Másokért élő élet

– Az ön nevét 2010-ben íróként ismerhette meg a nagyközönség, amikor első regénye, az Úrilányok Erdélyben hónapokig vezette a könyveladási sikerlistát. Új regényt azonban hat éve nem olvashattunk öntől. Miért?

– A regényíráshoz idő és belső csend kell, ezekből pedig nagyon kevés van mostanában. Sok helyen dolgozom, nagyon sok mindennel foglalkozom. Nem találok az életritmusomban 4-5 olyan hónapot, amikor minden mást félre tudok tenni.

– Ösztönösen vagy tudatosan lát hozzá az íráshoz?

– Nyilván tudatosság is kell hozzá, de én elég ösztönösen írok. Tudatosan ösztönösen. Végig kell gondolnom, mi a mondanivalóm, honnan hova és hogyan akar eljutni a történet, de hagyom, hogy alakuljon, lebegjen. Porszívózás közben is tudok gondolkodni, a nehezebb része az, amikor le kell ülni és meg kell írni. Ehhez szükségem volna pár hónap szellemi csendre, amikor mással nem foglalkozom. Kipróbáltam, hogy hetente beiktatok egy vagy két regényíró napot, de ez nekem nem megy, mert a regény egyszerűen folyamatos jelenlétet kíván, azt, hogy benne éljek, nem tudok csak úgy ki-be járkálni. Most nyáron volt pár hetem, amikor el is kezdtem az új regényt, de elkezdődött a szeptember és véget ért ez a kiváltságos állapot. De nem panaszkodom, mert kreatív és lelkesítő munkáim vannak, egyiket se vállaltam volna el, ha nem okozna örömet. Csak így mindig hátrébb sorolódik a regény.

– A Covid egyetlen pozitívuma sokak számára éppen az volt, hogy el tudtak mélyülni olyan dolgokban, amire addig nem jutott idejük. Ezek szerint ön nem így volt vele…

– Folyamatosan online tartalmakat gyártottam, ami felkészületlenül ért, és nagyon nehezemre esett. Ráadásul mindenki itthon volt, így az egyik legélesebb emlékem a Covid-időszakról, hogy ki-be pakolom a mosogatógépet, és főzök, mert mindenki éhes. Most abban bízom, hogy a karácsonyi időszak alatti pár nap szabadság egy picit előrébb lendíti a regényemet.

– Ami, ha jól sejtem, az Erdélyi menyegző és A nádor asszonyai, azaz az Úrasszonyok történelmi regénytrilógiá­jának a folytatása lesz. Elárul róla már valamit?

– Valóban a trilógia harmadik része készül, de nem szívesen beszélek róla.

– Akkor beszéljünk a filmekről, hiszen az elmúlt években több történelmi témájú dokumentumfilmet is készített. Néhány évvel ezelőtt például Az utolsó nagyasszony címmel gróf Mikes Johannáról, most pedig A maga természete szerint és szabadon címmel Szilvássy Caroláról. Az író filmkészítés közben is író marad?

– Mindennek az origója, hogy író vagyok, így a filmekben is elsősorban íróként vagyok jelen, még akkor is, ha időnként belekontárkodom a rendezésbe. Ezek a dokumentumfilmek azért fontosak, mert erős női karaktereket tudok megmutatni bennük. Ez az ismeretterjesztő dokumentumfilm egy másik nyelv, egy másik eszköz, aminek segítségével el tudok mondani nekem fontos dolgokat. Rettenetesen bosszant ugyanis, hogy nem irányul elég figyelem a történelmi nőalakokra, vagy ha mégis, sematizálva vannak. Pedig a magyar történelem is tele van vagány, sokszor hősies nőkkel.

– Mikes Johanna és Szilvássy Carola mindketten erdélyiek. Születése, neveltetése okán tartotta fontosnak, hogy Erdélyben kezdjen el kutakodni a kivételes asszonysorsok után?

– A családi érintettség okán az ő nevük az utóbbi húsz évben folyamatosan keringett körülöttem, ismertem történeteiket. Nem azért szerettem volna megemlékezni róluk, mert tökéletesek voltak, hanem azért, mert olyan életet éltek, amit példaképül állíthatunk a fiatalok elé. Sokkal izgalmasabb és tartalmasabb életük volt, mint a legtöbb mai celebnek. A tartalmasabbat nem kell magyaráznom, gondolom, úgyhogy itt most a hangsúly az izgalmasabbon van.

