– Úgy is mondhatnánk, korkedvezménnyel került az Állami Operaházba, ugyanis 19 évesen vették fel szólistának. Volt erre korábban példa?

– Nem. Én vagyok máig az egyetlen az Operaház történetében, aki ennyi idősen került a társulathoz. Valójában a véletlen és a szegedi tanárom mérge és dühe volt az, ami ide sodort: nem voltam éppen mintatanuló, ennek ellenére a konzervatóriumban, mikor vizsgára került a sor, mindig jól teljesítettem. A tanárom, Berdál Valéria mindig mondta, szemtelenül tehetséges vagyok, s talán jól megvilágítja a hozzáállásomat, ha elárulom, Szörnyellának hívott. Az egyik félévi vizsga előtt, háromhetes kihagyás után dühében azt mondta: ide figyelj, Szörnyella, legszívesebben széttépnélek, de előtte elküldenélek Budapestre, mert előéneklés lesz az Operában – a kilencvenes évek elején ugyanis még a televízióban hirdették, ha előéneklést tartott az Operaház –, azt remélte, a kudarc észhez térítene. A meghallgatásra egy áriával kellett készülni, én egyet tudtam, azt sem végig, s ez az Éj királynőjének a második áriája volt. Nagy szerencsémre az előéneklésen csak az érdekelte a zsűrit, hogy a nagyon magas hangokat ki tudom-e énekelni, s mikor eljutottam a kritikus részig, le is állítottak. Így lettem az Operaház tagja 19 évesen. Mivel pedig nem jártam a Zeneakadémiára, úgy gondolta az Operaház vezetése, hogy biztosítja nekem a feltételeket a fejlődéshez, így például az Osztrák Intézetbe küldtek ösztöndíjasként nyelvet tanulni. S ez óriási segítség volt az induláshoz. És mivel fiatal voltam és tapasztalatlan, lépésről lépésre kellett megtanulnom mindent. Az összes pici szerepet elénekeltem, amit csak lehetett, s így elmondhatatlanul nagy előnyre tettem szert a korosztályommal szemben: ők 19 évesen még éppen csak befejezték a konzervatóriumot, én pedig élesben tapasztalhattam meg, milyen dolgozni a színpadon. Természetesen nem becsülöm le az elméleti képzést, a komplex tudás zenetörténetből, zeneelméletből rendkívül fontos, de a gyakorlatot mégsem múlja felül. A legfontosabb gyakorlatban megtanulni, milyen a színpadon együtt dolgozni a kollégákkal, a zenekarral. Később kineveztek egy játékmestert mellém, Komlóssy Erzsébetre különösen nagy szeretettel emlékszem vissza. A legfőbb technikai fogásokat ő tanította meg, például azt, hogyan kell palástot vagy abroncsos ruhát viselni a színpadon. Egyébként éppen ezek az apróságok váltják ki a legerősebb érzelmi hatást a nézőből: haldokolni, összeesni, fekve szenvedni, miközben a néző azt hiszi, hogy én ebbe belepusztulok a színpadon, ez mind csupán technikai kérdés. Abban pedig volt valami sorsszerű, hogy az első operaházi szerepem a Varázsfuvola Papagénája volt.

– Úgy tűnik, a Varázsfuvola valóban végigkíséri az életét, ma már az Éj királynőjének szerepével azonosítják szerte a világon, szinte védjegyévé vált. Ez tudatos döntés eredménye vagy a véletlen hozta?

