– Elmondaná?

– Egy vadászaton esett meg. Édesapámat mint vármegyei közigazgatási hatósági jegyzőt meghívták a gróf néhány rendezvényére, így a hajtóvadászatra is. Egy alkalommal a láncban egymás mellett álltak, amikor a grófra rátámadt egy hatalmas medve. Apám az utolsó pillanatban leterítette. Már olyan közel volt, hogy ráesett a grófra. Mikor leszedték róla, még úgy medve-véresen azt mondta, Jorcsik úr, bármit kérhet tőlem. Éppen akkor születtem, ezért azt kérte, vállalja a keresztapaságot. A nagy társadalmi különbség miatt természetesen nem személyesen jött el a keresztelőre, hanem az orvosát küldte el. Én sem láttam őt, ő sem látott engem egy egész életen át.

– Édesapja ezek szerint a Jorcsik nevet viselte.

– Az ősei poroszok, és a nevük eredetileg Gierschick volt. Ők építették a zólyombrézói vasgyárat. Apámék kilencen voltak testvérek, de nagyapa félrelépéssel gyanúsította a feleségét, ezért apámat nem ismerte el saját fiának. Ő 15 évesen megszökött otthonról, és Losoncon beállt a fináncokhoz kifutófiúnak. Így ismerte meg a vármegyei közigazgatás csínját. Addig ügyeskedett, amíg Nógrádban vármegyei irodai segédtisztnek nevezték ki. A megyeházán volt egy kis irodája, amit a falusi nép jól ismert. Sok tót élt a magyarok között azon a vidéken, akik nem tudták kimondani a Gierschick nevet, így csináltak belőle Jorcsikot, amit én Jósra magyarosítottam.

– Honnan a Badiny név?

– Az anyai ág neve. Ennek a családnak egyébként két ága van, a zólyomi és a gömöri. A zólyomiak – anyám innen származik – a Rákócziak hűségesei voltak. Zrínyi Ilona kisfiának, II. Rákóczi Ferencnek a nevelője Badiny uram volt. Vele egy harmadik ág keletkezett, írtam is róla egy könyvet, nemsokára megjelenik.

– Ön milyen életpályára készült?

– 1923-tól ’27-ig, tizennyolc éves koromig a Bocskai István Katonai Főreál Iskolába jártam, amit most Bolyainak hívnak. Onnan automatikusan bekerültem a Ludovikára, ott avattak tüzérhadnaggyá. Azért tüzérré, mert akkor az antant még nem engedte meg Magyarországnak, hogy repülőerői legyenek. Két év múlva azonban már megváltoztak a nemzetközi politikai erőviszonyok, nem számított annyira, hogy mit mond az antant, ezért Magyarország, ugyan még titokban, de már elkezdte a repülősök kiképzését. A falon lévő képen az a fiatalember a pilótaruhában én vagyok, a mögöttem lévő gépen tanultunk repülni. Szédítő sebességgel repült, 120 km-t tett meg óránként. Később átkerültünk Henkel gépekre, azok már 220-szal mentek, végül Fokkerekkel fejeztük be a kiképzést, az már komoly gép volt, 750 km-es óránkénti sebességgel. Így lettünk pilóták. A polgári légiforgalomban kezdtem dolgozni, Mátyásföldre jártam ki, ott volt a repülőtér. A Budapest-Bécs és a Budapest-Klagenfurt útvonalon repültem. A háború közeledtével az első bombázó századhoz osztottak be parancsnoknak, Junkers gépeket kaptunk, Tapolcára kellett bevonulnom. Időközben megnősültem. Az első feleségem rém praktikus asszony volt. A Márvány utcában laktunk az I. kerületben Budán, ez közel van a Déli pályaudvarhoz. Ő azt mondta, ha háború lesz, a déli vasutat biztosan bombázni fogják, költözzünk el ebből a lakásból, mert veszélyes. Így kerültünk Hévízre, ahol egy szállodát építettünk, azt működtettük, ma is áll. Hadnagyszállásnak hívták, most Helikon a neve. Kocsival jártam be reggelenként Tapolcára a századhoz.

– Harcolt a háborúban?

