– Amikor megbeszéltük a találkozót, azt mondta, csak munkaidőn kívül ér rá. Az írók nem akkor dolgoznak, amikor kedvük tartja?

– Ideális esetben én is úgy képzelném, hogy valamikor reggel, mondjuk, tízkor magamhoz térek, megiszom a kávémat, aztán beülök a gép elé és várom az ihletet. De ma Magyarországon ezt csak nagyon kevesen engedhetik meg maguknak, ahhoz tényleg olyan brutális példányszámok kellenek, amiket csak nagyon kevés könyv tud produkálni. Vagy mondjuk félévente kell írnod egy könyvet, amit nem hiszem, hogy jó szívvel meg lehet tenni. Persze ha nem lenne rendes munkahelyem, én is több időt tudnék szánni a regényeimre, de hogy néhány hónap alatt alaposan megérleljek témákat, szerintem akkor is lehetetlen lenne.

– Ehelyett most tíztől hatig reklámszövegeken gondolkodik – ami azért nincs messze az írástól.

– Igen, én ezzel építem a kapitalizmust… És mivel nem tudok autót szerelni, más választás nemigen maradt.

– A fekete zongora című regényével robbant be a köztudatba, ami egy klasszikus eszközökkel dolgozó századfordulós bűnügyi történet. Miközben a kriminek nincsenek igazán erős hazai előzményei, miért pont ezt a műfajt választotta?

– Én inkább azt mondanám, hogy a bár a krimi valóban nem egy bevett műfaj nálunk, azért a századfordulón, illetve a két világháború közt voltak hagyományai. Csak a második világháború után, a marxista etika szerint magyarázva vált burzsoá, így nemkívánatos műfajjá. Ettől függetlenül, egy idő után mégis elkezdtek kiadogatni egy-kettőt, köztük a rendszer stabilitását szolgáló szocialista rendőrkrimiket. Hasonló megfogalmazást láthattunk a filmekben is, gondoljunk csak Bujtor István Balatonon játszódó nyomozós mozijaira. Ezekben általában jönnek a gazdag nyugati turisták, ellopnak valamit, amit aztán a nagyszerű magyar rendőrök visszaszereznek az állam számára. Hasonló sémák működtek tehát bennük, mint az abszolút rendszerízű bűnügyi regényekben. Talán a hagyományok ilyen értelmű megszakadása miatt van még mindig kevés magyar krimi az egyébként hatalmas hazai könyvtermésben. És hát megírni sem könnyű őket.

– Annak ellenére, hogy egyértelműen a szórakoztató irodalom, sőt sokszor a ponyva kategóriájába sorolják?

– Mert nálunk bizonyos körökben csak az úgynevezett magas irodalomnak van létjogosultsága – a szórakoztató, mégis igényesen megírt könyvek labdába sem rúghatnak. Ám ha például Rejtő Jenőt ők ponyvának tekintik, büszkén vállalom a műfajt. Az írás mikéntjére visszatérve, biztosan van olyan nagy amerikai zseni, aki leül és megírja csuklóból a nyolcvankettedik detektíves regényét. Nekem egyelőre azonban még sokat kell gondolkodnom a szerkezet felépítésén, azon, mikor milyen információkat osszak meg a történet során, hogy ne legyen már az első fejezetben egyértelmű, ki a gyilkos, és ha valaki menet közben mégis kitalálná, akkor is maradjon benne egy kis izgalom. A legnagyobb mesterem ebből a szempontból Agatha Christie, főleg a Miss Marple-sorozat.

– Sőt, Poirot felügyelő és Sherlock Holmes neve is felidéződik a szereplők egymás közti beszélgetéseiben.

– Szándékosan tettem bele őket, mert azt gondolom, minden krimiolvasót örömmel tölt el, ha ilyen klasszikusokkal találkozhat. És hát ők alapvetően olyanok, mint mindannyiunk közös ismerősei, vagy mint akár a saját felmenőink, dédapáink. Ilyen szempontból szeretek hasonló figurákat használni – két éve nem véletlenül vittem el az olvasót a hősnőmmel együtt egy fiatal, égő szemű költő, bizonyos Ady Endre felolvasóestjére.

