– A darab önmagában is legendás, a hetvenes években például Major Tamás és Kállai Ferenc játszotta a két főszerepét. Mennyire kellett leporolni Csurka István drámáját, hogy ma is érthető legyen?

– Semennyire. Megőrülök attól a szótól, hogy aktualizáció! Egy jó darabnál erre semmi szükség, hiszen az írója pontosan leírt mindent. Persze minden előadás más: ahány színész, annyiféle alakítás. Az alapkoncepción azonban nem lehet változtatni. Erről egyébként egy történet jut az eszembe: még a hetvenes években, a Vígszínházban Várkonyi Zoltán újságolta Kapás Dezsőnek, hogy itt van egy csodálatos darab, a Kakukkfészek, világsiker volt, és maga fogja rendezni, egy feltétellel: ha nem lesz koncepciója. Várkonyinak igaza volt, mert hát mit lehet jobbat kigondolni, mint amit Ken Kesey akar elmondani? Tíz évig játszottam én is a főszerepét a Vígben, aztán megrendeztem Kassán. Egyszer Varsóban vendégszerepeltünk, és az egyik színházban épp a Kakukkfészek ment. Megnéztük, óriási csalódás volt, csúfosan meg is bukott, mert a rendező valamiért kitalálta, hogy modernizálni kell. El kell fogadni ugyanis, hogy bizonyos színdarabokat nem lehet megerőszakolni. Egyébként sem utálok semmit jobban, mint a lila ködös avantgárdot. Mikor egyik alkalommal például a Moszkvai Filmfesztiválon voltunk, éppen a Kispolgárok és az Éjjeli menedékhely ment a Művész Színházban. Hosszú évtizedek óta repertoáron volt a két Gorkij-mű, de egy betű változtatás nélkül, ahogyan Sztaniszlavszkij és Nyemirovics-Dancsenko megrendezte annak idején. Mert erre kíváncsi a világ. Jegyet kapni is csak óriási protekcióval lehet, nekünk mázlink volt, Krencsey Marival a fesztivál vendégeiként bejutottunk. Éppen ezért is utálom, mikor azt mondják, hogy egy darab tele van áthallásokkal. Bizonyos darabok esetében ugyanis semmiféle aktualizálásra nincs szükség.

– Ez a helyzet a Döglött aknák esetében is?

– Igen. Ebben a darabban sem azt kell keresni, hogy mit üzen a mának. Emberi kapcsolatokról és emberekről szól, akik szeretnek, féltékenyek, gyűlölik egymást, annyira, hogy még gyilkolnának is, végül aztán összeborulnak. Mint ahogy ötven évvel ezelőtt, és ahogyan lesz ötven év múlva is. Magának a szövegnek van olyan ereje, hogy képes megidézni egy kort, akár csak az Éjjeli menedékhely.

– Mégis, érti a mai generáció a néhol nem is olyan finom politikai utalásokat: hogy mit jelent például, ha valakinek nincs a pénztárcájában a kis vörös igazolványa?

– Szerintem igen, és ebben a humor nagyon sokat segít. Ötven évvel ezelőtt írta Csurka a darabot, de én szeretnék ma minden politikust, jobb és baloldalról egyaránt odaültetni a nézőtérre, hogy lássák, semmi sem változott. Ugye, a két főszereplő, Moór Jenő a reakciós, és Paál Károly az ultrabaloldali, legszívesebben megölnék egymást. Aztán amikor belefáradnak a küzdelembe, rádöbbennek, hogy rövid az élet, és ami még hátravan, azt inkább élni kéne. Ennél humánusabb drámát el sem tudok képzelni, tíz év múlva sem rendezném meg másként. De közben ez egy realista, sőt, merem mondani, naturalista darab, ami tele van humorral és helyzetkomikummal. Picikéket változtattam csak: azt a mondatot például én tettem bele, mikor Paál mondja a feleségének, hogy „sétálj végig a Margit-hídon Maris, de nézz körül, nehogy kövessenek, úgy, mint régen az illegalitásban”. A közönség pedig vette a lapot. Persze kétségtelen, hogy néhány momentum a fiatalok számára már nem ugyanazt jelenti, mint az én generációmnak. Nem biztos, hogy értik, mitől vicces az, hogy „miért, nincs megelégedve a rendszerrel”?

