– Hol nőtt fel?

– Siklóson születtem. Édesapám a községházán dolgozott az anyakönyvi hivatalban, amíg Pécsre nem költöztünk. Nagyapám Benyovszky Móric gróf asztalosmestere volt, de akkor ez a szakma olyan színvonalon állt, hogy ma fafaragó művésznek neveznék. Ott a falon az az oroszlánfej és ez az állólámpa mindkettő az ő munkája.

– Ez a gróf leszármazottja volt annak a Benyovszky Móricnak, akit a XVIII. században Madagaszkár királyává választottak?

– Igen, ugyanaz a család. Úgy tudom, a legfiatalabb Benyovszky Móric még él, Budapesten a Bartók Béla úton lakik, egy-két évvel ezelőtt beszéltem is vele telefonon. Tizenhárom éves koromig, 1939-ig éltem Siklóson. Csodálatos gyerekkorom volt, szinte az 1800-as éveknek felelt meg az az élet a maga természetességével. Volt egy bátyám – sajnos múlt időben kell beszélnem róla -, 1945 szeptemberében meghalt, amikor angol hadifogságból hazafelé jött, 21 évesen. Németországban, Nürnberg mellett, egy Fürth nevű városkában az állomás peronján várták a vonatot a hazatérő hadifoglyok, és a nagy tolongásban őt a beérkező vonat alá sodorták. Mindkét lábát levágta és a fején is keresztülment. Testnevelési főiskolára járt, tanár akart lenni. Az ottani temetőben nyugszik. A háború előtt mindketten a pécsi Püspöki Tanítóképzőbe jártunk.

– Ön hogyan élte meg a háborút?

– Tizennyolc éves voltam, amikor minket, középiskolásokat kimenekítettek Pécsről, mert a szovjet hadsereg akkor már a város határában volt. Zalaszentgróton kötöttünk ki, ahonnan én, hogy úgy mondjam, elcsámborogtam, és hozzácsapódtam a bajai utász zászlóaljhoz, beálltam katonának. Mindjárt ki is vittek a frontra, és 1944 decemberében már harcoltam. Három hónap után megkaptam a tűzkeresztet, azt hiszem, én voltam a legfiatalabb magyar katona, aki ezt birtokolhatta. Már a háború befejezése után, 1945. május 10-én estem szovjet hadifogságba. Először pár hétig Csehszlovákiában, aztán Romániában voltunk fogolytáborban, de csak három hónapig, mert amikor Hirosimára ledobták az amerikaiak az atombombát, akkor Sztalin – én már csak így mondom – a magyar közlegényeket hazaengedte, a tiszteket pedig kivitték a Szovjetunióba. Én közlegény voltam, jöhettem. Megint vagonba raktak minket, de akkor már nem volt szögesdrótból fonott rács az ablakon, szabadon jöhettünk hazafelé Erdélyen keresztül. Ahogy a magyarok fogadtak bennünket minden állomáson, az egy diadalút volt. Kolozsváron még gulyáslevest is adtak. Leszálltunk a vonatról, ettük a levest, közben a román állomásfőnök elindította a vonatot. Látta, hogy a peronon eszünk, tudta, mit csinál. Minden holmink fennmaradt. Szerencsére, nyár vége lévén, nem fáztunk, de az út hátralévő részét már egy vagon tetején ülve tettem meg. Szeptember 4-én értem haza, a bátyámat másnap gázolta el a vonat. A romániai fogolytáborban 16 ezren voltunk, sokan annyira legyengültek, hogy mikor a latrinát használták, ahol vasbeton gerendákon állva kellett az embernek a dolgát végeznie, beleestek és belefulladtak.

– Mihez kezdett a háború után?

– Az érettségin már túl voltam, de hátra volt még egy évem, hogy a tanítói képesítőt elvégezzem.

– Ezek szerint tanítói végzettsége is van?

– Igen, a Mecsek északi oldalán van egy 350 lelkes, icipici kis falu, Tarrlós, ott tanítottam egy évet; én voltam a kántor is. A szerződésem a mai napig megvan, fel van sorolva benne, milyen juttatások járnak a kántornak. Például a temető füvének kaszálási joga engem illetett; 30 forintot kaptam egy temetésért és egy törölközőt piros-fekete hímzéssel – ez volt a szokás abban a faluban. A kocsmában nem tudtak ebédet adni, ezért mindennap más háznál főztek reggelit, ebédet és vacsorát, annyit, hogy sohasem tudtam megenni. Osztatlan iskola volt, akkor még hatosztályos, mind a hat osztály bent ült a teremben. Amíg az egyikkel foglalkoztam, a többinek valamilyen feladatot adtam, így haladva évfolyamról évfolyamra.

– Hány gyerek volt összesen?

