MÚZEUM – A minőség uralma

Keszthely kulturális központja a Festetics-kastély, ahol a nemrégiben helyreállított melléképület ad otthont a Hintómúzeum gyűjteményének. A hintó egy régi világ jelképe, egyben a természetes társadalmi egyenlőtlenség korának emléke. Az akkori hierarchia egyfajta szociális alapzat volt, melyet az alsóbb rétegek is tudomásul vettek, sőt helyeseltek. Mindenki tisztában volt a helyzetével, s nem akart mindenáron magasabbra törni. Mindeközben a nemesek életmódja egy kifinomult elitet reprezentált. Ez a konzervatív időszak a szarajevói pisztolylövés után kezdett haldokolni. Szimbolikus hát, hogy a gyűjteményben megtekinthető az áldozat, Ferenc Ferdinánd trónörökös kecses parkkocsija is. De látható Rudolf elegáns, aranyozott csézája, mely nem más, mint egy perzsa eredetű kétkerekű kocsi, melyet Larisch grófnő ajándékozott a tragikus véget ért, öngyilkosságba menekült trónörökösnek. Az ajándékozó egyébként Vetsera Máriának, a Habsburg trónörökös szeretőjének nagynénje volt. Megcsodálhatjuk Mária Valéria cavalierkocsiját is. Ezt a könnyű lovaskocsit 1890 táján készítették, mindennapos, belső udvari használatra. Látható egy gyaloghintó 1750-ből bíborbelsővel, melynek előkelő tulajdonosát két ember cipelte. Érdekesség, hogy a tetejét bőrrel borították, így faggyúkezeléssel könnyen vízhatlanná lehetett tenni. Merani grófnő hintója is kiállítási tárgy, gyönyörű fekete bőrborítású kocsi, az egyik legszebb típus, nyitott, bőr féltetős luxushintó. Kényelmes közlekedési eszköz volt. Csinos darab a képen látható XIX. századi zöld hercegi hintó is. Összességében elmondhatjuk, hogy ez a hintógyűjtemény az Osztrák-Magyar Monarchia történetének a legizgalmasabb vonatkozásit, fordulópontjait idézi vissza. Olyan múltról mesél, mely az arisztokratikus értékekre épült. A magasabb minőség uralmáról.

Vass Krisztián

Hintómúzeum – Keszthely, Festetics-kastély

DVD – Korhatár nélkül

Vannak zenekarok, amelyek egy rövid időszak kivételével nem kerültek az érdeklődés középpontjába, mégis évtizedekig fenn tudtak maradni. Ennek alighanem egyetlen magyarázata, hogy a megfelelő intézményi háttér és hírverés nem állt rendelkezésükre. Közéjük tartozik a négytagú angol Wishbone Ash. Az 1969-ben alakult csapat 1972-ben az Argus című albumával a sikerlistákon is bemutatkozott, majd attól kezdve háttérbe szorulva többszöri tagcserével folytatta útját napjainkig. Jellegzetességük a romantikus, kissé sejtelmességbe hajló dallamosság, valamint az, hogy az elsők között szakítottak azzal a hagyománnyal, amely szóló- és kísérőgitárra osztotta fel a zenekarokban vállalható szerepeket. Andy Powell és Martin Turner egyenrangú társként, felváltva játszotta a rögtönzéseket, ami legtökéletesebben az említett Argus lemezen sikerült. Nem véletlen, hogy annak felvételei mind a mai napig meghatározó részét képezik fellépéseiknek. A zenekar kétszer is játszott Budapesten, először a Petőfi Csarnokban (1987 januárjában), majd a Tabán szabadtéri színpadán. Az eredeti felállás szétszéledt muzsikusai 1989-ben csak Bristol városában találkoztak, ahol a zenekar fennállásának 20. évfordulóját ünnepelték barátaikkal. A dupla DVD egyik korongja ezt az eseményt örökítette meg. Erőszakmentes, hangulatos zene, nagyszerű gitárszólókkal. A másik korong egy teljesen megváltozott, az alapító Andy Powell kivételével új felállásban színpadra lépő társulatot mutat, amelyik három különböző helyszínen rögzítette műsorát 2003-ban. A megváltozott összetételű csapat bátrabban válogatott az életműből és egészítette ki műsorát legújabb Bona Fide című albumának dalaival. A két és fél órás filmbeszámoló képkockáin az egyes dalok között a muzsikusok szólnak tapasztalataikról. Az idén 35. életévét betöltő Wishbone Ash korhatár nélkül minden dallamos rockot kedvelő figyelmébe ajánlható.