– Nem, ugyanis egy korábbi súlyos síbalesetem miatt, amelyben a gerincem utolsó csigolyája eltörött, félévente kellett mennem felülvizsgálatra, hogy alkalmas vagyok-e még a repülésre. 1940-ben komoly vitába keveredtem valakivel a minisztériumban, mert nem megfelelő kiképzőgépeket küldött és ez az ember elintézte, hogy a legközelebbi felülvizsgálat alkalmával rokkanttá nyilvánítsanak, alkalmatlannak mindenféle szolgálatra. Ennek köszönhetem, hogy életben maradtam. Magyarország számára 1941-ben kezdődött a háború, én pedig akkor, 32 évesen nyugdíjas voltam. Át kellett adnom a századot a rangban utánam következőnek januárban, és áprilisban már parancsot kaptak, hogy támadni kell. Az első támadásnál a parancsnoki gépet lelőtték. A sorsom tehát úgy fordult, hogy a háború alatt szállodát vezettünk a feleségemmel, és mivel ezt nem éreztem elegendő elfoglaltságnak, takarmány-nagykereskedő is lettem. Kiterjedt hálózatot hoztam létre. Ma is megvan a papírom, amelyen az áll, hogy Jós Ferenc takarmány-nagykereskedő Zala megyei telepei.

– Hogyan került Argentínába?

– A front elől Ausztriába hátráltunk a családdal. A háború után az amerikai megszállási zónában, Salzburgban egy alkalommal a polgármester titkárával kettesben elindultunk munkát keresni. Az egyik étteremben belefutottunk néhány amerikai tisztbe, akik egy szót sem tudtak németül, így én fordítottam. Azt akarták közölni az étterem tulajdonosával, hogy lefoglalják az üzletet, mert itt mostantól amerikai tisztek fognak étkezni. Mikor tolmácsolás közben kiderült rólam, hogy szállodát vezettem, az illetékes tiszt rám bízta az étkezde vezetését, így kerültem amerikai szolgálatba. Pincérnek csak olyan német pilótákat vettem fel, akik birtokosai voltak annak a kitüntetésnek, amelyet száz ellenséges gép lelövése után kapott valaki. Az amerikaiak rendelkezése szerint a megmaradt ételt a folyóba kellett volna önteni, de mivel ők csak a marhahúst voltak hajlandók megenni, az a rengeteg lefőzött zöldség érintetlenül megmaradt mindennap. Volt a közelünkben egy kórház, ahol végtag-amputáción átesett német katonák lábadoztak. Onnan hívtam mindennap két olyan embert, akinek jobb keze volt és kettőt, akinek bal keze volt, és a két hatalmas kondér ételmaradékot rájuk bíztam. Mondtam a katonáknak, hogy menjenek el a folyó felé, aztán kanyarodjanak vissza a kórházhoz és egyék meg az egészet. Amikor ez kiderült, magához hívatott egy izraelita kinézetű amerikai hadnagy és a lábát az asztalra téve kiabálni kezdett velem, hogy hogy merek enni adni ezeknek a náciknak. Mire mondtam, hogy itt nincsenek nácik, csak sebesült katonák, és ha maguknak az a demokrácia, hogy először a halak kapnak enni, aztán a sebesültek, akkor én ebből nem kérek. A jelenlévő, magyarul jól beszélő amerikai százados megvédett, de már másnap figyelmeztetett, hogy menekülnöm kell, mert le akarnak tartóztatni. Átmentem a francia zónába, de onnan is tovább kellett állnom. Átszöktem a Brenner-hágón, lementem Bolzanóba, onnan aztán Rómába. A budapesti argentin nagykövet nagyon jó barátom volt a harmincas években, hívott is Argentínába, amikor a háború közeledtét érezve hazatért az állomáshelyéről, de akkor nem akartam vele menni. A római követségen kértem, hogy táviratozzanak az egykori nagykövetnek, aki akkor már Argentína külügyminisztere volt. Néhány hét várakozás után meg is jött a válasz, hogy Marseilles-ben tengerre szállhatunk, első osztályú hajójegyeket tetettek félre nekünk. Igen ám, de pénzünk nem volt. Csakhogy nekem volt egy nagyon bölcs életelvem, mindig azt mondtam, jó, ha az ember sok ékszert vesz a feleségének, az enyém pedig nagyon szerette az ilyesmit. Ezeket eladva tudtuk megvenni a jegyeket, és az első osztályú kabinban a két gyerekkel és öt dollárral 1946. december 6-án megérkeztünk Argentínába az első hajóval, amely a háború után Dél-Amerikába ment.

– Nehéz volt megkapaszkodni?

