Definíció helyett tapasztalat

Ha valaki felteszi nekünk a kérdést, mi is valójában az iparművészet, nehéz dolgunk van. Hiszen az iparművészet eredendően nem önálló művészeti ág, hanem olyan gyűjtőfogalom, amely magában foglalja mindazon használati és dísztárgyak készítését, amelyeket művészi igénnyel és technikával hoznak létre. Vagyis beletartoznak a bőr-, fém- és üvegművesség alkotásai, de ugyanígy az ötvöstárgyak, a kerámiák, az igényes kivitelezésű textilek, sőt a belsőépítészet is. Ráadásul miközben mi iparművészetről beszélünk, addig a németek alkalmazott művészetnek, a franciák pedig díszítőművészetnek hívják ugyanezt. A fogalom maga egyébként valamikor az 1860-as években született, amikor is a William Morris angol festőművész által indított Arts and Crafts mozgalom fiataljai arra keresték a megoldást, miképpen lehetne áthidalni a művészeti ágak és az alkalmazott művészetek közti szakadékot. Már csak azért is, hiszen „a művészet régi virágzó korszakaiban művész és mesterember között alig volt különbség. Mind a ketten a munkásságuk javával vallásos célokat szolgáltak. Isten dicsőségére tőlük telhetőleg tettek ki magukért” – írja Divald Kornél a Magyar iparművészet története című, 1929-es kiadványában.

Morris tehát ide, a gyökerekhez szeretett volna visszatérni, és ennek érdekében kapcsolatot akart teremteni a művészet és a társadalom között. Ebből az elgondolásból született meg a középkori építmények és a neogótika inspirálta Vörös Háza, amelynek nemcsak külseje, de bútorai, sőt tapétái és csempéi is az ő tervei alapján készültek el saját cégében.

– Feltehetően William Morris repkény futtatta Vörös Házában vagy annak kertjében egyszer sem hangzott el az „iparművészet” kifejezés, de a művészettörténészek valóban ide vezetik vissza a fogalom megszületését – erősít meg bennünket Szilágyi B. András, a Közös tér – II. Ipar- és Tervezőművészeti Nemzeti Szalon kurátora, hozzátéve, hogy a jelenleg zajló újabb, negyedik ipari forradalom hasonló helyzetet teremt, mint amilyenben az előző ipari forradalom idején Morris és társai voltak.

Látjuk, hogy a körülöttünk lévő világ folyamatosan változik, sokszor igazságtalanul és kegyetlenül tipor át embereken és múlton, riasztó struktúrákat teremtve és félelmet idézve elő. Mindezzel pedig – az 1860-as évekhez hasonlóan – óhatatlanul is szembeállítja a természetbe vágyó romantikusokat és a technika vezérelte világba vágyó utópistákat.

Szilágyi B. András az iparművészet gyűjtőkörébe tartozó hatalmas tárgyanyagot nem definíciók és fogalmak, hanem Arisztotelészhez hasonlóan a tapasztalat alapján rendszerezte és a görög filozófus Organon című művének tíz kategóriáját tíz iparművészeti ággal azonosította.

– A tapasztalatnak azért is kell előtérbe kerülnie, mivel az iparművészet és a dizájn elsősorban hozzánk közel álló tárgyakról szól, vagyis olyanokról, amelyeket a mindennapi életben használunk vagy viselünk. Egy ruha a fogason semmit sem ér, az alkotás csak akkor kel életre, ha kapcsolatba lépünk vele, ha mozgásba lendül – érzékelteti az iparművészet lényegét a kurátor. – Az iparművészet hagyományos műfajai és a szakmák doyenjeinek munkái mellett igyekszünk megmutatni a legújabb, jövőbe mutató kezdeményezéseket is, így a tárlaton négy generáció képviselteti magát: nagyszülők, szülők, gyermekek és unokák – mondja Szilágyi B. András.

A négy nemzedék eltérő szemléletet hordoz, vannak, akik egy élet tapasztalatait összegzik, mások az „új idők új dalait” éneklik. Arisztotelész kategóriáit segítségül hívva pedig közös szellemi utazásra invitálják a látogatókat, akik a „közös térben” két útvonalat járhatnak be. Az egyik a kézzel megformált anyagtól a virtuális formákig, a másik pedig a szigorúan funkcionális tárgyaktól a képzőművészeti szándékkal, de az iparművészet eszközeivel alkotott konceptuális és kísérleti alkotásokig vezet. Ezeket az útvonalakat követve a kerámia legősibb, az emberi kultúra születésének titokzatos pillanatával egyidős művészetétől eljuthatunk egészen a digitális térben született animációs munkákig.

A második alkalommal megrendezett iparművészeti szalonnak idén különös aktualitást ad a Genfben február elején meghirdetett Az üveg nemzetközi éve rendezvénysorozat. A Fényívek – Fény­évek üvegtörténeti válogatása Balogh Eleonóra üvegművésznek és a Bohus-Lugossy Alapítványnak köszönhetően olyan kevéssé ismert vagy mára feledésbe merült magyar üveginnovációkat, szabadalmakat és iskolákat is bemutat, amelyek nemcsak a hazai, de a nemzetközi üvegművészetre is számottevő hatással voltak. Így például megidézi Pantocsek Leo Valentin irizáló üvegfelületeit, amelyek inspirálták Louis Comfort Tiffanyt, de bemutatja Veress Zoltán és Suha Zoltán vegyészmérnökök 1961-es közös szabadalmát, a világon egyedülálló, háromrétegű fátyolüveget is. Láthatjuk Bohus Zoltán Térspirál című munkáját, amely 1979-ben a New York-i The Corning Museum of Glass pályázatára érkezett több ezer pályamű közül a „tíz legjobb tárgy” egyike lett, a világ élvonalába juttatva a kortárs magyar üvegművészetet.

Az impozáns üvegtárgyak mellett természetesen bemutatkoznak a kerámia, az ötvösség, a belsőépítészet, a tervezőgrafika, a ipari formatervezés, a textil­tervezés, a posztindusztriális dizájn, az animáció és az autonóm művészet területéről érkező alkotók is legfrissebb alkotásaikkal.