– Harminc körül. A tarrlósiak nagyon sajnálták, hogy eljöttem, már csak azért is, mert óriási tanítóhiány volt az országban, hiszen a tanítók a háborúban tisztként szolgáltak, és mint említettem, azokat Sztalin kivitette a Szovjetunióba. Én is nagyon sajnáltam őket otthagyni, de az operaénekesi pálya mindennél jobban vonzott. Mutatok magának egy rádiófelvételt – ezt gyakran játsszák azóta is – ebből megértheti, miért.

– Mikor vették fel a Zeneakadémiára?

– Annak az évnek a végén, és ’56-ban végeztem el. Azonnal fölvettek. Szebb hangom volt, mint most ezen a felvételen. Tudniillik, amikor valaki tanul énekelni, kicsit megváltozik a hangja, veszít természetességéből, viszont sok mindent nyer: magasságot, mélységet, biztonságot, de van olyan is, hogy valakinek szebb lesz. Legnagyobb előnye, hogy biztos énekessé válik, így mindenféle feladatot meg tud oldani. A diploma után rögtön szerződtetett az Operaház magánénekesnek. Ezután még hét évig voltam a pályán, amikor egy rejtélyes betegség miatt nem tudtam tovább énekelni. Az orvosok nem tudták megállapítani, mi a gond, csak évtizedekkel később derült ki, hogy volt egy epekövem, ettől teljesen megkeményedett a hasfalam, olyan lett, mint egy deszka. Az énekes a hasfal mozgatásával szabályozza, mennyi levegő jöjjön ki a torkán. Nem tudtam kellő mennyiségű levegőt adni, valójában beszélni is alig tudtam. A kő még ma is bennem van, néha előjön és fáj, de különösebb gondot nem okoz. Pályám kezdetén a rádió énekkarának alapító tagja lettem 1950-ben, de csak ’54-ig énekeltem ott. Nem tudom, elmondjam-e, milyen körülmények között jöttem el a rádiótól?

– Persze.

– Még Pécsről ismertem látásból egy fiút, aki annyi idős lehetett, mint én, akkor már ő is a rádióban dolgozott újságíróként. Ha találkoztunk, köszöntünk egymásnak, de nem volt különösebb kapcsolatunk. Egyszer csak fölhívatnak a személyzeti osztályra és azt mondják, van itt egy újságíró, aki azt állítja, hogy én vertem Pécsett a zsidókat és őt is megvertem. Azonnali hatállyal kirúgtak. Előtte persze kértem, hogy szembesítsenek vele, meg is történt, de a szemembe is hazudott. A neve nem fontos, mai napig is ismert újságíró, csak a jelenség miatt mesélem el.

– Mit tudott kezdeni?

– Felvételiztem a Honvéd Művészegyütteshez szólistának. Több tucat jelentkező közül egyedül engem vettek fel.

– Elég szerencsésen oldódott meg.

– Várjon, folytatom! Fél év után a politikai tiszt behívatott, és azt mondta, miután zsidókat vertem Pécsett, kirúgnak. Amikor elérkezett a forradalom, én már az Operaház magánénekese voltam és akkor éppen valami dolgom volt a rádióban. Ahogy mentem a hatos stúdió felé a hosszú folyosón, látom, hogy három ember beszélget és az egyik a svájci sapkájával eltakarja az arcát oldalról. Megnézem jobban, látom, hogy ő az. Behívtam a vécébe, hogy tudjunk nyugodtan beszélgetni. Megkérdeztem, miért csinálta ezt, miért rágalmazott meg. Megmondta kertelés nélkül, azért csinálta, hogy előbbre jusson. Tényleg előbbre is jutott, mert néha még most is látom a tévében. Egy időben a MÚOSZ-ban is vezető tisztséget töltött be.

– Jó pontnak számított, hogy valakit följelentett?

– Igen.

– Nem neki kellett volna bizonyítania, amit állított?

– Azt mondták, hogy az X elvtárs jó elvtárs, ezért hisznek neki.

– Mi lett a vécé-beli beszélgetés vége?

– Csak annyit mondtam neki, hogy tényleg előbbre is jutottál, gratulálok. Azóta akkorákat köszön, ha találkozunk, hogy majd leesik a feje. De ez csak egy kis közjáték volt – ilyen szép dolgokat produkál az élet.

– Operaénekesi diplomájában azt olvasom, hogy nemcsak szerepgyakorlatból kellett akkoriban vizsgázni, ami egyébként jeles lett, ugyanúgy, mint a diploma-előadás, hanem marxizmusból is, de oda azt írták, hogy eltörölve. 1956 nyarán államvizsgázott, a marxizmus vizsgát viszont csak a forradalom hatására törölték el. Hogy jön ez össze?

