Mit ér a film, ha őszinte?

– Sokan az ElkXrtuk forgatókönyvírójaként ismerik a nevét, de korábban sorozatok, például a Barátok közt vagy a Drága örökösök elkészítésében segédkezett. Nagy ugrásnak érezte, hogy egész estés filmen dolgozhatott?

– Ugrás helyett inkább nagy kihívást mondanék. Akkor fogalmazódott meg, hogy fel kellene dolgozni a 2006-os eseményeket, amikor Helmeczy Dorottya producerrel beszélgettünk az irodájában. Ekkor állapítottuk meg, hogy egy ilyen horderejű közéleti-politikai botrányt pár országgal nyugatabbra már rég filmre vittek volna. Ezután jött a cím, és Dorottya kérte, hogy nézzük meg, mi lenne, ha tényleg megcsinálnánk ezt a filmet, írjak szinopszist. Innentől egy projekt már kihívás, amit a lehető legjobban kell megvalósítanunk. Hiszen közéletbe vágó mozifilm régen készült, a politikai krimi műfaját pedig eddig még senki nem próbálta ki itthon.

– Azóta már a Megafilm idén elindított programjában, a MegaYouthban segíti mentorként a fiatalokat ötleteik megvalósításában. Miért tartották fontosnak, hogy forgatókönyv-mentorálással is foglalkozzanak?

– Rengeteg tehetséges, kreatív fiatal van, aki csak arra vár, hogy bemutathassa ötleteit a szakmabelieknek. Nyitni akartunk feléjük, megmutatva, hogy nem csupán egy szűk közeg forgatókönyveit lehet filmre, tévére, online platformra vinni. A Megafilm egy műhely, ahol szívesen látják a váratlan ötleteket. Sokfelől lehet ide érkezni. Jön egy csomó tehetséges fiatal, és az ötleteik kidolgozásában segít nekik például Divinyi Réka, a Szabadság, szerelem szerzője, Dombrovszky Linda és Somogyi György, a Pilátus rendezője és forgatókönyvírója.

– Egyik mentoráltjával a Cinkotai asszonygyilkosság című projekt megvalósításán dolgoznak. Mi fogta meg a történetben?

– Az, hogy Karinthy Frigyes is szerepelt a szinopszisban. Ott egy az I. világháború idején játszódó, keményvonalas krimi, hullákkal, sötét hangulattal, főhőssel, és akkor egyszer csak: Karinthy Frigyes! Felcsillant a szemem. Nagy lehetőségnek tartom, hogy egy komoly krimit össze lehet hozni a sercegő, izgalmas, humorra és az emberi működés vizsgálatára építő Karinthy-faktorral. Az ígéret jó, és egy ilyen projekt biztosan hiányzik a magyar filmvilágból.

– Általában véve hogyan állunk filmgyártás terén a világ többi nemzetéhez képest?

– Nagyon jó filmesek dolgoznak ebben az országban, elképesztő technikai tudás és felkészültség jellemzi a legtöbb stábot. Ha valamiben vannak hiányosságaink és fejlődnünk kell, az a sztoriépítés, a forgatókönyvírás. Az, hogy az embert megérintő, jól működő, erős történeteket tudjunk iparszerűen csinálni. Itt kezdődik a dolog: lehet fantasztikus egy film képi világa, szólhat szépen; ha nem jön létre a nézőben érzelmi kötődés a szereplőkkel, akkor hiába minden.

– Min bukik meg a legtöbb magyar forgatókönyv?

– Nem vagyunk őszinték. Nem vizsgáljuk eleget a saját, úgy értem, közös életünket. A saját valóságunkat ha megfigyeljük, és azt próbáljuk könyörtelen őszinteséggel visszaadni, akkor sikerülhet jó, hatásos filmet készíteni. Itthon is készült jó pár ilyen – de ezek rendszerint szerzői filmek. Szerintem viszont műfaji filmek is lehetnek pontosak, szólhatnak úgy az emberi dolgokról, hogy közben képesek vagyunk magunkat látni a karakterekben. Jó példa erre Divinyi Réka Csak szex és más semmi című forgatókönyve. Nagyon örülnék, ha más műfajban is képesek lennénk nagy számban ilyen emberközeli filmeket csinálni. Saját sztorikat, jól működő műfaji eszközökkel.

– A hazai alkotók egy része viszont sokszor egy az egyben lemásolja a hol­lywoodi kliséket, nem törődve az amerikaiak és a magyarok közötti kulturális szakadékkal. Megfelelési kényszer dolgozik bennünk?