– Nem volt könnyű az élet, mert meg kellett tanulni a nyelvet és állást is kellett keresni, de lassan-lassan sikerült az is. Az volt a szerencsénk, hogy Argentínában nagyon sok német élt – ma is így van ez. Ott van a világ legnagyobb sörgyára. Ezeknek a németeknek építettek egy külön várost, úgy hívták, hogy Villa Argentína. Az újságból tudtuk meg, hogy üzemeltetőt keresnek a vendéglőhöz, amelyet a városka nagyon szép sportpályája mellé építettek. Amikor az illetékes meglátta az elegánsan öltözött feleségemet, csodálkozva kérdezte, hogy maga tud főzni? A kislányom válaszolt, azt mondta, az én anyukám főz a legjobban a világon. Ilyen ajánlásnak nem tudtak ellenállni, így kaptuk meg a koncessziót. Óriási szerencse volt, mert rendkívül szép környezetben éltünk, szolgálati lakás is tartozott az étteremhez, az uszoda is ott volt mellettünk, így ideális helyen tudtuk felnevelni a gyerekeket.

– Hogyan kezdett el a magyar őstörténettel foglalkozni?

– Rengeteg könyvet beszereztem a magyarok eredetéről. Volt ott egy ennél nagyobb szobám, az teljesen tele volt velük, az volt a könyvtáram. Mindent elolvastam, amit erről írtak, és rájöttem, hogy rengeteg külföldi tudós foglalkozott a magyarok eredetével. Mindenekelőtt ezt az ötkötetes bibliai szótárt kell megemlítenem, amelyik itt van a hátam mögött a polcon. 1976-ban jelent meg nemzetközi tudós szerzőgárda tollából. Ebben leírják, hogy a székelyek Kr. e. 1200-ban tértek vissza eredeti lakóhelyükre, a Kárpát-medencébe. Később néhány könyvet magam is kiadtam. Kapcsolatba kerültem a Pápai Biblia Kiadó Társaság elnökével, Deimel páterrel, aki a sumér szótárat készítette. Az a bibliakutató intézet, ahol ő dolgozott, 80 százalékban sumerológiával foglalkozó könyveket adott ki. Említettem neki egy alkalommal, hogy szeretnék beletanulni a sumerológiába és mindenekelőtt a magyarokkal való kapcsolatukkal kívánok foglalkozni, adjon nekem könyveket. Rengeteget adott, ezeket mind elolvastam, és 26 év munkája után írtam egy 350 oldalas dolgozatot, amit megküldtem neki azzal, hogy most már áttanulmányoztam mindent, amit adott, és ezennel beszámolok a tudásomról. Egy évig nem jött válasz. Akkor a Buenos Aires-i Jezsuita Egyetem dékánja felhívott telefonon, hogy menjek be hozzá. Azzal fogadott, hogy megjött a válasz Rómából, elfogadták a dolgozatomat mint sumerológiai doktori disszertációt. Éppen akkor állították fel az egyetemen a keleti intézetet, amely nemcsak a sumerológiát, hanem az urál-altaji népek tanulmányozását is feladatának tekintette, ide a hunok is beletartoztak. Kilencen jelentkeztek a képzésre. Most, hogy pedagógusnap alkalmából felhívott két régi tanítványom, akik ma már ott tanítják a sumerológiát, megtudtam, hogy már tizenöten vannak, akik felvették ezt a képzést. Azt hiszem, ez életem egyik legnagyobb eredménye. Argentínában 15 könyvet írtam és adtam ki erről a témáról, épp mostanában fog megjelenni egy, amelynek az a címe, hogy Szabadkőműves volt, Badiny uram. Ebben leírom a nagyapám történetét, mert abban az egész XIX. század benne van a Habsburgoktól Kossuthig. A végén pedig leírom a magam történetét is.

– Annak a 350 oldalas doktori munkának mi volt a lényege?

– A magyarság ősi származásáról írok benne, de akkor már kezdtem foglalkozni Jézussal is, akit szerintem pártus hercegként kell kezelni, bár ezt a dolgozatba még nem írtam bele, mert a jezsuiták nem vették volna jó néven. De Jézus király a pártus herceg című könyvemben ezt a gondolatot is kifejtem. A mi történelmünket Szent István király változtatta meg. Addig még a magyarság hitében is benne volt a sumér eredet. A Boldogasszonyhoz imádkoztak és nem úgy vetettek keresztet, hogy az Atyának, a Fiúnak és Szentléleknek nevében, hanem úgy, hogy az Atyának, az Anyának és a Fiúnak a szent lelke nevében.

