene-feldolgozásra és nem a túlharsogásra gondolok. Arra, hogy a társadalom széles rétegei igenis nyitottak erre, jó példa, hogy az egyik kereskedelmi tévé zenei tehetségkutató műsorát a páva döntőjének nézettsége messze megelőzte. Azon az éjszakán megnéztem volna néhány arcot, persze nem kárörömből. Biztos vagyok benne, hogy homlokára csapott a médiapiac, a kommerszkultúra- osztogatók tábora. Kár a műanyag, cseppfolyós „kultúráért” messzire néznünk – nekünk itt van a saját, ezer év alatt kikristályosodott, értékes kultúránk.

– A magyar fiatalok közül ma sokan külföld felé tekintenek, vagy már el is indultak itthonról „szerencsét próbálni”. Hogyan szemléli ezt a folyamatot?

– A népesedési mutatóink mellett ezt is borzalmas látni. Nem szeretném, ha Herdernek igazat kellene adnunk így utólag. Nagyon erőteljes családtámogató politikára van szükség – úgy látom, erre most szándék is mutatkozik. Támogatni kell – a kultúrán keresztül is – a gyermekvállalást és a bölcs nevelést, mert hiába születnek gyerekek, ha nem neveljük őket helyesen. Ugyanakkor optimista vagyok: mintha a sorstragédiáinkból – ide sorolom Trianon mellett 2004. december 5-ét is – lenne visszaút. Kezdik reneszánszukat élni nemzeti hagyományaink, s ez formálhat még az ugyanolyan útlevelű állampolgárok halmazából nemzetet. Hatalmas megtartó erőt érzek a népi kultúrában. Vallom, hogy a közös táncnak és éneklésnek igazán erős összetartó, megtartó ereje van. Miközben szórakozunk, sorsközösséget vállalunk egymással, kialakulnak olyan kötődések – emberhez és nemzethez egyaránt –, amelyeket aztán nem lehet elszakítani. Miközben felfedezzük, milyen gazdag a saját kultúránk, elkezdjük kiegyenesíteni a hátunkat, felemelni az addig lesütött tekintetünket és büszkék leszünk magyarságunkra. Nem akarom azt mondani, hogy kizárólagos, de mindenképpen tökéletes eszköz ez a kezünkben.

Vágvölgyi Gergely