– Mindhárom regényének főszereplője a kotnyeles fiatal lányból amatőr nyomozóvá váló Dávid Veron. Az, hogy egy nő áll a középpontban, szintén tudatos írói döntés eredménye?

– Igen. Főleg azért, mert a krimikben kevés a női hős, pláne ilyen történelmi vetületben – én pedig ezt a hiányt szerettem volna némileg pótolni. De abban is biztos voltam, hogy Veron nem lehet hivatásos nyomozó, hiszen elég anakronisztikus lett volna egy több mint száz évvel ezelőtt élt fiatal lányt profi felügyelőként elképzelni. Bár a magam részéről ezt sem tartom lehetetlennek, hiszen ami átlagos egy adott korszakban, az nem feltétlenül igaz mindenkire. Dávid Veronnal kapcsolatban is voltak olyan kifogások, miszerint nem elég hiteles a figurája, mert egy ?fiatal lány akkoriban nem is élhetett ilyen önállóan, gardedámok nélkül közlekedve szerte az országban. De ha megpiszkáljuk a felszínt, láthatjuk, hogy ez még egy polgárlány esetében sem feltétlenül volt mindig igaz, itt meg tulajdonképpen a társadalom egy átmeneti szeletében élő, a polgárosodó parasztságot képviselő szereplőről beszélünk. Aki attól különleges, hogy a kíváncsisága miatt hebrencs módon belekeveredik mindenféle ügyekbe. Ám ha hivatásos nyomozót csinálnék belőle, már óhatatlanul „kocka” lenne, ami kevésbé állna jól neki.

– Ha már átlagosról beszélünk, tekinthetünk erre a bátor, fiatal nőre valamiféle feminista előfutárként? Hiszen a Türkizkék hegedű című második kötetben már elhagyja a kis alföldi szülővárost, és Pestre költözvén a Nő és Társadalom újságírója lesz.

– Ami egyébként egy valóban létező lap volt. Amikor készültem a folytatásra, direkt kerestem egy olyan újságot, ahol valóban dolgozhatott egy korabeli nő, akinek a háztartáson kívül más ambíciói is voltak. Veronból azonban semmiképpen sem akartam valami harcos amazont csinálni, mert ő inkább a maga módján élelmes, praktikusan, a saját esze által halad előre, nem tudatosan megtervezve. És bár nyilván esetenként van benne olyan szándék, hogy majd ő megmutatja a férfiaknak, vagy bárkinek, aki nem veszi elég komolyan, ettől még nem feminista. Nem tudom például elképzelni róla, hogy elmegy egy, az amerikai szüfrazsettek mellett tartott szolidaritási tüntetésre. Neki inkább az a fontos, hogy a saját kis közegében azt csináljon, amit akar.

– A legújabb, A borostyán hárfa című kötettel már három részesre bővült regényfolyamban rengeteg helyszínt járnak be a szereplői – Ókanizsa, Budapest, Balatonfüred, Abbázia. Hogyan sikerült hitelessé tenni a korabeli mindennapokat?

– Szerencsére elég sok dolgot kiadtak már a millenniumi időszak, főként az akkori főváros mindennapjaival kapcsolatban. De ezeknél is sokkal nagyobb segítség volt számomra néhány kortárs napló, életrajz vagy a mára már elfeledett szerzők regényei. Ezek ugyanis – éppen az irodalmi értelemben vett megformálatlanságuk miatt – inkább képesek visszaadni, hogyan beszéltek az emberek egymás közt, mit csináltak este, hogyan érintkezett egymással férj és feleség. A polgári rétegekről elég sokat megtudhatunk ilyen módon, sokkal nehezebb dolgom volt a paraszti élet hétköznapjainak ábrázolásakor. Egy átlagos paraszti családról ugyanis, amilyen például az enyém is volt, alig áll rendelkezésre valami forrás. Persze ott vannak az anyakönyvek, meg néhány innen-onnan maradt személyes feljegyzés, életleírás. De ezek is általában csak annyit jelentenek, hogy valaki a Biblia hátuljába nemcsak a születések, házasságok, halálozások dátumát írta fel, hanem azt is, ha egy óriási jégeső elverte a kukoricát. A néprajz az egyetlen, ami képes ennél több támpontot nyújtani.