– Történelmi adottságaink miatt előfordulhat, de nem hiszem, hogy általánosnak mondható. Inkább arról lehet szó, hogy túl sok témát szeretnénk az alkotásunkba sűríteni, így a végeredmény felületessé válik. Az lehet az oka, hogy nem készül elég hazai film, így ha valaki végre lehetőséget kap, minden általa fontosnak tartott létkérdést egyszerre szeretne megjeleníteni az alkotásában. Pedig jobb, ha kevesebb témára fókuszál egy munka, de az legyen erős, valósághű és mindenekelőtt őszinte. Ami pedig a hollywoodi fősodort illeti: nem ördögtől való, ha egy sémán keresztül mutat be őszinte élethelyzeteket egy alkotás. Sokkal könnyebb bevált recept alapján elmesélni a nézőnek a történetet, hiszen így a rendező átlendülhet a formalitásokon, és minden energiáját a saját sztori bemutatására fordíthatja.

– Ez világos, csakhogy nálunk nem alakult ki saját filmnyelv, főleg a kilencvenes, kétezres években, szemben a többi kelet-közép-európai országgal. Miért?

– Talán minket sokkal jobban megszédített a rendszerváltozás. 1990 előtt mindig „valamihez képest” készítették el ezeket az egyébként nagyon jó filmeket; kedvencem, a Fábri Zoltán által rendezett Az ötödik pecsét is ebből a korszakból való. Aztán a kulturális kötelék egyszer csak szétfoszlott, mi pedig nem találtunk meg a helyünket az új filmes világrendben, és nem is néztünk szembe a saját életünkkel, azzal, hogy milyenek vagyunk pontosan, mi történt velünk, mit akarunk elérni és hogyan.

– Bár azért szerencsére sok jó forgatókönyv született az elmúlt öt-tíz évben, mégis be-beesnek erőltetett, nem életszerű párbeszédeken alapuló alkotások. Miért nem megy ez nekünk?

– Az amerikai szakirodalom úgy tartja, hogy a dialógus alapvetően élőbeszédnek tűnő szöveg, amely valójában egyáltalán nem az: feladata van, előre kell hogy vigye a cselekményt. Talán ennek a két motívumnak az ötvözése okoz problémát nekünk, emiatt tűnhet úgy a nézőnek, hogy nem így beszélnek igazából az emberek. Pedig önmagukban ismerjük az élethelyzeteket, ahogyan a családunkkal, a barátainkkal vagy egy ismeretlennel kommunikálunk, de itt is az őszinteség és az alapos megfigyelés hiánya lehet a felelős az eredményért.

– A magyar forgatókönyvírásnak van egy másik rákfenéje is: a szereplők a trágár dialógusaik miatt sokszor ostobának vagy szimplán indokolatlanul ripacsnak tűnnek.

– A történetek alapvető eleme a szereplők közötti konfliktus. Ha egy sztoriban úgy tűnik, hogy a karakterek csak veszekednek, akkor lehet, hogy az alkotó nem vizsgálta meg eléggé, milyen módokon tud konfliktust szítani a szereplők közt, és a legegyszerűbb, felszínes eszközt használja. Az a feladatunk, hogy a lehető legmélyebbre menjünk, és a legőszintébben jelenítsük meg az ilyen szembenállásokat: talán szavakkal, talán kimondatlan helyzetekkel. De nehéz erről általánosságban beszélni.

– Milyen jövőt jósol a hazai forgatókönyvírásnak?

– Gondolni kell a nézőre. Neki készül minden. Ha van egy forró téma vagy sztori, úgy kell feldolgoznunk, hogy a lehető legtöbb embert érdekelje. Amikor azt mondom, hogy jól bevált történetmesélési eszközökkel saját sztorikat kell feldolgoznunk, erre gondolok. Örülnék, ha erre haladna a magyar filmezés. Tendenciát nehéz meghatározni, de az biztos, hogy izgalmas, amit a Megafilm ezzel a programmal csinál: jöhessen bárhonnan téma- és filmötlet! Bízom benne, hogy egyre inkább képesek lesznek a magyar filmek műfaji eszközökkel is eredeti sztorikat feldolgozni. Ha működő dramaturgiai eszközökben gondolkodunk, csakúgy mint a dánok vagy a svédek, és nemcsak vígjátékokat, hanem például történelmi krimiket is készítünk, akkor sokkal több filmünk tehet szert nemzetközi elismertségre. Talán egy idő után soványabb lesz az egyszer nézhető filmek polca.