– Szilvássy Carola élete miért volt izgalmas?

– Minél több történetet hallottam róla, annál sokszínűbbé, érdekesebbé vált a karaktere. Amikor elkészült a film, akkor jöttem rá, hogy igazából a belső szabadsága és az elképesztő öntörvényűsége nyűgözött le, az, hogy mindvégig a saját útját járta, ami sutba vágott minden társadalmi konvenciót. Mégis olyan szabadság volt ez, ami sosem vált öncélúvá, hanem másokért élő életet eredményezett. Persze, minderre többnyire megvolt az anyagi lehetősége is, hiszen kivételezett társadalmi csoportból és nagy anyagi biztonságból érkezett. Erdélyi földbirtokoscsaládból származott, bécsi iskolákba járt, rendszeresen utazott Velencébe. Nagyon hamar a társaság ünnepelt tagja lett annak ellenére, hogy egyáltalán nem érdekelték a társadalom elvárásai: színházban játszott, filmet készített, utazgatott, udvaroltatott magának. Emellett azonban kórházat alapított, kisfia halála után pedig bábaoklevelet szerzett, a galíciai fronton sebesülteket ápolt, majd egy egész árvaháznyi gyermeket mentett ki az ostrom alatt álló Nagyszebenből. Amikor az egész vagyonát elvették, akkor is óvodát alapított és a nála rászorulóbbakat támogatta. Mindeközben a kulturális élet központja volt, idősebb korában pedig az Erdélyi Helikon megalapításának a motorja és a lelke lett. Nagyon sok olyan mozzanata volt az életének, ami már önmagában is megérne egy dokumentumfilmet.

– A film az egész életutat feldolgozza. Miközben dokumentumfilm, mégis vannak benne játékfilmes elemek. Miért?

– Mostanában ilyen dokumentumfilmeket készítünk. Ezek nem tényfeltáró, oknyomozó filmek, ismeretterjesztő szándékkal akarjuk ezeket a portrékat megrajzolni. Ehhez nagyon jó eszközt kínálnak a játékfilmes elemek, egyszerűen azért, mert ma már nem tudunk egy órán keresztül kizárólag beszélő fejekre figyelni. Ezek a jelenetek meg tudják idézni az adott történelmi kort, azt a miliőt, hangulatot, amiben a főszereplők éltek, de meg tudják mutatni azt is, hogyan történhetett, ami megtörtént.

– Carola alakját egy erdélyi színésznő, Kádár Noémi alakítja. Tudatos döntés volt?

– Az előző történelmi filmünkben Hanna nénit, vagyis Mikes Johanna grófnőt nem erdélyi színésznő játszotta kiválóan, hanem Pálos Hanna, aki a Katona József Színház színésze. Most, mivel nagyon sokat forgattunk Erdélyben, így például a Kolozsvári Magyar Operában, a Marosvásárhelyi Kultúrpalotában, a marosvécsi Kemény-kastélyban, valamint a gernyeszegi Teleki-kastélyban, kézenfekvő volt, hogy ott kezdünk el színészeket keresni. Nagyon örültünk, hogy rátaláltunk Noémire. De nemcsak rá, a többi színészre is.

– Más-e még az erdélyi lelkiség, mint az anyaországi?

– Színészileg nem tudom, de emberileg azt hiszem, igen. Szerintem mindannyiunkon nagyon erős nyomot hagyott Erdély sokszínű kultúrája. Másféle tapasztalat az, ha az ember többnyelvű környezetben nő fel, többféle történelemszemlélettel találkozik. De más a történelmi örökségünk is. Mindezek a kisebbségi léttel együtt formálják a lelkiséget.

– A Maga természete szerint szabadon nagy sikerű díszbemutatója november közepén volt az Urániában. A filmet azóta Kolozsváron és Marosvásárhelyen is bemutatták, milyen volt az erdélyi fogadtatása?

– Kolozsváron ott voltam, éreztük, hogy ez a történet a kolozsváriak sajátja. A filmet szeretnénk minél több helyre elvinni, de itthon december 28-án a Duna Televízió is bemutatja, később pedig hozzáférhetővé tesszük mindenki számára az interneten.