Megmarad, amit hittel kötünk össze
Eszembe jutott az is, hogy éjszaka átugrok az orosz nagykövetség kerítésén, és menedékjogot kérek – mondta Schuster Lóránt, a P. Mobil zenekar vezetője, akit a Magyar Érdemrend lovagkeresztjével tüntették ki a nemzeti ünnep alkalmából. Szánhúzó kutyákról, besárgult hazaárulókról, Bokros bajszáról és arról beszélgettünk, hogy miért nem fél a világvégétől.
– Cipzár van a térdén?
– Az! Nemrég műtötték, térdprotézist kaptam. Élethosszon túl tartó szavatosságot adtak rá. Túlél engem, még a krematórium sem emészti el.
– Úgy látom megmaradt a fekete humora.
– Enélkül nem lehetsz fekete bárány. És idén már 53 éve azon dolgozom, hogy egyben tartsam és működtessem a P. Mobilt (a négy évig használt Gesarol nevet betiltották), tűzön, vízen, különböző váltásokon át, a műszaki technika menedzselésétől kezdve az „emberi erőforrásokig”. Akkoriban a fene gondolta volna, hogy félszáz évnél tovább húzzuk, hisz engem igazán nem az motivált, mint a többi zenészgyereket, mármint, hogy utazzunk, pénzt keressünk és nőzzünk. Nekem ez nem jött be, mert mire elszámoltam a gazdaságisokkal, addigra az összes csajt elvitték, csak a szőrös rockerek vártak rám. Nem ezért csináltam.
– A rockzene „lázadás” volt, borsot akartak törni a rendszer orra alá?
– Mondhatnám, hogy borsot akartunk törni a rendszer orra alá, vagy üzenni a „népnek”, pedig csak zenélni akartunk, aztán valahogyan mégis törtük-zúztuk a borsot. Azzal tisztában voltam, hogy a kommunizmusban mindenkinek tudathasadása volt, mert az emberek kettős identitással éltek: egy valóssal, amit nyomni kellett a komcsiknak, és egy rejtettel, amit elnyomni kellett. Aki erre nem volt hajlandó, abból nem lett üzemvezető, igazgató, magyarán nem tudta befutni az életpályáját. Mi például tíz évig nem adhattunk ki lemezt. Nyilván a legtöbben megalkudtak a rendszerrel, és elérték a személyes céljukat. Nem mondom, hogy nem találkoztam hithű kommunistákkal, vagy olyanokkal, akik nem loptak, de a legtöbben maguknak kaparták ki a gesztenyét. Mindkét esetet megértem, de persze, utáltuk a kommunistákat, mint a sz*rt.
– Apropó „emberi erőforrások”: ötven év alatt sokan megfordultak a zenekarban – Vikidál Gyulától kezdve Zeffer Andrásig. Volt zenésztársaival tartja a kapcsolatot?
– A többségükkel nincs kapcsolatom. Tiszteletben tartom a zenekarban végzett munkásságukat, gondozom azon számokat is, melyekben közreműködtek.
– Ahogy említette, nem adták ki a lemezüket, szétverték a koncertjeiket. A P. Mobil a kádári diktatúra egyik legüdözőttebb zenekarának számított. Sosem érezte, hogy ebből elég, emigrál?
– Nem, mert jól esett, hogy zavar vagyunk a gépezetben, zavarjuk a rendszert és az azt alkotó senkiháziakat. Nekem a disszidálás komolyan akkor jutott eszembe, amikor Horn Gyula megnyerte a választásokat ’94-ben. Hát ennyire hülyék az emberek, hogy azokat szavazzák vissza a hatalomba, akik megnyomorították, tönkretették, kirabolták őket? Utána – és ezzel megelőztem a koromat – azt mondtam, hogy ha így folytatják az Amerika- meg EU-imádatot, akkor egy éjszaka átugrok az orosz nagykövetség kerítésén, és menedékjogot kérek. Ilyen elittel vert meg minket a Jóisten. Ekkor elgondolkodtam azon is, hogy van az országban egy réteg, akik ha a kínaiak elfoglalnák az országot, másnapra besárgulnának, a szemüket ferdére vágatnák, vagy ha nincs rá pénzük, akkor csak hunyorognának és egész nap rizst ennének pálcikával. Ezeknek mindegy, csak ők járjanak jól.
– Emiatt kezdett politizálni?
– Ebben éltünk, aki nem volt vak, láthatta, hogy mi történik. A besúgókat, hazaárulókat minden rendszer átveszi, mert ha egyszer a hazát eladta már oroszoknak, akkor könnyűszerrel eladja Amerikának is. A kommunista pénzarisztokrácia rendszerváltáson túli uralmát jól dokumentálta Borvendég Zsuzsanna történész a könyveiben, melyeket mindenkinek ajánlok. Különben is, kemény idők jártak akkoriban. Nagy arcvesztésem volt! Emlékszem, hogy betértem egy étterembe, és a pincér úgy köszönt, hogy „jó napot miniszter úr”. Hát nem összekevert Bokros Lajossal? Kiadtam egy közleményt, melyben felszólítottam a Magyar Köztársaság pénzügyminiszterét, hogy vágassa le a bajszát, mert rossz fényt vet rám.
