– A szülei mivel keresték a kenyerüket?

– A dédnagyapám volt a bíró a faluban. A szüleim parasztemberek voltak, nagyon sokat dolgoztak a földeken. A nagyszülők közül csak az édesanyám szüleit ismertem, mert igen késői gyermek voltam, 38 éves volt édesanyám, amikor születtem, 1961-ben. Nagyon sokat énekelt a bölcsőm fölött, gondolom, azért is, hogy ne sírjon, mert az idősebbik bátyámat 9 éves korában elveszítette, gyermekparalízisben halt meg. Nálunk az ének úgy áradt a házban, mint a szeretet. Tehát volt kitől és főleg volt mit megtanulnom. A kicsi gyermek nagyon érzékeny minden szépre és jóra, és a szüleit utánozva mindent megtanul. Gyakran elkísértem őket a határba. Egyszer, emlékszem, nagyapám megmutatta nekem az érett búzakalászt és azt mondta: Nézd, kicsi unokám, az érett búzakalász meghajtja a fejét, csak amiben nincsen szem, az ágaskodik. Nagyon szép példa volt ez nekem és a mai napig is vallom, hogy minden komoly dolog felé csak alázattal lehet fordulni. Mindenki feladattal születik, és ahhoz, hogy ezt a feladatot véghez tudja vinni, szüksége van az alázatra. Az emberi lét éppen attól szép, hogy mindannyiunknak más a kötelessége.

– Hogyan emlékszik a gyermekéveire?

– Felhőtlen gyerekkorom volt. Nagyon rendszerető kisgyerek voltam, anyukámnak mindig sokat kellett várnia rám az óvodában, mikor értem jött, mert ha egy játékkal elkezdtem játszani, azt mindig visszaraktam a helyére, mikor befejeztem a játékot, mindig rendet raktam magam után. Az iskolát már alig vártam. Egy csodálatos tanító bácsi volt a faluban, Fekete Laci bácsi, ő volt az énektanárom, a felesége pedig, Baba néni, a tanító nénim. Most is a szomszédomban laknak és figyelik az én utamat. Ők voltak azok, akik idejekorán felfigyeltek a zenei érzékenységemre. Laci bácsinak köszönhetem az első fellépéseimet a Magyar Rádióban és a Zeneakadémián. De nagyon szép élményeim közé tartozik az is, amikor nagyanyámékkal jártunk a hajnali misékre a csikorgó hóban. Azok a templomi énekek örökre a lelkemben maradtak. Gyerekkoromban nagyon sok minden más is érdekelt a zenén kívül: jól rajzoltam, szerettem az irodalmat, a történelmet, sokat sportoltam is, de úgy látszik, mégiscsak a zene volt az igazi. Valahogy mindig énekelni szerettem volna.

– Mitől lesz valaki jó énekes?

– Nem elég, ha szép hangja van, kell, hogy legyen benne valami többlet. Pontosan érzem és tapasztalom a tanítványaimon is, hogy egy embert csak egy bizonyos határig lehet tanítani. Ha nincsen benne spiritusz, nyugodtan abba is hagyhatjuk. Ha van, akkor kitartás kell, hogy a nehéz és komoly munkát el tudja végezni. Persze volt olyan tanítványom is, akit talán hamarabb elengedtem, mint kellett volna. De úgy érzem, magasra kell tartani őket, és amikor már tudnak szárnyalni, el kell engedni. Így vagyok a nagy büszkeségeimmel, a Turai Énekmondókkal is. Ezek a lányok megértették és megérezték, hogy a gazdag és élő népzenei hagyományú Turán, a nyugati palócság legdélebbi területén erkölcsi kötelessége a fiatal nemzedéknek megőrizni és továbbadni a népzenei örökséget.

– Ön hol tanult zenét?

– Konzervatóriumban. De előbb még felhőtlen négy évet töltöttem a Svetits Katolikus Gimnáziumban, Debrecenben. Az iskola burok volt számomra. Emberségben, tisztességben, szeretetben neveltek minket, és tudásban is sokkal többet kaptunk, mint egy civil gimnáziumban. Természetesen az apácák is emberek voltak, millió gonddal küzdöttek, saját hibáikat is javítgatták napról napra, de volt idejük ránk, és ha valamit nem értettem, este 10 órakor is megkérdezhettem. Úgy fordulhattam feléjük, mintha az édesanyám lennének.