– Részemről nem volt ebben semmi tudatosság, a tanárom részéről viszont igen, ő azt mondta, én leszek a világ legjobb Éj királynője. Én ezt nemigen hittem akkoriban, fogalmam sem volt igazából, hogy miről szól ez a szerep. Valójában az opera műfaja sem tetszett, lehet, hogy ez csupán dac volt bennem, csak azért, mert azt mondták az iskolában, hogy ehhez lenne tehetségem. Mikor a szegedi zeneművészeti konzervatóriumba kerültem, sokáig úgy gondoltam, hogy kijárom a klasszikus énekiskolát, s amit tanulok, az jó alapot ad majd arra, hogy musical-énekesnő legyek. Imádom a My fair ladyt vagy Bernstein, Gershwin darabjait, az volt az álmom, hogy egyszer majd ezekben énekelek. A sors végül úgy hozta, hogy mikor bent dolgoztam már az Operaházban, a Madách Színházban adódott egy lehetőség arra, hogy a My fair lady címszerepét énekelhessem. De közbejött egy külföldi felkérés, és én átengedtem egy kolléganőnek a szerepet. Így az opera kilőtte a musicalt. Életem első külföldi fellépésén éppen az Éj királynőjeként debütáltam, akkor vált egyértelművé számomra, hogy ez az a szerep, amellyel a nemzetközi piacra be tudok robbanni. Ezután záporozni kezdtek a külföldi felkérések: Philadelphiába kerültem egyéves ösztöndíjjal az Academy of Vocal Artsra, majd megpályáztam egy ösztöndíjat a milánói Scalába, és azt is megnyertem. 2004-ben léptem fel először a New York-i Metropolitanben, szintén az Éj királynőjével: Julie Taymor volt az előadásnak a rendezője, aki Broadwayn számos darabot, többek közt az Oroszlánkirályt vitte sikerre.

– Sokan úgy tartják, a zeneirodalom egyik legnehezebb szerepe az Éj királynője. Miért?

– Kétségtelenül így van, ez a szerep egész egyszerűen nem tanulható: valaki vagy születik rá, vagy nem. A nehézsége leginkább abban áll, hogy komoly fizikai állóképességet és technikai tudást igényel. Éppen ezért általában az énekesek nem is szokták hosszú ideig a repertoárjukon tartani, mert belefáradnak. Én két évtizede énekelem. Talán azért sem okoz ez nehézséget, mert úgy gondolkodom az operaszerepekről, mint egy sportoló: egy szerepre való felkészülést leginkább az olimpiára való felkészüléshez tudnám hasonlítani. Másfél évvel a premier előtt már elkezdem otthon tanulni a szerepet, ez napi több órát jelent, s mire a bejárós próbák elkezdődnek, már a testemben, a torkomban, az izmaimban él a szerep, minden egyes hang a véremmé válik. Az Éj királynőjét minden évben játssza a Metropolitan, és évek óta én vagyok az egyetlen, aki változatlanul ott van a szereposztásban.

– Miben más a Metropolitanben a munkamódszer, mint itthon?

– Már a színház méretei is impozánsak, négyezer-ötszáz férőhelyes a nézőtér. Az előadások nem elszórtan vannak az évben, mint itthon, hanem csomagokban, vagyis előadás-sorozatok vannak. Minden egyes alkalomra eredeti díszletben és jelmezekben próbálunk, úgy, mintha akkor lenne a premier. Mikor először léptem a Met színpadára, nagyon féltem. Féltem a nagyságától, s attól, hogy egy kicsi országból érkeztem, s a nemzetközi komolyzenei élet csúcsán kell bizonyítanom. Ám az első pillanatban felszabadított az, ahogyan az ottani kollégák viselkedtek velem, azonnal befogadtak és egyenrangú félnek tekintettek. Minden próbán fantasztikus a hangulat, mindenki a legjobb formáját hozza, a kollégák pedig megtapsolják egymást, drukkolnak, szorítanak a másiknak. Ez dopping: csodálatosan képes növelni az ember önbizalmát. Ezt az amerikaiak egyébként tökélyre fejlesztették, az első, amit eltanulnék tőlük, az önbizalom építés stratégiája. Ők pontosan tudják és a gyakorlatban alkalmazzák azt, hogy a produkció mindig egy jól összehangolt csapat munkája. Sokat sportoltam csapatban, ezért hozzá vagyok szokva a teammunkához: a Metben a produkció az első, és mindent megtesznek annak érdekében, hogy a művész minden pillanatban a legjobb formáját hozza. A másik nagyszerű élményem, hogy a Metben rendkívül családias a hangulat, szokássá vált, hogy a társulat tagjai közül azok, akik szeretnek sütni-főzni, mindig hoznak süteményt vagy valamilyen finomságot, és együtt eszegetünk, kávézunk. Az előadás után pedig számtalanszor előfordul, hogy az egész társulat elmegy sörözni. És senki nem csapja magára az öltözőajtót.

– Magyarország a századelőn szintén világhírű volt az operajátszásról. Ma hogy látja a helyzetet?