– MIÉP-es lett, fővárosi képviselő is volt. Idén tíz éve hunyt el Csurka István. Jóban voltak?
– Engem bírt. A munkásságát tisztelem, a ténykedését nem. Az a bajom vele, hogy az elmélete nem jelent meg gyakorlatban, és amikor kiléptem a MIÉP-ből, azt írtam, hogy az író helyett a könyvet választjuk. Egyébként a készülő Faszög könyvemben erre is ki fogok térni, de annyit elmondok, hogy amikor a kereskedelmi televíziók fölhalmoztak több milliárd forintnyi áfát, az elnökségi ülésen úgy döntöttünk, hogy Csurka bead az alkotmánybírósághoz egy keresetet. Utólag kiderült, hogy semmit nem adott be, és valószínű jó oka volt rá, hogy hallgasson.
– Mindegyik rendszernek a begyében van a P. Mobil?
– Minden rendszer azokat a kutyákat szereti, amelyeket be tud fogni a szán elé, hogy húzzák. Meg vagyok győződve, egy zenekar attól hiteles, hogy adott esetekben határozott véleménye van. Mi a rendszerváltás után is a begyben maradtunk, ezt jelzi, hogy amíg öt év alatt hat alkalommal játszottak le P. Mobil-számot a Petőfi Rádióban, addig a Brains együttest 3232-szer. Ezen azért elgondolkodik az ember.
– Jobb vagy rosszabb a mostani rendszer, mint az akkori?
– Nekem általában van bajom a bal- és jobboldal mentalitásával. Leginkább az zavar, hogy nincsen rend a fejekben. A legtöbb politikusnak – bármelyik oldalon álljon is – úgy adják be a szövegeket, mint Buksi kutyának a gyógyszert, májkrémben. Ezeket utána visszaugatja. Magyarán kevés a gondolkodó ember, a független vélemény. Többet kellene olvasniuk, beszélgetniük, érdeklődniük. David C. Korten amerikai közgazdász a Tőkés társaságok világuralma című könyvében azt írta, hogy ha egy országot meg akarunk tartani, vagy vissza akarunk szerezni a globális tőke hatalma alól, akkor először vissza kell foglalni a kultúra és a tudomány állásait. És ez nem azt jelenti, hogy hülyéket kell pozícióba helyezni, csak azért mert lojálisak. Nagyon nem! Értelmeseket és lojálisakat, mert a többségük az első adandó alkalommal elárulja az ügyünket. Undorító, amikor egy filmrendező megkapja a Kossuth-díjat, és utána rögtön kimegy tüntetni a Kossuth-térre. Legalább egy sört ihatott volna előtte.
– Beszéljünk vidámabb témákról! A Nagyon nagy a baj című dalukban arról ír, hogy az Alföld félsivataggá változik, a szállodákban pedig Koránra cserélik a Bibliát. Borúlátó?
– Nem, én realista vagyok, tehát mindig a legrosszabbra kell felkészülnünk. Éppen ezért engem különösebben semmi sem hoz zavarba. Most azt mondják, hogy nem lesz fűtés. És, akkor mi van? Annak idején, az ’50-es években, fűtetlen szobában aludtunk, a nagymuter berakott egy-egy kapcába tekert, felhevített samott-téglát a lábunkhoz, úgy aludtunk. Nagyon elkényelmesedtek az emberek. Mondják, hogy baromira megdrágult a kenyér! De hány tonna kenyeret dobnak ki minden hétvégén, azért mert olcsó? A régi paraszti gazdálkodásban nem volt hulladék, a maradékot a kutya, a disznó, a többit a rozsda ette meg. Majd ha szeletenként vesszük a kenyeret, mint jó néhány más országban, akkor lehet, rájövünk egy-két dologra. Elmesélek egy ’56-os történetet!
– Halljuk!