– Miért pont oda iratkozott be?

– Ebben a gimnáziumban már tanultak rokonaim, és gyakran meglátogattam őket, Debrecen számomra sokkal vonzóbb volt, mint Budapest. Érettségi után a konzervatóriumba jelentkeztem, ahol a harmadik-negyedik évet összevontan végezhettem, így három év után kaptam meg a diplomámat. Az operaszínpadon nem tudtam magamat elképzelni, bár a mai napig is nagyon szeretem a komolyzenét, sokat hallgatom, ha szeretnék megnyugodni. Bár a népdalfeldolgozásokat én énekeltem a legjobban az évfolyamból, akkor még nem gondoltam, hogy efelé orientálódom. Ami igazán érdekelt, az az oratórium, úgy gondoltam, hogy elmegyek Stuttgartba egyházi zenét tanulni. De még abban az évben nyáron megnyertem egy Pest megyei népdalversenyt és ez eldöntötte a sorsomat. Úgy éreztem, ez jelzés, hogy más a küldetésem. Veress Péter szavaival: „Én nem mehetek el innen”. Egyre többet léptem fel az akkoriban tetőpontján járó táncházmozgalom keretében. Akkor már évente rendeztek táncháztalálkozókat Budapesten a Sportcsarnokban. Így kerültem lassanként közel a népzenéhez. Aztán elkezdtem gyűjteni. Először csak a saját vidékemen, Palócföldön, a Galga mentén, ez a terület akkor még fehér foltnak számított. Ennek a gyűjtésnek az áldott gyümölcse lett egy gyönyörű kiadvány, amely Rózsát ültettem a gyalogútra címmel jelent meg. Száznegyven dalt fűztünk csokorba Rónai Lajos zenész barátommal. Egy évvel korábban a legszebbekből lemezt is kiadtunk, amelynek egyik oldalán a környékről származó vagy ott élő népművészet mesterei hallhatók, természetesen archív felvételekről, hiszen többségük a lemez elkészítésekor már nem volt közöttünk. Istennek hála, a példaképemet, Jula nénit még ismerhettem. A gyűjtés során sohasem volt gondom azzal, hogy megnyílnak-e nekem az idős emberek, mindig nagyon könnyen sikerült szóra bírnom őket, talán mert az én szüleim is idősek voltak, és ösztönösen éreztem, hogyan kell közeledni hozzájuk. Ők pedig érezték bennem, hogy én ezt komolyan gondolom.

– Tíz évig volt az Állami Népi Együttes szólistája. Milyen volt ott dolgozni?

– Tímár Sándor melengető szárnyai alatt boldog voltam, hogy képviselhetjük a magyar csodát. Mi voltunk népi kultúránk közvetítői, a drága csöppre tarolt ország hírnökei. Nyaranta népzenei táborokban tanítottam, óvodás gyermekjátékkört, népdalköröket, népdalműhelyt vezettem, hogy kineveljem az utánpótlást. Tímár Sándortól nagyon sokat tanultam, mindenekelőtt azt, hogy ne menjek bele a mocsárba, mert lehúz a hínár. Ennek az igazságnak a mélységét csak akkor éreztem meg igazán, amikor őt, a feleségét és még hatunkat elbocsátottak az együttestől. Mindig is felnéztem rá: igaz, becsületes, tiszta embernek ismertem, aki eredeti népzenét és néptáncot vitt a színpadra és tartotta is magát ehhez. Azóta is együtt dolgozunk, létrehozta a Tímár Kamara Táncegyüttest, a felesége pedig a Csillagszemű Gyermek Táncegyüttest.

– Hogyan élte meg a szakítást?

