Egymással szinte versengve, néha pedig csapatba verődve róják az utcákat, felmásznak a leglehetetlenebb helyekre, hidak és daruk tetejére, órákig fagyoskodnak akár éjszaka is egy jó képért, és nem telik el nap anélkül, hogy ne fotóznának le valamit. Miért csinálják? Szenvedélyből. Amatőrök és profik, szerelmesek a fényekbe, a hajnalba és az alkonyatba, a ködbe, a hidakba, a Parlamentbe, a pályaudvarokba és a villamosokba. És az ő szemükön keresztül még az öreg metrókocsik vagy a Rákospalotai vasútállomás is széppé válik.

„Aki egyszer ott volt, beleszeret” – írja egy fiatal német lány kommentjében Karsay Károly Telihold Budapesten című fotójáról: a Facebook egyik, Budapest című oldalán több száz, frissen készült kép gyűlt össze a városról. A legszebb épületek és turistalátványosságok mellett azonban a hétköznapi részletek, nagyvárosi pillanatképek művészi szintű feldolgozása is gyakori. Így válik a rakpart kövei közt sodródó kiszáradt faág, a százéves, málló falú bérházak határolta égdarab vagy a körúti villamos maga után húzott fénycsíkja illúzióvá, amelynek kettős funkciója van: létrehozni-újrafelfedezni egy új, eklektikusságában is vonzó Budapest-arcot. Nem véletlen, hogy a megjegyezések között sok, hazánkban járt turista szól angol, német, spanyol vagy olasz nyelven a város szépségéről, míg mások éppen e képek miatt szeretnének ellátogatni hozzánk. És persze jó néhány külföldi profi fotós is posztolta a nálunk készült munkáit. A hazai amatőr és hobbifényképészek pedig a tapasztalataikat is megosztják egymással, miután egy jó kép elkészítése nemcsak tehetség kérdése: fizikai kihívást jelent, és ami néha még ennél is nehezebb, időnként a bürokratikus akadályok leküzdését.

– Gyakran fotózom hidak, magas házak, daruk tetejéről, amihez általában négy-ötféle engedélyt is be kell szerezni: a legextrémebb helyszín eddig az Erzsébet híd teteje volt. Hiába voltak meg a papírok, fél óra után abba kellett hagynom a munkát, mert öngyilkosnak néztek az autósok, és több mint száz bejelentés érkezett a rendőrségre. Kijöttek, lezártak két sávot, darukocsit hoztak: nagy balhé lett, bekerültem a hírekbe – meséli a huszonegy éves Rizsavi Tamás, akinek azóta könnyebb dolga van, ugyanis a Budapesti Közlekedési Központ (BKK) egyik megbízott fotósaként ő készítette például a 2013-as naptár fotóit. Ahogy ugyanis a legtöbb, nagyvárosért rajongó fotóst, törvényszerűen érdekli a közlekedés is.

– Már gyerekkoromtól mozdonyveztő szerettem volna lenni, és ez álom mára teljesült is – mondja büszkén a fiatalember, aki először vonatokat fotózott, és ezen keresztül tanult meg profin fényképezni. Szerinte három feltétel kell egy jó képhez: helyszín, időjárás és téma.

– A legnagyobb élményem az volt, amikor egy metró vezetőállásából fotóztam, illetve amikor a Nyugati pályaudvar melletti daruról csinálhattam egyedülálló panorámafotót – meséli Bácskai András is, akinek már a nagyapja és az édesapja is lelkes amatőr fényképész volt: tőlük tanulva nőtt bele ebbe a világba. – A daruk meghódítása még nehezebb, mint a hidaké. Állítólag egyszer egy fotós felkéredzkedett és felkötötte magát: azóta óvatosabbak.

Másik kedvenc témája az autópálya, erről szóló munkáit az Állami Autópálya Kezelő Zrt. szokta megvenni. Ahogy a többiek, ő sem él a retusálás eszközeivel, nem változtat különösebben a nyers fotókon, csak némi utómunkát végez: a színek intenzitásán, kontrasztján szokott erősíteni.

– Sokan csodálkoznak és kétkednek a képek eredetiségében, pedig Budapest valóban gyönyörű, nem kellenek hozzá trükkök, hiába romlik az épületek állaga és nagy a kosz, mégis ez a legszebb főváros a világon. Csak a megfelelő pillanatban kell fotózni, amikor jók a fények – magyarázza Bácskai András.

