– Hogyan tetszett meg ez a mesterség?

– A szomszéd utcában lakott egy Kossuth-díjas fazekas, Kántor Sándor bácsi, és az egész településre jellemző volt, hogy sokan fazekaltak. Jó pár család élt népművészeti tárgyak készítéséből, bár abban az időben, mikor én tanultam, ezek inkább díszített portékák voltak, nem használatra készültek. Nekem mindig hiányzott, hogy nem lehet őket használni a háztartásban, szerettem volna, ha inkább olyanok készülnek, amik nemcsak a falra valók, hanem a tűzhelyre is. Ma már újra fontos, hogy minden ilyen edény elmosogatható legyen, ne szívja magába a vizet, ne pattanjon le róla a zománc, ne kopjon el. Mindig igyekeztem megőrizni a hagyományos formákat, egyszerűen díszítek, nem szeretem, ha sok dísz van egy tárgyon, bár van, aki igényli, szereti látni az írókázást a felületen, én azt mondom, a máz inkább segítse a használhatóságot. Az én edényeim kicsit olyanok, mint annak idején az egészen egyszerű, hétköznapi használatú, úgynevezett vászonedények, ezeket azért hívták így, mert csak belül voltak mázasak, kívül az agyag színét adták, ilyenekben tárolták a lekvárt, vagy a tejet. Ezeket naponta többször kézbe kellett venni, ide-oda tenni, gyakran mosogatni, hamar lepattogott volna róluk a külső máz. Gyönyörű a formájuk, a természet alkotta vonalakat, termések, gyümölcsök alakját követik, tájegységenként változóan, de mindig a használhatóság volt a legfontosabb. Ezek a formák annyira tiszták, annyira szépek, hogy díszítéssel csak rontanék rajtuk. A csákvári formákat szerettem meg nagyon, azokat éltetem tovább az ilyen edényeken, éppen az egyszerűségük ragadott magával.

– Csákvár Fejér megyében van, jó messze Karcagtól. Hogyan szeretett bele abba a tájba?

– Ahogy megyünk az egyes úton, és elkanyarodunk Fehérvár felé, az a vidék olyan, hogy a városi ember is, aki soha nem néz messzire, azonnal érzi, hogy ott messzire kell. Ilyenek a cserépedényeik is. Azokat nem lehet úgy elkészíteni, sem a formájukat megadni, sem díszíteni, ha közelről nézzük. Csak úgy lehet tisztességesen csinálni, ha legalább karnyújtásnyi távolságból nézem. A férfiak korongozták, nyilván magasabbak voltak, mint a nők, ezért az összes forma tökéletes, és a díszítés is mindig egyéni, nem igazodtak kész elképzelésekhez. Három színt használtak, barnát, sárgát és zöldet, az első két festék vasból, a harmadik rézből készült, és csúcsos merőkanállal csak ráöntötték az edényre. Ez is azt az érzést kelti az emberben, hogy ez a világ nem a közel látók világa.

– Miért nem ismerik ma, még a magyar műveltségben jártas emberek sem a csákvári edényeket?

– A XIX. század vége felé, mikor kezdett megváltozni a gazdaság, a vasútvonal elkerülte Csákvárt, az emberek kezdtek gyárakban dolgozni, a gazdasági világválság után sokan beköltöztek a városba, és lassanként visszahúzódott mindaz, ami ezekben az edényekben megtestesül. Egyre kevesebben csinálták, de még ma is sokan tudják, hogy hol bányászták hozzá az agyagot, hogyan készítették őket, milyen volt a díszítésük. Az utolsó fazekas 1980 körül halt meg ólommérgezésben, mert maga állította elő a mázait, és akkor még kellett hozzá ólom. Valamikor tizenöt évvel ezelőtt egy néprajzos kolléganővel megkíséreltük újraéleszteni az ottani fazekasságot, berendeztük az ő egykori házát, amit a falura hagyott fazekasháznak, de úgy látszik, akkor még nem jött el az idő, hogy újrainduljon ez a tevékenység. Ma látogatható az épület, jó néhány tárgyat kiállítottunk benne, amiket a faluban gyűjtöttünk össze. Azóta sok fiatal megtanulta a fazekasságot, egyre többeket érdekel ez az ősi mesterség. Most, ha jól tudom, négy műhely is működik Csákváron, bár inkább eperleveles díszítést használnak sok ráírással, főleg boroskancsókon.

– Maguk elültették a magot és kikelt.

– Bizony. Ez már valami. Sajnos egész családok még nem élnek meg belőle, az ottani fazekasok élete is abból áll, hogy elmennek vásárokra mindenfelé az országban, úgy tudják eladni a munkáikat. Az igazi az lenne, ha mindent a helyiek vennének meg, de ma még kevesen használnak cserépedényeket főzéshez, tálaláshoz, csak a legigényesebb réteg, körülbelül az emberek húsz százaléka érdeklődik ez iránt.

– Most Dunakeszin lakik, miért költözött ide?