– A ma Szerbiához tartozó kisvárosban, Magyarkanizsán nőtt fel. Ez meghatározza, hogy Dávid Veron is alapvetően egy bácskai, kisvárosi lány lett?

– Persze. Ilyen szempontból ez egy személyes dolog, hogyha nem is a családomról – bár Veron vezetéknevét a nagymamámtól kölcsönöztem -, de arról írok, amiben otthon vagyok. És szerintem a történet is érdekesebb lett a vidéki száltól, hiszen Pesten játszódó könyvből sok van, a századfordulós fővárosról pedig már szintén rengetegen írtak. Engem jobban érdekelt az akkori kisvárosi miliő, ahogyan az is, miként működik egy ilyen kis közösség dinamikája, milyen módon dolgoz fel bármilyen tragikus eseményt. És hát valószínűleg honvágyam is volt. Hiába jártam gimnáziumba már Szegeden, majd egyetemre Pesten – azért én még mindig vidéki lány vagyok. Ezt csak az nem érzi, aki nem hagyta el az otthonát sosem.

– Az egyetemen aztán egyre inkább elkezdte érdekelni a társadalomtörténet. Ez tükröződik a múlt hétköznapjainak kutatásában, illetve annak irodalmi feldolgozásában is?

– Mindenképpen, de azért ennek van egy teljesen klasszikus vetülete is: ha arra gondol valaki, róla mennyit fognak tudni száz év múlva, marad-e belőle bármi, egyáltalán mennyit beszélnek majd a hozzá hasonlókról a történelemkönyvek? És az elég ijesztő távlat, hogy arról a közegről, amiben most élünk, ami nagyon is fontos nekünk, valaki egyáltalán meg fog-e emlékezni bármilyen módon. Ezért engem azok érdekelnek leginkább, akikről hallgat a történelem, bár semmivel sem voltak rosszabbak, emberileg és gyakran még tehetségben sem, mint egy-egy híressé vált kortársuk. Van tehát egy ilyen kompenzációs igény is bennem, hogy adjunk nevet, arcot ennek a névtelen tömegnek – ha mással nem, hát egy-egy regényes történettel. Mert a múltat csak a hozzád hasonlók és a közted lévő különbség alapján vagy képes realizálni.

– Nem a történelmi hősökben?

– Nem, mert azok sohasem „valóságosak”. A múltban ugyanúgy nem lehetett elérni egy királyt, mint a jelenben egy miniszterelnököt. Ő pedig pont ugyanolyan távol van tőlünk, mint egy Bethlen kétszáz éve. Éppen ezért érdekesebb elképzelni, hogy aki közel lenne, az milyen lenne. Nem beszélve arról, hogy éppen a kis történetekből tudod megmondani, hogyan éltek az emberek száz évvel ezelőtt. Egy egykori abbáziai vagy balatoni fürdővárosi névsor remek forrása lehet például a társadalomtörténetnek, mert kirajzolódik belőle, mely társadalmi réteg hova járt nyaralni, mit engedhettek meg magának a polgárság, a nagybirtokosok, a gyárosok vagy az előkelőségek. És ez sokkal többet elmond egy társadalomról, mint a mindenkori politika hosszas elemzése.

– Amiről viszont hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy minden szinten befolyásolja a mindennapjainkat.

– Vannak történészek, akik szerint ez így is van, de én máshogy gondolom. A nagy politikai döntéseknek olyan értelemben nincs befolyása az életünkre, hogy bármit is határoznak a fejünk fölött, attól még mindenkinek csinálnia kell a dolgát, ennie kell, fel kell nevelnie a gyereket. Persze hogy az én nagyszüleimre is hatással volt, hogy meghúzták előttük a határt, egy csomó negatívum is fakadt ebből – de attól még alapvetően azok maradtak, akik azelőtt. Olyan nagy életmód- vagy felfogásbeli változások nem történtek velük, ami felülírta volna az elsődleges szükségletek irányította hétköznapjaikat. És ez ma sincs másképp – mert a túlélésnél nincsen fontosabb.

Farkas Anita