– Ilyen mondatok mellett hogyan engedhették bemutatni a Döglött aknákat már a hetvenes években?

– Úgy tudom, Major Tamás felment Aczélhoz, és bőszen érvelt a darab mellet. Aztán Kádár is eljött a bemutatóra, végigröhögte az előadást – ez akkoriban zöld utat jelentett. Azért is volt szükség annyi humorra, hogy átmenjen a cenzori szűrőn.

– Több Csurka-darabban játszott, például a Házmestersiratóban is. Beleszólt az író a rendezésbe, színészi munkába?

– Nem. Azon kivételek egyike volt, akit hagytunk, hogy ott üljön a próbák alatt. Máskülönben az írók nehezen viselik, ha valamit elvesznek vagy hozzátesznek a darabjukhoz, és mindig mindenbe hajlamosak beleszólni. Pistát ez nem zavarta, sőt kifejezetten örült, mert tudta, hogy az ötletek csak hozzátesznek a műhöz. Mondta is, ahány színész alakítja, mindig új dolgokat fedez fel benne. A Vígszínházban játszott Házmestersirató egyébként életem egyik legnagyszerűbb darabja volt, jó volna újra megrendezni. Csurkát egyébként is nagyon szerettem, sokszor összejöttünk Madaras Józsefnél Budajenőn, Pozsgay Imre, Csoóri Sanyi, Csurka, én meg főztem a halászlevet. Az előadások után pedig legtöbbször lementünk pókerezni a Fészek klubba, ilyenkor Csurka mindig szembe ültetett magával és azt mondta, csak az én szememet akarja látni, mert szerinte csalok.

– Kivételes pályát tudhat maga mögött, egy legendás korszak legendás előadásaiban játszott a Vígben és a Madáchban, több száz filmet forgatott. Elégedett?

– Nagyon. Pedig ez egy nehéz pálya. Mondhatni, a sikerek és a kudarcok elviselésének a művészete: akkor sem tudsz aludni, ha imádnak, de akkor sem, ha megbuksz. Hál Istennek nekem inkább az előbbiben volt részem. És sikerült az is, amire egész életemben vágytam: hogy nyomot hagyjak magam után. Háromszáznegyvennyolc filmben játszottam, ennyit nem is nagyon forgatott senki. Egyik munkából rohantam át a másikba, volt olyan év, mikor egyszerre kilenc filmben dolgoztam – ezek közt jó néhányat ötven év múlva is néznek majd, mint például a Fábri-mozikat. És ez egy borzasztó jó érzés. Én tehát már teljesítettem a közönséggel, a barátaimmal, a családommal szemben minden elvárást, nincs szükségem se pénzre, se erkölcsi elismerésre, ami még hátra van, az tiszta játék, élvezet. De csodálatos életem volt eddig is, mindent megkaptam, lótól nőig, Monte-Carlótól a moszkvai filmfesztiválig vagy Újdelhiig. Bejártam a világot. Gondolják el, Mezőkeresztesről feljön egy gyerek, aki húszéves korában látja először a Balatont, és két év múlva már Acapulcóban meg Karlovy Varyban van.

– Nagyon kellett vigyáznia, hogy önmaga maradjon?

– Erősen figyeltem rá, hogy ne változzak. Pláne, hogy ott voltak előttem a Soós Imréék, akik ugyanúgy bakancsban meg mezítláb jöttek Pestre, aztán elkezdtek inni, lett nőjük, pénzük, kábítószerük, meg minden. Én viszont már a kezdetektől tudatos voltam, amíg a többiek például buliztak a főiskolán, én a bútorokat tologattam az Ódry Színpadon jobbra meg balra, a Várkonyi mindig rám bízta, hogy jeleneteket rendezzek be. Ment is az osztály hozzá panaszkodni, hogy nem megyek velük sehova, kihúzom magam a kollektívából. Várkonyi erre azt mondta, mert Koncz tudja a titkot: ez nem egy kollektív pálya. És igaza volt. A színészethez az kell, hogy más legyél, mint a többi. Magyarországon sok hülyeséget csinálnak, ilyen például a pedagógiai szereposztás. Hú, de szuper lenne, Gabikám, ha te játszanád Nemecseket. Én? Ács Feri voltam már akkor is, amikor elvégeztem a főiskolát, de Puck se lehettem volna soha. Huszonvalahány éve kérdezte egyszer a Vitray, hogy nem zavar-e a skatulya? Én meg mondtam, hogy ide figyelj, én nagyon szeretnék modoros lenni. Hogyhogy? Mert az általam nagyra tartott és díjazott színészek, Jean Gabintól Marlon Brandóig azért lettek sztárok, mert azt csinálták, amit a legjobban tudtak. Jean Gabin például csak nézett, de a tekintetét sosem feleded.