– Seregi László balettművésznek volt egy igen frappáns megállapítása. Egyszer valamilyen ünnepségen egy asztalnál ültünk és az Operaház igazgatóváltása körüli anomáliákról volt szó, ekkor jegyezte meg: „száz évvel ezelőtt még Mahler volt itt az igazgató, ma meg nincs alsó határ”. Ez a kis történet jól jellemzi a magyar operaélet elmúlt tizenöt évének a helyzetét. Az ugyanis elérte az alsó határát. És ennek az egyik oka az uram-bátyám rendszer, ami az élet minden területén jelen van. Itthon mindegy, hogy valaki tehetséges- e vagy nem, ha megvan a megfelelő kapcsolatrendszere, lehetőséget kap. Külföldön ez nem így működik. Persze az sem igaz, hogy külföldön ne lenne meg ez a „segítek neked, ha te is nekem” kapcsolatháló, de van egy lényeges különbség: senki nem rúghat labdába addig, míg nem tett le valamit az asztalra. Nálunk beragadt dolgok vannak, s az akadozva működő rendszert a döntéshozók képtelenek megújítani, kirángatni a mozdulatlanságából. Egyébként, ha működő és sikeres intézményre akarunk példát, nem is kell olyan messzire menni, itt van az Operettszínház. A főigazgató rákényszeríti a művészeit a komoly szakmai munkára, irtózatos fegyelmet tart, több vonalban dolgoztatja a színészeit: nemcsak az élvonalban, hanem a második, harmadik vonalban dolgozókat is előretolja, vagyis sztárokat képez. Dolgoztam velük és megmondom őszintén, rákaptam az ottani munkára, mert annyira tetszik az, hogy itthon is van fegyelem, követelmény, hogy létezik egy olyan társulat, ahol hajtani kell. Ezt a munkamorált az Egyesült Államokban is megtapasztaltam és nagyon boldog vagyok, hogy végre itthon is létezik kemény, színvonalas műhelymunka.

– Ezek szerint a magyar operaélet felemelkedésének egyik feltétele az, hogy az Operaház élére egy erős, pragmatikus vezető kerüljön?

– Valójában ma már nem elég, hogy ismert művész vagy kiváló zenész legyen az, aki az Operát irányítja: marketinges szakembernek is kell lennie. Ez ma már nem megy másképp. Imádom az Operaházat, de mikor belépek oda, az első gondolatom mindig az, miért a jegyszedő nénire építi az Operaház a marketingjét? Az egyetlen ember ugyanis, akit a külföldiek ebben a gyönyörű, régi, patinás épületben napközben az esti műsorról, vagy az itt zajló programokról meg tudnak kérdezni, az a jegyszedő néni, aki nem is igazán beszél nyelveket. Ahelyett, hogy mondjuk egy információs pult várná a látogatókat, felkészült hoszteszekkel. De lenne még egy sokkal lényegesebb szempont is. Húsz éve vagyok a pályán és pontosan látom, az emberek nem azért mennek az Operába, hogy olyan énekeseket lássanak és hallgassanak, akikből tizenkettő egy tucat a Zeneakadémián. Annak idején Vámos tanár úr azt mondta nekem – akivel egyébként, személyes véleményem szerint kihalt a valódi operaigazgatók sora –, egy dívának olyannak kell lennie, hogy mikor fölmegy a színpadra, forrjon körülötte a levegő. Az emberek ugyanis azért ülnek be egy opera-előadásra, hogy sztárokat lássanak, akik őrülten tehetségesek és olyan kisugárzásuk van, hogy az beragyogja a színpadot. Az emberek csillogást akarnak, ez a műfaj a pompáról, a nagy érzelmekről szól: ezt az illúziót nem szabad elvenni a közönségtől. Ezért sem értek egyet azokkal az elvakult modern rendezésekkel sem – és itt tényleg azokra az előadásokra gondolok, ahol a lila tehén és hasonló valószerűtlenségek szerepelnek a színpadon –, amelyek a klasszikus előadásokat szakadt díszletek között, szakadt jelmezekben, lecsupaszított látványvilággal értelmezik újra. Természetesen vannak kiváló feldolgozások is, nem tagadom, de ezeknek nem az Operában van a helyük, sokkal inkább kamara-előadásokon. Ezért is tartom jó ötletnek, hogy a Thália Színház befogadószínháza lett néhány előadásnak. Itt kerülhetnének a közönség elé a modern feldolgozások, ami már csak azért is indokolt, mert ezek nem vonzanak nagy közönséget.

– Elégedetlen a művészképzéssel?