– Szerencsém volt, mert ezt a vizsgát elhalasztottam őszre, tudniillik megbuktam volna belőle. Mintha éreztem volna, hogy érdemes.

– Érdekes, hogy a szobája falán millió képet látok, de szerepről készült csak egy van.

– Mert odaadtam őket a lányomnak. Rengeteg képem van különböző szerepekből, harmincnégy szerepet énekeltem. Ez, amit itt lát, a vizsgaelőadáson készült, ahol Scarpiát, a rendőrfőnököt énekeltem a Toscából, az Aidából pedig Amonasrót, a Nílus-parti képben.

– Milyen volt az ötvenes években az Operaház élete?

– Engem Tóth Aladár szerződtetett, aki szerintem az Operaház egyik legjobb direktora volt, a XX. század második felében mindenképpen az első helyen tartom számon. Kitűnő zenekritikus, zeneesztéta volt és remekül vezette a színházat. Akkor a Magyar Állami Operaház a világ öt legjobbja közé tartozott. Az első két hely ugye régóta foglalt, a milánói Scala és a New York-i Metropolitan biztosan tartja magát, a harmadik hely már kiadó, megkockáztatom, hogy akkor ezt a helyet a budapesti Opera foglalta el. Olyan hanganyag volt együtt, olyan énekesek: Székely Mihály, Gyurkovics Mária, Svéd Sándor, Simándy József, szenzációs egyéniségek voltak, és mellettük rengeteg fiatal tehetséges énekes, akik később vezető művészekké váltak.

– A politika mennyire szűrődött be az Opera falai közé?

– Akkoriban az mindenhova beszűrődött, ez valamennyire természetes is, de mi, énekesek annyira el voltunk foglalva magunkkal, hogy igazából nem törődtünk ezzel. Egy énekesnek este ki kell állnia a színpadra, nincs mese. E körül forog az egész élete. Ez véresen komoly szakma, itt az ember nem engedheti meg magának, hogy bármi mással foglalkozzon, mint az énekléssel. Ugyanezt mondhatnám el a zenekari művészekről is, sőt az énekkarról is, ott is nagyszerű énekesek vannak. Ez olyan műfaj, amit ha nem teljes odaadással, szívvel-lélekkel végez az ember, azonnal meglátszik. Annak, hogy ilyen kivételes csapat együtt volt, az is volt az oka, hogy akkor nem lehetett külföldre menni, tehát minden jó énekes itthon volt, akik egyébként világkarriert tudtak volna csinálni.

– 1963-ig a színpad volt az élete, azóta pedig ugyan a színpad közelében, de már a háttérben dolgozik, immár 79 évesen. Ön a legidősebb, még munkában álló színházi ügyelő Magyarországon. Mit csinál egy színházi ügyelő?

– Előadás-vezetőnek is nevezhetnénk. Ül egy vezérlőpult mellett, ami körülbelül olyan, mint egy űrhajó vezérlő kabinja. Rengeteg fogantyú, gomb, lámpa, mikrofon, két tévé van előtte, az egyiken a színpadot látja, a másikon a karmestert. Az irányítópulton középen kottának való hely van, ahol az előadás zongorakivonata fekszik. Ez a kotta nem azonos a partitúrával, amelyben minden zenekari szólam benne van, ebben a zongora helyettesíti az egész zenekart, de nekünk ez tökéletesen elég, hogy a zenét követni tudjuk. Bele van írva pontosan, nyilakkal megjelölve, hogy azon a helyen mit kell tenni. Például adni egy jelet a világosítóknak, hogy változzon a fény, vagy a függönyt fölhúzni, illetve leengedni, hívni a szereplőket, zsinórjelet adni, hogy felhúzzanak egy díszletet vagy éppen leeresszenek, esetleg a színpadi süllyedő le vagy fel mozgására jelet adni. Rettenetesen kell figyelni az egész előadás alatt, teljesen tiszta agy kell hozzá. Ha például odajönnek beszélgetni – tudniillik ez egy olyan szakma, hogy a kollégák odajönnek és beszélgetnek az emberrel -, akkor könnyű hibázni.

– Előfordult ilyesmi?

– Háromszor vagy négyszer 42 év alatt, azt hiszem, ez elég jó arány. Volt olyan, hogy zene közben valaki szólt hozzám, én igyekeztem ide is, oda is figyelni, közben már föl kellett volna húznom a függönyt, már az énekkar is énekelni kezdett, amikor észbe kaptam, gyorsan fölrántottam. Ez az Erkel Színházban történt.

– Most szóba került az Erkel Színház átalakítása, mire számíthat a közönség?

– 2006 áprilisáig lesznek ott előadások, akkor bezárják. Az elképzelések szerint világszínvonalú színpadtechnikával szerelik fel és a nézőteret is felújítják.