– Az első puskalövésekkor a nagymama rögtön levitte a pincébe a holminkat, majd elküldött mindenkit a közértbe, vennünk kellett kétkilós kenyereket, és amikor véget ért a szabadságharc, a spájz polcain hatvan darab kétkilós kenyér sorakozott! Megkérdeztem tőle, hogy mi lesz ezzel sok kenyérrel? Eldobjuk? Azt mondta: „prézli a vasárnapi rántott húshoz, mi más?”. Ez ’56-ban történt, de ’61-ben törtük össze az utolsó kenyeret a mozsárban, mert semmi baja nem volt. Nem pazaroltunk. Én azon emberek csoportjába tartozom, akiket úgy hívnak tudományosan, hogy „puritán felhalmozók”. Állandóan építek, ha van két zöld kockám, addig gyürkőzöm, amíg nyolc nem lesz belőle. Ezt nem csak az anyagiakra értem, hanem úgy, mint Wass Albert oszlopépítő embere, aki homokszemekből épített oszlopot, állandóan összeomlott, ám amikor hittel kötötte össze, akkor megmaradt. Mostanában eszembe jut a székely bácsi, akivel együtt mentünk föl a Szent Anna-tóhoz. Szóba elegyedtem vele, elkezdte mondani a II. világháborús történetét, hogy azért maradt életben, mert tudta, hogy a krumpliföldeken mindig maradtak apró krumplik, melyeket nem szedtek ki, azokat ették meg, úgy maradtak életben. Én megeszem azt is, meg a csicsókát is, túlélő vagyok. A rock ’n’ rollhoz ez kell.
– Fél a világvégétől?
– Nem, pedig benne van a pakliban. Most láttam, hogy milyen idióta angol miniszterelnökjelölt-aspiráns ténykedik, egy bizonyos Liz Truss, aki azt nyilatkozta, hogy szükség esetén megnyomja a nukleáris rakétákat indító gombot, még akkor is, ha belepusztul a világ. Az amerikai kollégájáról ne is beszéljünk! A fiataloknak kellene teret adni, de eredményeket is elvárni tőlük!
– A rock és a tekintély nem ellentétesek?
– Egy olyan rockzenekar, mint a P. Mobil, egy nagyon precízen kidolgozott gépezet. Együtt kell pumpáljon az egész közösség, és mindig kivetni magából az alkalmatlant. Gondoljunk bele, elmész valahova három mikrobusszal, fölrakod a backline-t (hátsó erősítősor – a szerk.), az alapcuccokat, hangszereket, a húroktól kezdve a kábel nélküli rendszerekig, irányítod a különböző korú embereket; össze kell hangolni a gépezetet. Tekintély nélkül az örökmozgó is megáll. Elmondom, melyik a kedvenc könyvem, és abból kiderül, hogy milyen vagyok. Kötelezővé tenném az iskolákban Heinrich von Kleist Kohlhaas Mihályát.
– Mert két lóért lángba borít egy egész tartományt?
– Nem. Ettől a szász embertől elveszik a lovait, és lényegében addig küzd, amíg vissza nem kapja őket fölhizlalt állapotban. Hiába ajánlanak fel más lovakat, a sajátjaihoz ragaszkodik, szabad csapatokat szervez, elmegy a legvégsőkig. És végül megkapja az igazságát, visszaszerzi lovait, csak halálra ítélik, de mosolyogva, elégedetten hal meg. Az igazság a legfontosabb dolog, mert a latinok is azt mondták, hogy „fiat iustitia, et pereat mundus”, tehát legyen igazság, vesszen a világ. A másik a következetesség: ha azt mondod, hogy nem, vagy igen, akkor abba törjön bele a kezük, a lábuk. Nem vagyok gerilla, de így próbáltam élni, és persze, nem mindig sikerült.
– Közismert, hogy Varga Mihály, Nagy István, Kövér László és Semjén Zsolt is a rajongójuk. Megvalósult a Schuster-terv?
– Az ősfideszesek mind mobilosok. A minap fölhívott Tiffán Zsolt, hogy gratuláljon a lovagkereszthez, különben ő gitározik, zenél is. És azt mondta, hogy „Lórikám, gratulálok, mert megérdemelted, és ugye tudod, hogy ezt a kitüntetést veled együtt több százezren kapták meg?” Tudom! Azt mondta, hogy „a ti zenekarotok tartotta bennünk a lelket évtizedeken át”. Ez volt az igazi feladatunk, a kitüntetés pedig az egész zenekarnak jár. Amúgy örülök, hogy hazánkban egyre több a vadállat!
– Vagyis?
– Azt szoktam mesélni, hogy nagy örömömre újra megjelentek hazánkban az aranysakálok, a farkasok és a medvék. Most már látom, hogy jönnek a hiúzok és a leopárdok is. Azzal egyetértek, hogy fegyverkezni kell, igenis tartsanak tőlünk. Senkit nem kell megtámadni, de fegyvertelen katonaként nem érvényesíthetjük akaratunkat a világban. Ádáz időket élünk, folytatódik a II. világháború után létrejött államok bomlása, kormány legyen a talpán, aki okosan tud lavírozni ebben a helyzetben, mert alig látszunk a térképen. Jóban kell lennünk a nagyhatalmakkal, szomszédainkkal, de úgy, hogy ne adjuk fel az elveinket, hosszú távú céljainkat. Nos ez nem könnyű! Ahogy az egyik albumunk címe mondja, Farkasok völgye: Kárpát-medence. Aki harcol, az harcolni fog érte, aki elárulja, az elárulja, mindig ugyanaz a lemez forog. Hogy mi lesz a vége, az csak rajtunk áll.