– Itt laknak a közvetlen családtagjaim, és úgy gondoltuk, sokkal gyakrabban tudunk így találkozni. Húsz évig Budapesten laktam, Sashalmon, többnyire csak telefonon beszélgettünk egymással, így már van rá esély, hogy átmenjek a három utcával arrébb lévő másik lakásba hozzájuk. Ez a rész, ahol élek, a Kós Károly telep, rabul ejtett engem is, mint majdnem mindenkit, aki meglátja, kicsit olyan, mint egy mesevilág, elképzeltem, hogy be lehetne itt rendezni egy fazekastanodát, de erre nincs pénz. Felnőtteket most is tanítok, olyanokat, akik szeretik együtt játszani velem a fazekasságot, mert ez a tárgyalkotó tevékenység valójában hasznos játék. Építi az embert. Van egy nyomozótiszt, aki szeret agyagozni, van egy könyvelő, aztán itt van egy régi barátnőm, aki azt mondja, én vagyok a mestere, de ő már nagyon jól megtanulta ezt. Szakoktató lett, mégis eljön néha hozzám, hogy kedvet kapjon újra meg újra a tárgyak készítéséhez. Aztán szokott hozzám járni a helyi képviselő felesége is, illetve a volt felesége, úgyhogy felnőtt emberek is szeretnek beagyagozódni, vagy hogy is mondjam, szóval nem bánják, ha a végére összeagyagozzák magukat.

– Engem ez nem lep meg. Gondoljon bele, mennyivel magasabb rendű tevékenység valaminek a létrehozása, akár egy agyagedényé, akár a vacsoráé, akár egy kötött pulóveré, vagy csak egy baltanyélé, mint amilyen munkákat egy irodában ülő ember végez.

– Így van, teljesen egyetértek. Ez önmagunk megvalósítása. Megpróbáljuk valahogy jobbá tenni magunkat e tárgyak formálásával. Ezek mindig őriznek magukban valamit a készítőjükből is, az ember beleadja magát, mikor csinálja, nem egy gép gyártja őket, ez nagyon fontos. A mázaimat is igyekszem egyedivé tenni, magasabb hőfokon a zöld szín diózöld lesz, a barnából tűzbarna lesz, ezek élő színek, közelebb vannak a természeteshez. De minden egyediség ellenére mégiscsak legfontosabb az agyagedények formájának és jelképeinek egyetemessége. Itt van az ajtó fölött három nagybányai tányér, tudjuk, hogy a paraszti műveltség szabályi szerint a tányérokat a falon tartották, ha enni akartak belőle, levették és mosogatás után visszatették. Ennek a három tányérnak a jelképrendszere összefügg. Az első a születést, származást, megkeresztelést hordozza, és azt jelzi, hogy mivé alakulok attól, hogy életem első éveit itt töltöttem. A második a párválasztós tányér, ezt jelzi benne a rozmaring is, a szőlő és a jelképek párossága. A harmadik pedig a hit, az Atyához való viszony. Nem véletlenül hordozzák a fehér, a zöld és a piros színeket ezek a fenti színek, a magyarság fent él. Egy edényen, vagy bármilyen tárgyon csak akkor van létjoga bármilyen díszítésnek, ha jelképhordozó, ezért nem szoktam a tárgyaimat önkényesen díszíteni, a szépség úgyis benne van az alakjukban.

– Térjünk vissza Karcagra, a gyökereihez, meséljen a családjáról, ahonnan ez a gondolkodás ered.

– Nagyanyám otthon szülte a gyerekeit a tanyán, mind a négyet. A negyedik nagyon súlyosra sikeredett, ez lett az én apám, aki öt kiló nyolcvan dekával tudott születni. Nagyanyám százötven centi magas volt. Tudták, hogy mindennek eljön az ideje, ez is sikerült, megmaradtak mind a ketten. Nagyapámék a sajátjukon gazdálkodtak, a tanya körüli földeken, de a téeszesítési időszakban apám feladta ezt az életet. Budapestre került, teherautót vezetett, ezzel valamennyire megőrizte a szabadságát, nem állt be gyárba gép mellé. A testvérei a hetvenes években még foglalkoztak a földdel, de mikor felnőttek a gyerekeik, ők is abbahagyták, idős korukra beköltöztek a városba. Mikor apám elvált, visszajött Karcagra, újra nősült, ezért születtem én ott. Érdekes volt, azt hiszem, ez is a tanyán élő emberek tulajdonsága, hogy nem haragszanak egymásra, nem számított a válás. Emlékszem, apámmal úgy mentünk el az első feleségéhez, mintha egy rokonunkhoz mennénk, ő továbbra is hozzánk tartozott. Sokszor gondolkoztam ezen felnőtt koromban, hogyan tudta ez a két asszony ilyen jól elviselni egymást, de azt hiszem, rájöttem: azért, mert a magyar úgy gondolkodik, hogy vagyunk, ahányan vagyunk, fogjunk össze.

Boros Károly