– Hol találhatók ennek a hipotézisnek a bizonyítékai?

– Az esztergomi (Ister-Gami) kápolnában mindenekelőtt, ahol 14 oroszlánábrázolás látható, fölöttük az életfa, és az oroszlán testén négy ék. Ez a négy jel sumér ékírás, és az Atyaistent jelenti, ahogy ők hívták, az Anut. A másik ilyen jelentős bizonyíték a tatárlakai amulett, ami 5500 éves, míg a sumér leletek csak 5000 évig mennek vissza, tehát a tatárlakai amulett 500 évvel idősebb. Az én megfejtésem szerint ezen az eddig ismert legősibb imádság olvasható, amely a Boldogasszonyhoz szól. „Oltalmazónk, a minden titok dicső nagyasszonya, vigyázó két szemed óvjon Nap atyánk fényében.” Ugye a magyar hagyományban sokféle Boldogasszony van és közülük a néphit a Kisboldogasszonyt azonosítja Máriával. A sumér Bau-dog-asan azonos Boldogasszonnyal, ez életet adó asszonyt jelent: az asan asszony jelentésű. Ezek a bizonyítékok késztettek arra, hogy tovább kutassak és így jutottam lassanként arra a következtetésre a magyarság eredetét keresve, hogy nem jöttünk mi sehonnan, a mi őshazánk a Kárpát-medence.

– A magyar és sumér nyelv azonos eredete mellett milyen bizonyítékok szólnak?

– A sumír nyelvben megtalálhatók azok a szavak, amelyek a tihanyi apátság alapítólevelében mint magyar nyelvtöredékek élnek. Életem legnagyobb merészsége volt, amikor 1975-ben a párizsi Sorbonne Egyetemen rendezett sumerológiai világkongresszuson azzal álltam a tudósok elé, hogy uraim, én azért jöttem ide, hogy bebizonyítsam, hogy a magyar nyelv azonos a sumérral. Elképzelhető az a röhögés, ami fogadott. De a végén én nevettem, nem ők. Úgy mutattam be a hipotézisemet, hogy a tihanyi alapítólevél magyar szórványait hatalmas, plakát nagyságú papírokra felírtam, ezeket két ember felmutatta. A teremben ott ült a világ összes sumerológusa, és látom, hogy az előttem lévő német kolléga a kiolvasott szót már írja is le sumér ékírással és lefordítja németre, tehát értette. A mellette lévő francia ugyanezt csinálta és így tovább. Amikor már a harmadikat vagy a negyediket mutatták be, akkor az Izraelből érkezett sumerológus fiatalemberek egyike odakiabált nekem, hogy mit akar maga ezekkel a sumér szövegekkel? Mondtam, nagyon köszönöm, hogy ezt maga sumérnak ismeri el, mert ez magyar. Akkor megmutattam a tihanyi apátság vetítőre kinagyított alapítólevelét, és sorba vettem a benne lévő magyar szavakat. Akkortól kezdve nagyon komolyan nekifeküdtem, és írtam egymás után a könyveket. Már az egyetemen tanítottam, amikor egy kéthavi folyóiratot is alapítottam Ősi gyökér címmel, amelyben számtalan ilyen írást jelentettem meg. Ennek a beszélgetésnek a végén, ha szabad így fogalmaznom, az utolsó szó jogán, a magyar ifjúsághoz fordulok. Tudom, hogy az ifjúság éli a maga világát, de arra kérem őket, hogy próbáljanak egy kicsit foglalkozni a magyarságukkal, legyen egy kis magyari öntudatuk, ahogy minden népnek van öntudata. Azt ajánlom, hogy először a saját családjukat kezdjék megismerni, a nagyapjukat, mert a nagyapjuk idejében még nem volt olyan zűrös a világ, mint ma. Rajta keresztül bontsák ki a családjuk történetét, és a sok család története majd kiadja a magyarok történelmét. Aztán menjenek még tovább, ameddig csak tudnak. Azt szeretném, ha a magyar ifjúság példát venne a zsidóságtól, és legalább úgy foglalkozna az ősiségével, a magyar ősökkel, mint ahogy ők foglalkoznak a saját őseikkel.