Szaki

Wishbone Ash: Almighty Blues-London & Beyond – Classic Rock – Stereo/Periferic – 2003

KÖNYV – Mesék

Dino Buzzati a XX. századi olasz és európai művészi élet kimagasló és egyben roppant sokoldalú képviselője. Művei hazánkban sem ismeretlenek, hisz mind fiatalkori klasszikus műve, a bizarr, kísérteties miliőben, valamint képzeletbeli országban s időben játszódó, az olvasóra szinte lidérces álomként ható A tatárpuszta (1940), mind pediglen a pályája csúcsán megjelent, s a fogyaszthatóbb műveket kedvelő publikum körében is méltán nagy népszerűségre szert tett Egy szerelem története (1963) című regény is több kiadást megért. És persze a szerző méltatásakor nem hagyhatjuk említés nélkül egyik legkülönösebb munkáját, az 1969-ben (nálunk 1981-ben) megjelent Képes poéma című sajátos kötetet sem, melyben Buzzati a képzőművészetben való jártasságáról (is) tesz tanúbizonyságot, ugyanis maga a könyv egy szépíró által ritkán alkalmazott – s olykor érthetetlen mód lenézett – kifejezési forma, a képregény eszközeit felhasználva vall az élet „nagy” s úgymond „végső” dolgairól, tehát szerelemről, életről és halálról. Buzzati munkássága talán leginkább a novelláiban éri el a csúcspontot. Ezekből nyújt bő ízelítőt az a kétrészes válogatás, mely a közelmúltban jelent meg az Európa Könyvkiadó gondozásában. Az összeállítás talán egy kissé túlzottan is Kafka-szorongásos, s elidegenedett nyűglődését vagy olykor Borges-mágikus realizmusát idéző korai daraboktól egészen a hatvanas évek Örkényre, illetve Mrozekre emlékeztető hétköznapi abszurdig – mellesleg ezek a jobbak – terjed. S noha ezekben a rövid elbeszélésekben nem sok olyan dolog található, amit már mások meg ne csináltak volna – magyarul Buzzati voltaképp semmi újat nem talált fel -, ha igazságosak akarunk lenni, fejet kell hajtanunk Buzzati tehetsége előtt, s a kötetet letéve el kell ismernünk, hogy eme egyéni hangú s érdekes szerző történetei elgondolkoztató – s ami a legfontosabb -, roppantmód élvezetes és lebilincselő olvasmányok. Szinte egytől egyig.

Pozsonyi Ádám

Dino Buzzati: Riadalom a Scalában – Európa – 2003

KIÁLLÍTÁS – Pengeélen, estefelé

A tehetség még súlytalan, szemben az életművel. Csupán irány nélküli vektoróriás, noha már virulens, „vírushordozó”. Tanácstalan kezdemény, ami el akar indulni valamerre; útban lenni azon különösség felé, amit gének és világtapasztalat kódoltak hordozójába, hogy lelki lenyomatukat megszólítsa. Tehát azt, aminek ára nincs, csak értéke. Az egy-ügyűség kedvéért le kell mondani a sokról, részben már választott, tudatos programszerűséggel. Hiszen a tehetség – ha a cél benne eszközére ismert, és az eszköz felismerte célját – utóbb választott kötelesség. A Vigadó Galéria rangos kiállítással nyitotta meg új kiállítótermét. A már negyven éve, fiatalon eltávozott – pedig még csak veszélyesen sem élt, hacsak a néha túlzott és felfokozott, szinte egzaltált érzékenység nem tekinthető annak – Gruber Béla munkáiból mutatott be válogatott anyagot. Köztük a nagyméretű, néhány esetleges momentum kidolgozatlansága miatt befejezetlennek vélt Festőműterem című diplomamunkáját, az életmű szinoptikus darabját. Ha befejezetlen, hát így paralel. Nem kvalitásait, inkább tematikáját és a kidolgozás mikéntjét tekintve. Keskeny, kurta élet – szélesre tárt, több irányba nyíló kapukkal. A konkrétabb festőiség felől a konstruktivista szemléletig, vegyes technikájú kollázsokig, az absztrakció érintéséig nyújtózik az életmű íve. Folyton dolgozott, szinte alig élt: pengeélen, mint aki tudja, ideje fukaran mért. A Gruber-életmű külsődleges, ténybeli jegyeiben is hordoz valami klasszikusat: minden az egyetlen műért történik. Értéke nem a létrehozott művek számában mérhető, hanem azok eredetiségében, adekvátságában, ahogy például a cigány lány arcán, a szemek sarkában a maga sorsa is feltűnik. Majd ezernyi elmozdulás a tehetség realizálása, az anyagba záródó zaklatott lélek kifejeződése felé – alkonyulatig, amikor a színek is az estébe nőnek. Így is: életmű áll készen. Ha Van Gogh vagy Cézanne figyelte valahonnan, talán elindult egy biccentés a levegőbe: igen, művészet lehet csak.

Balázs Sándor

Gruber Béla emlékkiállítás – Vigadó Galéria