– Kölnben nőttem fel, de egyetemre visszajöttem Budapestre, sokkal jobban tetszik ez a város – állítja Mervai Márk is, aki a Budapest Facebook oldal egyik szerkesztője, egyben a szeretlekmagyarorszag.hu fotós-munkatársa, és egy kiállítása is volt már a Margitszigeti Víztoronyban.

– Kölnben a háborús bombázásokat követően egyszerű, gyorsan felhúzható házakat építettek, ráadásul a dóm ékességének megőrzése érdekében alacsony maradt minden: vagyis unalmas. Itt viszont felmegyek a Citadellához, és szép időben ellátok Gödöllőig. Budapestnek rengeteg arca van, és mindig tud újat mutatni nekem. Mindenki el akar menni, én az ellenkezője vagyok, az egyetem után is szeretnék itt maradni. Gazdasági szempontból valóban egy kicsit jobb a helyzet Németországban, de korántsem akkora a különbség, mint ahogy itt hiszik: az élet emiatt alapvetően nem lesz jobb máshol sem, az ember problémái ugyanazok maradnak – vallja Márk, akinek legnépszerűbb fotóját pár hét alatt kilencezren lájkolták: a fekete-fehér felvételen a ködből sejtelmesen tör ki a nap korongja és a budai palota kupolájának körvonala. A kontrasztszerű fényességgel világító égitest és a feketén, lustán elterülő Lánchíd-részlet egyszerre hozza létre a nyüzsgő nagyváros képzetét, a ködbe vesző történelmet és az emberi időtlenséget.

– Amerikától Új-Zélandig érdekli az embereket, hogyan csináltam, sokan azt hitték, odaszerkesztettem a kupolát. Pedig egyszerű: órákig álltam ott, hogy elkapjam ezt a látványt, a felhők és a köd különleges kombinációjának eredményét. Négy másodpercre tűnt fel csak az egész, azután soha többet.

Talán e fotósok kedvéért van értelme január elsején kivételesen reggelig égve hagyni a Lánchíd és a vár díszkivilágítását: Márk boldogan tudósította a 2013-ra álmosan ébredező, internetező közönséget, micsoda képet készíthetett: lángvörös volt a hajnali ég, fény tört a Dunára, miközben még világított hozzá a város. Ha rajta múlna – mondja –, minden hétvégén így lenne.

– Mostanában vettük észre, mennyire megszaporodtak a városi fotósok – állítja a szerkesztő. – Egyre többször botlom ismeretlen fényképészekbe a barangolásaim során, még egy hideg, ködös éjszakán is találkoztam valakivel a Szabadság híd villamossínei között. Szinte trend lett ez a fajta fotózás, egyre többen próbálnak meg megragadni valamit ebből a városból, elmondani a saját történetüket. Én is ezt teszem – meséli.

A fotósokkal gyakran csapatba verődve is mászkálnak a városban: ilyenkor ugyanazon a helyszínen dolgoznak, mégis mások lesznek a képek. Azt mondja, nem versengés ez, inkább egymás motiválása.

– A fényképezés számomra viszont magányos sport – állítja Dobrovits Ádám. – Rengeteg idő és figyelem kell egy-egy valóban megfelelően elkapott pillanathoz Tehetség nincs, csak kitartás: addig várni, míg a megfelelő fények, formák, kompozíciók megteremtik önmagukat.

A fejlesztőmérnökként dolgozó édesapa 2007-ben természetfotókkal kezdte, de ma már minden témakörben dolgozik, több díjnyertes alkotása is van. Budapestről készül munkái egészen festményszerűek: a sötét felhők alatt szellemkastélyként magasodó Parlament, a százéves bérház körülzárta hajnali égfolt vagy a dunai jégzajlás az ébredező nagyváros szinte sosem látott szépségeinek megtestesülései. Munkáira pedig már mások is felfigyeltek: naptárakba, könyvekbe vásárolnak tőle fotókat, sokszor külföldről is érdeklődnek, legutóbb például Spanyolországban vették meg hét képét egy nyomtatványba.

– Ezrek szólnak hozzá a fotóinkhoz, hogy eljönnének, megnéznék élőben is – veszi át a szót a reményei szerint hamarosan hobbifotósból profivá váló Keszi László, aki egy munkavédelmi oktatást követően most éppen a Keleti pályaudvar óratornyába készül. Szerinte ezeken a képeken a nagyvárosi nyüzsgés és az adott építészeti örökség egészül ki szívvel, tehetséggel, a fények játékával és egy csipetnyi illúzióval.

A kitartó városi fotósoknak hála a leszakadt, kelet-európai bélyegtől felszabadulva, egy új Budapest-imázs van születőben.

Farkas Anita, Fehérváry Krisztina