– Hogyan került édesapja a Vág völgyéből Érsekújvárra?

– Édesapám ott szolgált mint katonaember, és amikor a front elvonult, mennie kellett vele, mi pedig – akkor már volt egy öcsém – eljöttünk ide Tatára, ahonnan édesanyám családja való. Ha nem is mondhatom, hogy ő tősgyökeres tatai, azért régről erednek az itteni gyökerei, az ezerhétszázas évekből. Apám családja viszont régi felvidéki nemesi család, végvári harcosok voltak a török időkben, de az Országos Levéltárban lévő iratok ezernégyszázból már említik egy ősömet, mint a Nagy Padányi család levéltárának őrzőjét. A Vág völgye környékén éltek a felmenőim, ami ha úgy tetszik, az északi őrvidéke volt az országnak. Eléggé kiterjedt család voltunk, az 1754-es nemesi összeírásnál huszonhét főt írtak össze közülünk a Vág völgyében. Mostanában tudtam meg azt is, hogy Petőfi keresztapja Dinga Sámuel volt, aki Vágújhelyről költözött Izsákra, később a költő apja tőle bérelte a mészárszéket. De ha már itt tartunk, el kell mondjam, hogy a Petőfi család is felföldi, semmi közük a szerbekhez, az erről szóló híresztelés tiszta mellébeszélés. Apám Vágsellyén született, és már az első világháborúban is harcolt. Tizenhét és fél évesen vonult be a komáromi huszonkettesekhez, az olasz frontra került, megsebesült, összeszedett egy flekktífuszt is, több helyen is ápolták, és mire meggyógyult, már országhatárok lettek ott, ahol addig sohasem voltak. Így elvágva ősei földjétől az új határ innenső oldalán próbált meg boldogulni, és mivel hontalanként semmije sem volt, viszont értett a fegyverforgatáshoz, beállt a csendőrséghez. Őrsparancsnoki iskolát végzett, őrsparancsnok lett, és mikor a Felvidék egy része visszatért 1938-ban, és újjá kellett szervezni a közigazgatást, oda osztották be. Akkor már alhadnagyként szolgált, kilenc község tartozott hozzá, és három csendőrőrs.

– Mikor kezdett foglalkozni a családja múltjával?

– Sokáig nem lehetett ilyesmiről beszélni, már gimnazista voltam, mikor először hallottam ezekről. Abban az időben megbélyegzettségnek számított, ha valakinek csendőr volt az apja. A gimnáziumot úgy végeztem el, hogy az Érsekújváron maradt nagybátyám szerzett egy születési anyakönyvi kivonatot, amin nem szerepelt az apa foglalkozása. Azzal már mehettem tovább is, 1959-ben érettségiztem, és egyből felvettek Pécsre a tanárképző főiskolára biológia–földrajz szakra. Azokban az években egész jó volt főiskolásnak lenni, nem piszkáltak minket, csak be kellett lépnünk a KISZ-be, de nem kellett csinálni semmit.

– Hol kezdte a tanári pályát?

– Oda kerültem vissza tanítani, ahol elvégeztem az általános iskolát, ide, Tatára, a Fazekas utcába. Öt évig tanítottam ott, akkor megnősültem, és a város egy másik iskolájának a hátsó udvarán kaptunk szolgálati lakást, a Vaszary iskolában, ami egybeépült azzal a laktanyával, ahol annak idején apám katonáskodott. A lakásokat abból a kaszárnyából alakították ki, mikor megszüntették. Attól kezdve ott tanítottunk mindketten a feleségemmel, osztályfőnök lettem, egész jól éreztem magamat, de nem elégedtem meg ezzel, mert nekem 1959 óta van egy szenvedélyem, a csillagászat, úgyhogy bekapcsolódtam a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat munkájába. Távcsövet építettünk, tanfolyamokra jártunk, egyszer csak odahívtak dolgozni. Soha nem bántam meg, hogy elvállaltam, nagyon szép éveket töltöttem ott, a természettudományos rész tartozott hozzám, nem kellett olyasmivel foglalkozni, mint a filozófia vagy a politikai gazdaságtan. Elkezdtem fölépíteni a megyében a csillagászati baráti kör mozgalmat, ami országosan olyan népszerűnek számított akkor, hogy több tízezres tagsága volt, itt a megyében is rengetegen beléptek. Később elkezdtem keresni Posztoczky Károly földbirtokos, műkedvelő csillagász hagyatékát, meg is került elég hamar, és mindjárt a szívem csücske lett. Kitűnő távcsövekből áll, egészen komoly méretű is van köztük, Angliából hozatta a legjobb lencsékkel felszerelve. Ma abban az épületben van kiállítva, aminek az építését én szorgalmaztam a hetvenes években, az akkori tanácselnök mindenben segített, így épülhetett meg a tatai csillagvizsgáló, ami most már csillagászati múzeum is. Az építés egyik érdekessége, hogy a kupola már rég készen volt, évek óta ott állt az almásfüzitői timföldgyár udvarán alumíniumból elkészítve, nem tudni, ki gyártatta le. Fogalmunk sem volt, hogyan kell csillagvizsgálót építeni, úgyhogy rengeteg gonddal küzdöttünk, de megtaláltam a segítőket, baráti köri tagokat, öregurakat, gimnazistákat, mindenkit, és nagy-nagy pörgéssel egy év alatt elkészült. Kiszedtük a távcsöveket a raktárból, letisztítottuk róluk a verébszart, rendbe tettük őket, és 1973 november tizenegyedikén Kulin György professzor felavatta a csillagvizsgálót. Mai napig is népszerű, most is azok a százéves távcsövek vannak benne, amik akkor, csak most már korhűen berendezve várja az érdeklődőket. Pályázaton nyertünk annyi pénzt, hogy a nagy távcsőre rátehettünk egy hidrogén alfa szűrőt, úgyhogy most már nem csak az éjszakai égboltot lehet nézegetni, hanem nappal meg tudjuk mutatni a gyereknek a napot, és ha éppen napkitörés van, azt is szépen lehet látni. Igaz, hogy én már kissé hátrább szorultam, nem tudok ott lenni minden alkalommal, mert önkormányzati képviselőséget vállaltam.

