„Tisztelt Emlékezők!

Széchenyi István halálának 150. évfordulója évében idén, a Magyar Tudomány Ünnepének előnapján, másodszor is jól esik elzarándokolni a nagycenki sírbolthoz. A Magyar Tudományos Akadémia elnökeként mindahányszor zarándoklatként tekintek a nagycenki főhajtásokra, amelyekhez írásai adnak szellemi és lelki felkészülést. Újra és újra erőt merítek felelősségtudatából, államférfiúi éthoszából. Nem csupán a korabeli Magyarország életét befolyásolta – hol közvetve, hol közvetlenül – szinte minden gondolata, írása és tette, személye ma is megkerülhetetlenül magasodik felénk.

Naplójának minden sora arról tanúskodik, hogy a haza sorsát mindig a legszemélyesebb ügyként élte meg – ha Magyarország sorsa rendben volt jól érezte magát, ha nem, testi-lelki betegségek gyötörték. Ezért a vonásáért nevezte Kemény Zsigmond báró a „leghívebb magyarnak” Talán ez az a jelző, ami a legjobban kifejezi Széchenyi jelentőségét történelmünkben. Nem nemzetéből, hanem nemzetéért élt – egész erejét felemelése szolgálatába állította anélkül, hogy olyan pozíciók elnyerésére törekedett volna, ami főúri származásához illett.

Közismert nemzetféltő gondolatai, maró gúnnyal és mérhetetlen szeretettel megfogalmazott bírálatai a nemzet tragikus erkölcsi és szellemi állapotáról másfélszáz év múlva is érvényes megállapítások maradtak. Négy csokorba gyűjtötte a „bűnöket”: az első a hiúság és „rokonai”, az önhittség, önáltatás, öncsalás, a második az üres lelkesedés és szalmaláng, a harmadik a közrestség, a negyedik az irigység és szülöttei, a pártviszály és uralomvágy.

Ezen szellemi zarándoklat alkalmával nézzünk csak mindennapjainkra, nézzünk magunkba: közéletünk fő mozgatórugói nem ezek-e most is? A Széchenyi által „meghirdetett programra”, az erkölcsi és társadalmi tisztaság programjára, az ő szavaival erényre és honszeretetre, nem szükséges-e emlékeztetni ma is. Nem igaz-e ma is intése, hogy hibás politika az, amely a hibákat elleplezve, azok bírálatát mellőzve olyan népszerűséget keres, amely csak a nemzet, a társadalom beteg állapotában tartható meg!

Eszméltető ostorozásai egy egész nemzet erkölcsi energiájának, önfegyelmének és lelkiismeretének kútfője. Ám nem csak az ideákban élő államférfit tisztelhetjük benne. Magasztos álmai és tervei a földben gyökereztek, megvalósult elképzelései nap mint nap üzenik, hogy haladást remélni csak a közösséget szolgáló, felelősségvállalásban érlelt tettektől lehet.

Zavarodott értékítéletű világunkban nagy szükségünk van az Akadémia alapítójának példájára, államférfiúi éleslátására.

Abban a reményben hajtok fejet előtte, hogy megannyi zarándok avatja őt példaképpé közéletünkben. S nem csak egy főhajtásnyi, egy zarándoklatnyi időre.”