– Az úton, amin haladunk, néha mellénk szegődnek segítőtársak, de senkihez sem szabad görcsösen ragaszkodni, még a barátokhoz sem. Ha eljön az idő, el kell tudni engedni őket. Amikor az Állami Népi Együttesnél véget ért a pályafutásom, már tagja voltam a Gajdos Együttesnek, de addig is nagyon sok népi együttessel énekeltem. 1994 nyarán találkoztunk össze egy népzenei táborban, és ha szabad így mondanom, összemuzsikáltuk magunkat, így ismerkedtünk meg. Tavalyig tartott a közös pályánk, s akkor megfogadtam, hogy egy szólólemezt mindenképpen elkészítek. Mindent 100 százalékosan szeretek csinálni, csak ebben hiszek. Én a népművészetért élek. A népművészet ugyanis addig él, amíg éltetik. Soha nem voltam magamba forduló. Örülök az életnek, s hogy az a hivatásom, amit nagyon szeretek. Úgy érzem, az a feladatom, hogy megismertessem és megszerettessem az emberekkel nyelvünk, zenénk, kultúránk csodás világát. Ezt már az óvodás korában kell kezdeni a szebbnél szebb gyermekjátékokkal, mondókákkal, versekkel, mesékkel. A rendhagyó énekóráimnak az is a szerepük, hogy a nyiladozó értelmet rányissa arra, hol él a gyermek, milyen is valójában ez az ország, az elődök milyen hagyományt őriztek, és ez miért fontos és szép. Tudatosítani kell benne, hogy ez az egyetlen igazi kincsünk. Hiszen, ha van egy magyar anyanyelvünk, kell hogy legyen egy magyar zenei anyanyelvünk és magyar mozgáskultúránk is! A hagyományban gyökerezik a jövőnk. Az életforma sokat változott, a gazdag hagyomány és szokáshalmaz azonban nem tűnhet el nyomtalanul, csak a továbbélési formák változtak meg az elmúlt időszakban.

– Milyen szerepe van ebben a népdalnak?

– Mostanában sokat sírunk, szomorkodunk, elégedetlenkedünk, haragszunk, lázadunk amiatt, amink nincs. Örvendjünk inkább mindnyájan annak, amink van: az ének lélegző elevenségének. Hajlamos az ember elfeledkezni, hogy az ének velünk él, mint a levegő, amit belélegzünk; vagy mint a táplálék, amit az életünk fenntartására nap mint nap magunkhoz veszünk. A zene, az ének, a tánc az emberi kultúra fontos része. Ősidők kezdete óta az ember segítője akkor is, ha vallási szerepe volt, akkor is, ha az ember mágikus erejében bízva akart a természet erői fölé kerekedni, akkor is, ha csupán egy-egy kisebb közösségnek adott összefogó erőt. Az ének segítségével a legbensőségesebb emberi érzelmeket, gondolatokat közvetíthetjük. Nehéz pontosan megmagyarázni a vonzódást, amit az énekek keltenek az emberben. Valamit megmozgatnak, megindítanak, valamiféle tudattalan emlékezést dolgokra, amiből kinőttünk, amitől eltávolodtunk, és ami a valóságban és külsőségében egyre inkább elhal és belül hordozható tovább. Az ének egy gyülekezet, egy közösség, az egymás sorsát jól ismerő emberek szíve közepéből fakad. Ezért nincs benne álság, ezért olyan tiszta, mint a gyermekszem. Fontos éltető erő a sok gonddal, bajjal küszködő világunkban, erőt ad a jövőért vívott harcainkhoz. Lehet azért hallgatni a népdalt vagy énekelni, táncolni rá, mert élvezetes, mert szokatlan, mert különleges, mert szép, de azt hiszem, többről van szó. Egy ősibb, a természettől sokkal kevésbé eltávolodott életformát, érzésvilágot, kultúrát hoz emberközelbe, tesz tapinthatóvá, legalábbis az érzések szintjén. Az énekek elhozzák közénk patakok csengését, erdők suttogását, mezők sóhajait, öregek emlékeit, ifjak igyekezetét, hogy átmelegedjék a szívünk az ének tisztaságától. Mindez egyszerű, igaz és magyar.