– Húsz évig dolgozott szabadúszóként. Rögtön rábólintott, amikor az Új Színház hívta?

– Igen. Nagyon szeretem a Dörner Gyurit, nagyon normális, aranyos, tehetséges ember. És megőrülök, amikor azt hallom, hogy hát ő még sosem volt igazgató, hogy kaphatta meg a színházat? Mert ugye úgy születik az ember, hogy rögtön igazgató? Hogy hároméves gyakorlat, meg minden baromság kell! Én még a díjakat is statisztika alapján adnám, mert azokat is manipulálják: meg kell nézni, mit játszott el a színész, hol, és mi marad utána. Ez öt perc utánajárással kideríthető az internetről. És akkor nincs vita, meg kuratórium, meg bizottság! 1981-ben Arany Páva díjat kaptam Újdelhiben, a Fábián Bálint találkozása Istennel című Fábri-film címszerepéért. A legendás szovjet-ukrán rendező, Csuhraj volt az egyik zsűrielnök, és mikor később Magyarországra jött, engem adtak mellé, hogy kalauzoljam. Kérdeztem is tőle, hogy miért nem dolgozol, te, akinek a filmjeit egész Európa meg Amerika Istenként nézte? Azt válaszolta, hogy dolgozom én, kérlek szépen, de öt forgatókönyvemet dobták vissza. De hát ki az, aki téged, a legnagyobbat a Szovjetunióban fölülbírálhat? Soha nem fogom elfelejteni, mosolygott, és azt válaszolta: a bizottság. Az pedig egy arctalan valami, mert nem egy ember jelenik meg előtted, aki felelősséget vállalna a döntéséért. Azt hittem, a kommunizmusban volt a legtöbb ilyen bizottság, de nem: ma van. Ennyi bizottság az életben nem volt! Csak most a felét átnevezték kuratóriumnak. Amiben persze csapatok vannak, és megy a telefon meg az sms, hogy kire kell szavazni. Ezért mondom, egyszerűbb volna, ha megnéznénk az illető életművét, és akkor a kuratóriumokat fenékbe lehetne rúgni, de kalucsnival, hogy csattanjon. Mert mi az, amikor mondják, hogy szakma? Mégis ki mondja meg, mi az és kik tartoznak bele?

– Ön szerint is álságos tehát a mostani pályáztatási rendszer?

– Abban legalább is teljesen egyetértek a L. Simon Lászlóval, hogy finoman szólva is kétséges, hogyha valaki ír egy csodálatos pályázatot, majd megveszi tőle egy hülye, akinek nincs érdemi szakmai múlt a háta mögött, akkor az megfelelhet az elvárásoknak? Hát nem. Az kell nézni, ahogyan régen volt: sok minden rosszat lehet mondani erről az országról, de hogy a színházi élet nem ment rendesen, az nem igaz. És igenis van, ahol most is jól mennek a dolgok. Példa: Dörner György. Aki egy életen át a munkásságával bizonyította, hogy ügyes, ért a szakmájához. Az ilyen ember pedig megérdemel egy lehetőséget.

– Az újságokban mégis azt olvasni, hogy üresen kong a nézőtér az Új Színház előadásain.

– A Jézusfaragó embert is támadták, de tudtuk, hogy el fog csitulni a hisztéria, mert egy nagy baromság volt. Eközben az ötödik előadást játsszuk úgy, hogy zsufiház van. A szájhagyománynál egyébként sincs jobb a világon. Hiába a sajtó, elolvassa a Fuksz néni, de nem ér semmit, ha azt hallja a Mariskától meg a Károly bácsitól, hogy nagyon jó, menj, nézd meg. Ez a színház újfajta szellemiséget jelent. Ezért is szerződtem ide, mert itt fontos a magyarságtudat felébresztése, vagy bízom benne, ébren tartása, főleg most, mikor évente egy várossal vagyunk kevesebben. Hát ki tegye meg ezt, ha nem mi? Különben a dédunokám unokája azt mondja majd, hogy bizony nagyon csúnyán elszúrtátok ezt az országot! Szétaprózódott, eltűnt! A világon minden nép, a szó jó értelmében lehet nacionalista. A német, a szlovák is az, nem beszélve az oroszról, akire azelőtt az internacionalizmust akarták ráerőltetni, most meg annyira nacionalista, hogy olyat te nem láttál. És ez nem azt jelenti, hogy az Új Színház például nem fog később külföldi darabokat is játszani. A lényeg, hogy a szellemiség egészséges legyen.