– Mióta merült így bele a közéletbe?

– 2006 óta vagyok képviselő abban a választókerületben, ahol élek, de már előtte is belefolytam egy picit, mert dolgoztam a megyei önkormányzatnál természetvédelmi területen, ugyanis a diplomamunkámat annak idején a tatai Nagy-tóból és az Által-érből írtam. Minden tatai kötődik a Nagy-tóhoz, de nekem azért is volt fontos gyerekkoromban, mert apám a háború után mint osztályidegen alig tudott elhelyezkedni, és a halgazdaságnál lett a kubikosok főnöke, később pedig a Cseke-tavon halőr. Én ott nőttem föl, még a tó partján az edzőtábor építését is az első kapavágástól végignéztem, később Papp Lacit, meg az edzőjét, a Zsiga bácsit is ezerszer bevittem ladikkal a Csekére, nagy pecások voltak mind a ketten. Sokszor néztük, ahogy fél napokig verte szét nagy vasékekkel meg kalapáccsal a farönköket meg tuskókat, az volt az erőnléti edzése. Egyszer hozott nekünk fehér csokoládét Svájcból vagy honnan, nem hittünk a szemünknek, még csokit is alig láttunk addig, nemhogy fehér színűt. Na, de a képviselőségnél tartottunk. Azért vállaltam el, mert előző évben nyugdíjba mentem hatvannégy évesen annak az iskolának az igazgatójaként, amelyikbe annak idején jártam, és amelyikben a tanári pályámat kezdtem. Nagyon szerettem azt a munkát, énekzene tagozatos iskola volt, kiegészítettük művészeti alapiskolával, szép eredményeink voltak, rengeteg gyerek jelentkezett, öröm volt csinálni. Azonban a nyugdíjazásom utáni évben a helyettesem is eljött, mert felkérték alpolgármesternek, így a két motor kiesett, de megmaradt az énekzene, ma is kiváló kórusa van az iskolának. A képviselőséget azért vállaltam, mert éreztem, hogy bőven van még bennem erő, sokat tudok még tenni a városért, és rengeteg tapasztalatom is felhalmozódott az évtizedek során, ezeket nem kéne veszni hagyni, hanem inkább hasznosítani a közösségért végzett munkában. Nagyon sokan ismernek a választókörzetemben, sokszor megállítanak az utcán, ha valami gond van, vagy valamivel nem értenek egyet, azt egyből számon kérik rajtam. Sok száz gyereket tanítottam életemben, azok a szülei is mind ismernek, nem volt gondom a kopogtatócédulák gyűjtésével. Egyszer becsöngettem valahova, ajtót nyitottak, és mindjárt kezdték a régi emlékeket mondani, hogy emlékszik-e tanár úr, mikor a kulcscsomóval pofán vágott? Mondtam, persze, hogy emlékszem, azért tettelek helyre, mert apád azt mondta, faragjak embert belőled. Szigorú tanár voltam, az igaz, de meg is lett az eredménye. Egy vásott kölyökből, amilyen különben én is voltam kiskoromban, komoly családos ember lett, aki megállja a helyét az életben.

Boros Károly