– Régen rendkívül erős volt az operaénekesi képzés, magasak voltak a követelmények, de nem csak az iskolákban, a társulatoknál is. Elég csak a Vaszy Viktor vezette Szegedi Nemzeti Színházra gondolni, világhírű volt az akkori operajátszás, például Gregor József pályája is innen indult. Aztán a rendszerváltással valahogy felhígult a mezőny, és sokat romlott az oktatás színvonala. Biztosan megköveznek azért, hogy ezt mondom, de a Zeneakadémia énektagozata például gyalázatos, csak árnyéka egykori önmagának.

– Milyen lenne ön szerint az eszményi Operaház?

– Klasszikus. Nem véletlenül ez a neve. A müncheni operaház a mai napig megmaradt a klasszikus operajátszás központjának, vagy a bécsi opera, ahol annyira ragaszkodnak a tradíciókhoz, hogy nem engednek be modernizált darabokat: persze ez nem azt jelenti, hogy kizárják az újat, hanem azt, hogy az újító gondolatok, feldolgozások is teret kapnak. A mai világban, mikor minden annyira egyívású, egyhangú lett, egyszerűen vágynak az emberek a tradícióra, a régire, a pompájával, csillogásával, méltóságával együtt – s ez erre a műfajra különösen igaz. Meggyőződésem, hogy ennek a műfajnak tradicionálisnak kell maradnia. Az Ybl-palota az egyik legszebb operaház a világon, nagy hiba, hogy nem tudunk élni vele. Mikor a nyolcvanas évek végén felújították, kimaradt a tető a munkálatokból, ez ma már komoly renoválásra szorul, ráadásul az előbb említett felújításkor kontár módon felszedték a fapadlót, lebetonozták, s ez sokat rontott a ház akusztikáján. A betonpadló ugyanis elnyeli a hangot. A vicc az, hogy a bezárt Erkelnek sokkal jobb az akusztikája. Egyébként az Erkel bezárásának oka szerintem nem is volt igaz. Hogy lehetne életveszélyes egy olyan épület, ahol próbákat tartanak? Nagyon sajnáltam, mikor végül bezárták, ugyanis jóval nagyobb a nézőtere és ott játszották a legjobb, legnépszerűbb darabokat, mindig telt ház volt. Én is számtalanszor léptem fel ott, énekeltem a Rigoletto Gildáját, Lammer moori Luciát, nagyon szép emlékeim vannak abból az időszakból.

– A rengeteg külföldi fellépés ellenére sosem gondolkodott el azon, hogy elköltözik itthonról?

– Nem. Nekem mindig nagyon gyorsan honvágyam lesz. A sok utazás valószínűleg kielégíti az idegen országok, kultúrák iránti kíváncsiságomat. Nem tudnám itt hagyni ezt az országot, azt hiszem, túlságosan magyar érzelmű vagyok.

Szentei Anna

MIKLÓSA ERIKA

1970-ben született Kiskunhalason.

1987-ig versenyszerűen atletizált, majd egy baleset miatt abba kellett hagynia a sportot.

1988–90-ig a szegedi Liszt Ferenc Zeneművészeti Konzervatórium tanulója.

1996–97-ig a philadelphiai Academy of Vocal Arts, 1997–98-ig a milánói Scala ösztöndíjasa.

1999-ig a Magyar Állami Operaház tagjaként szoprán szerepek egész sorát énekelte.

2004-től folyamatos szerződése van a New York-i Metropolitanben.

Főbb opera-, operett és musicalszerepei: Éj királynője (Mozart: A varázsfuvola), Konstanze (Mozart: Szöktetés a szerájból), Lakmé (Delibes: Lakmé), Lucia (Donizetti: Lammermoori Lucia), Norina (Donizetti: Don Pasquale), Gilda (Verdi: Rigoletto), Adele (Strauss: A denevér), Odette (Kálmán Imre: Bajadér), Maria (Bernstein: West Side Story), Adéle grófnő ( Rossini: Ory grófj a), Adina ( Donizetti: Szerelmi bájital)

Díjai: Pro Opera Lyrica – Az év operaénekese (1993), Nemzetközi Mozart Énekverseny, első helyezett (1993), Európa Kultúra díj az Éj királynője szerepért (Zürich, 1991), Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztje (1998), Kiskunhalas díszpolgára (1999), Liszt Ferenc-díj (2006)