– Mert a többi színházban nem az?

– Vannak olyanok. Egyik volt kollégám például besétált a tévébe, és egy olyan darabról, amiben ő is játszik – felvettem –, nyolcszor mondta, hogy fantasztikus, zseniális. Én soha nem beszélek egy készülő munkáról, mert a színház állandóan változik, holnap már nem ugyanolyan lesz az előadás, függ a közönségtől, a színész lelkiállapotától. De én ne dicsérjem a saját főztömet, kanalazzon bele más, és mondja ő, hogy hú, ez baromi jó. Még ha tudom is róla, hogy úgy van, nem nekem kell kimondani. Mert az hamis, hiteltelen. És egy színész számára ez nagyon fontos. Nekem is vannak javaim, lovaim, meg házam, de ezeket nem tekintem olyan nagy dolgoknak. Hogy hiteles maradjak: az mindennél többet ér.

Farkas Anita, Szentei Anna

A politikai helyzet komikuma

Fantáziatlanul egyszerű, de hatásos díszlettel indít a Döglött aknák: egy hófehér kórházi szobában öregember fekszik az ágyon, koszos klumpával a lába alatt. Néhány perccel később berobban leendő szobatársa, hogy aztán egymás kölcsönös méregetése után kezdetét vegye kettejük, a társadalom szempontjából tökéletesen súlytalan, de számukra élet-halál kérdésnek tekinthető háborúja. Moór Jenő, az egykori úri osztály megtestesítője (Koncz Gábor) és Paál Károly, a hatalomból kiebrudalt vidéki kommunista kiskirály (Dózsa László) ugyanis minden szempontból ellenségek: nemcsak pozíciójuk, de életszemléletük és vágyaik is elválasztják őket. Csak jelenlegi állapotuk közös, hiszen a „politikai helyzet” miatti idegösszeroppanás a kiemelt káderkórház elmeosztályának közös kórtermébe sodorja őket. Egymást vádolják elrontott életükért: Moór lángossütőipari-engedélyét ugyanis éppen Paál nem adta ki éveken keresztül, míg az egykori pártkatona az őt régen feljelentő nyilast véli felfedezni szobatársában. A szatíra és a komikum vezette előadás egyértelműen a két főszereplő vállára teszi a súlyt, amelyben maradéktalanul helyt is állnak: Koncz Gábor olykor korlátolt, néhol hatalmaskodó, néhol bölcs kisembere fokozatosan simul össze Dózsa László gesztusaiban és hanghordozásában is kiválóan megjelenített, vonalas szigorúságával. A mellékszereplők közül egyedül a Moór fiát játszó, félszegségét a szerelemmel nyert ál-öntudattal felcserélő Vass György képes velük menni, Paál szeretője (Gregor Bernadett), felesége (Fazekas Zsuzsa) vagy a kifejezetten idegesítően kapkodó ápolónő (Bátyai Éva) teljesen súlytalanok maradnak. A kétfelvonásos színmű utolsó tíz perce viszont tökéletesen visszarántja a nézőt darab itt-ott, leginkább a mellékszereplők által megakasztott lendületébe. A szánni valóan leépült öregemberek egyre erőtlenedő szócsatáját pálinkás pertu zárja, a halál közeledte ugyanis, akár hisszük ma Magyarországon, akár nem, még a politikai szekértáborok közti ádáz küzdelemnek is véget vethet.

F. A.

DÖGLÖTT AKNÁK

Új Színház – 1061 Budapest, Paulay Ede utca 35.

írta: Csurka István

rendezte: Koncz Gábor

főszereplők: Dózsa László, Koncz Gábor, Gregor Bernadett, Vass György

Következő előadások: február 17., 22., március 1., 6., 17., 28.