– Eltávolodtunk ettől az "…

– Örök megújulásra és fejlődésre van szükségünk, hogy a gyorsuló időnek megfeleljünk, hogy ne meneküljünk el a felelősség elől, és szeressük magunkat, szeretetben éljünk másokkal. Lehet nagyon szerény anyagiak között is nagyon magas színvonalú, jó minőségű életet élni. Az ember feladata önmaga megalkotása, az Istenhez való közeledés, a szövetség. Legyünk érzékenyek a segítségnyújtásra, ahol szükséget, szenvedőt látunk. Többször megtapasztaltam, hogy az olyan ének, amely kapcsolatot tart Istennel, amelynek igazából ő a forrása, gyógyítja a lelkeket, kiűzve a sivárságot, az igénytelenség démonát. Mindaz, amit egy magamfajta szolgálatos énekes átnyújthat – s ez Isten érdeme! – megtöri az anyagiasságnak a hallgatóban záruló ördögi köreit, segít meglátni, hogy a népművészet ékkövei is csillognak. Énekelni csak hittel és alázattal lehet. A legfontosabb, hogy elfogadjuk önmagunkat, mert csak így tudjuk hozzáadni az énekekhez a saját életünket. Hogy a hangunk bársonyossá, meleggé érjen, s másoknak hasznára éljünk, ahhoz szenvedések is szükségesek. Értékrendünket az elviselt és átalakított szenvedések formálják. Isten nem tehet velünk olyasmit, hogy ne szeressük. Velünk van a szenvedésben, sőt bennünk szenved. A magyar népdaltól nagyon távol áll a beleélés, azt mondanám, azonosulni kell az énekekkel. Attól lesz hiteles és igaz, hogy élem azt. Amióta énekelek, azóta tanítok is. Szeretem megosztani az örömömet másokkal. Ahogy megosztották velem ezeket a kincseket példaképeim: Domokos Pál Péter, Kallós Zoltán – úgy általam viszik tovább a létünkhöz tartozó emberi teljességet tanítványaim, a Turai Énekmondók. Népdalainkat a fiatalok sodró erejével, de az ősök tartásának méltóságával, stílushűséggel, tájnyelvi ízeivel szólaltatják meg.

– A beszélgetés elején futólag említette a rendhagyó énekóráit. Mondjon erről néhány szót!

– Szabó András előadóművésszel húszéves művészbarátság köt össze. Szolgatársak vagyunk. Annak idején még a Forrás Körben dolgoztunk együtt, de amikor az Egyetemi Színpadot bezárták és ezért a Forrás Kör is felbomlott, mi úgy gondoltuk, folytatjuk a missziót. Azóta is járjuk az országot rendhagyó irodalmi és énekóráinkkal. Nagyon fontos számunkra, hogy a gyermekek megismerkedjenek a magyar irodalommal, ezen belül a régi magyar irodalommal, hiszen tudjuk, modern korunk nem kedvez az olvasásnak, az elmélyülésnek. Pedig jobban, mint bármikor, sokoldalú, kiművelt, tudatos főkre van szükségünk, akik az új évezred kihívásainak maradéktalanul megfelelnek. Csak úgy tudjuk igazán becsülni mások értékeit, ha a sajátunkat is jól ismerjük és szeretjük. András első összeállítása a Halotti beszédtől a határon túli magyar irodalmakig terjed Könyörgés címmel; a második pedig az Országunknak megáldoztak, hazaélmény a magyar irodalomban alcímmel, mely szintén a régmúltból veszi kezdetét és jut el napjainkig. Nagy boldogságom, hogy irodalmi válogatásához én állíthatom össze és adhatom elő az odaillő zenei anyagot, melyet sikerült megjelentetni kazettán is.

– A szerencsés énekesnők közé tartozik, sok felvétel, még filmek is őrzik a művészetét.

– Tényleg szerencsésnek mondhatom magam. 1995-ben vették fel a hévízgyörki középkori templomban a Gyertyaszentelő Boldogasszony című Mária-filmet, amelyet Olasz Ferenc rendezett. Még ugyanabban az évben forgatta a Gyümölcsoltó Boldogasszonyt Isaszegen. Egy évvel később teljesült életem legnagyobb álma, elkészült a portréfilmem, melyet Szivárvány havasán címmel a Duna TV vetített szintén az ő rendezésében. A most megjelent Énekkel dicsérlek CD-m fogadalom és felajánlás. A Jóistentől kegyelmet kértem hozzá. Az egyházi év rendjében, tehát adventtől adventig végigjártam a katolikus ünnepeket a teljesség igénye nélkül. Mária-énekeket, szentjeinket dicsérő fohászokat, hazánkért, nemzetünkért esdeklő és magyarságunkban megerősítő dalokat dúdolok zenei kíséret nélkül. Nem tudom megállni itt a végén, hogy el ne mondjam, annyira örülök, épp a napokban ért a váratlan hír, hogy Emerton-díjat kapok. Teljesen meghatott, nem is tudom, mit mondjak…

Fotó: T. Szántó György