– Az East kitörölhetetlen nyomot hagyott a hazai rocktörténetben, és a te karrieredben is: egy alkalommal azt nyilatkoztad, az East jelentette pályafutásod csúcsát. A sikerek ellenére miért oszlott fel a csapat?

– Igen, ez így van. A Karthagóval kerültem be a köztudatba, ott tanultam meg a profi szakmai fogásokat, ám az East jelentette a szakmai csúcsot, ma sem találok az East-lemezekben zeneileg semmi kivetnivalót. Hogy miért adtuk fel 1994-ben? Csináltunk a Budapest Sportcsarnokban egy koncertet, és háromezer-ötszáz ember jött el. Jól emlékszem, Móczán Peti a zenekar vezetője leültetett minket és azt mondta, gyerekek nekem annyi pénzem nincs, hogy fenntartsak egy olyan bandát, ami többe kerül, mint amennyit kitermel. Mindenki menjen, és keressen magának rendes munkát. Ennek tizenöt éve volt. Azóta, ha összefutottam valakivel a bandából, mindig megkérdeztem, mikor lesz egy jó kis East-buli? Erre mostanáig az volt a válasz, hogy menj már, Takáts. Nemrég viszont felhívtak, hogy lesz koncert, mert akadt szponzor.

– Azért oszlott fel a zenekar, mert a működése már nem volt rentábilis?

– Nem egészen. Mikor az utolsó East-lemez, a Radio Babel megjelent, harmincezret adtunk el belőle. Csak összehasonlításképpen: ma akkor lesz egy albumból aranylemez, ha ötezer eladott példányt produkál. Az egyik lemezgyári vezető viszont behívatott minket, és azt mondta Móczán Petinek és nekem, hogy fiúk, ez így nem lesz jó, csináljatok inkább valami olyasmit, mint a Zizi Labor. Nekem akkor eldurrant az agyam, ugyanis a popkultúra aljának tartottam, hogy húsz népviseletbe öltöztetett idős asszonyt nevetségessé tesznek azzal, hogy nyírségi tájszólásban elénekeltetnek velünk egy Rolling Stones-refrént. Ennél sekélyesebb dolgot nemigen tudtam elképzelni. Mondtam is, hogy a Móczán Peti inkább száraz kenyeret eszik napokig, de nem adja el magát egy ilyen olcsó produkcióban, mert mindig volt belső igénye, hogy minőséget tegyen le az asztalra. Ez még a szoci koraszakban volt, a nyolcvanas évek végén. Az a tömény igénytelenség, ami itt tenyészik a mai könnyűzenei életben, szerintem ebből az időszakból eredeztethető.

– Egy-két évtizeddel ezelőtt könnyebb volt a megélhetés?

– Talán a kilencvenes években volt a legjobb. Ma már elég kilátástalan a helyezet. A CD meghalt, az internetre bárki bármit fel- és letölthet, ismert a probléma. Jogdíjat nem fizetnek, mi pedig csak a fellépésekből élünk, amiből egyre kevesebb van.

– Nem tart össze a zenészszakma? Miért nincs érdekvédelem?

– Ez nem az az ország. A rendszerváltáskor megalakult a zenészszakszervezet, nagyon kedvesek a vezetői, de minden ugyanolyan mozdulatlan. Egy bluesfesztiválon beszélgettem egy amerikai szaxofonossal. Elmesélte, hogy alacsony gázsit kap nálunk, ami nem gond, csak ne verjem nagydobra, mert ha a kinti zenészszakszervezet fülébe jut, nagyon megbüntetik. Amerikában egy muzsikus ugyanis nem vállalhat a szakszervezet által megállapított szint alatt fellépést, mert azzal rontja a versenyt. Nálunk ez féktelenül működik, pofátlanul egymás alá ígérnek a zenekarok. Egyszer felhívott egy vidéki koncertszervező, hogy vállalunk-e fellépést, mondtam persze, kérdezte, mennyi gázsit kértek, mondtam az összeget. Erre ő: egy másik zenekar ennek a negyedéért vállalja. Mondtam, hát öregem, akkor hívd a másik zenekart, és letettem a telefont. Így elég nehéz tervezni. És minél rosszabb egy zenekar, annál kevesebbet ér a piacon, viszont nincs pénz, ezért őket hívják inkább.

– Miért indult be ez a lefelé tartó spirál?

– Többek közt azért, mert ez a hajdan tízmilliós ország ma már csak kilencmilliós, és van két kereskedelmi tévécsatornája. Ezek az egész könnyűzenei életet lefedik úgy, hogy egy évben tíz-húsz saját gyártású celebet dobnak piacra, a következő évben persze lecserélik őket, mert lejár a szavatosságuk. A marketingjükkel viszont nem lehet versenyezni. Gondold el, ezek az arcok nap, mint nap ott vannak a tévében, velük kelsz és fekszel, kívülről tudod a gatyaméretüket és az aktuális nemi életüket. Ehhez képest egy kívülállónak két perc főműsoridős reklámért milliós nagyságrendű összeget kell fizetnie. Ez nem tisztességes verseny: ez a trend gyakorlatilag kivégzi a könnyűzenei életet.

– Azért a közönségnek is lehetnek igényei. Nem kötelező a készen kapott celebekért megőrülni.

– Ebben tévedsz. Legutóbb voltunk Erdélyben a Takáts Tamás Blues Banddel. Suhanunk el egy hatalmas óriásplakát mellett, és mit látok rajta: hat arckép, ami az x tehetségkutató verseny első hat helyezettjét hirdeti, alatta a következő felirattal: Magyarország legjobb énekesei. Bocsánat, én nem voltam rajta, de a Szörényi Levente sem. Ezek a gyerekek pedig végighakniztak egyszer Erdélyországon. Beszéltem olyan helyi sráccal, aki ott volt egy ilyen koncerten, és azt mondta, Tamás, ezek behoztak egy zenei alapot, és arra énekeltek világslágereket. Ez a fiú azt mondta, ő az életben többet ilyenért nem fizet, de egyszer mégis megtette. Jövőre pedig összeáll egy újabb bagázs, újabb egész pályás kampány következik, és megint körbeturnézzák a Kárpát-medencét. Ezért mondom, hogy ezzel a gigantikus gépezettel nem lehet versenyezni. Persze nem mindenki veszi be ezt a szemetet, de hát mégiscsak az utóbbiak vannak kevesebben. És én még csak nem is a kereskedelmi csatornákat hibáztatom. Ha a valóságshow-kat a kutya sem nézné, nem pörgetné állandóan a csatorna.

– Egy időben te is többször feltűntél a kereskedelmi médiában. Szükséged van erre a fajta nyilvánosságra?

– Ezt el kell dönteni, és ha úgy gondolja az ember, hogy igen, akkor pedig meg kell tanulni kezelni. Én pár évvel ezelőtt még nagyon tapasztalatlan voltam ezen a téren. Egyszer kitették az egyik mulatóból a feleségemet, mert kicsit becsiccsentett, és jelenetet rendezett. Másnap megjelent egy riport a tévében arról, hogy a mulató előtt megvertem a feleségemet. Gyomorforgató volt, ahogyan hátbatámadtak. Én az anyámtól azt tanultam, hogy nem szabad hazudni. Azóta rájöttem, hogy igenis vannak olyan helyzetek az életben, amikor muszáj. A bulvárújságírók tisztességtelen eszközzel játszanak, amire éppen úgy kell reagálni. Általában reggel nyolc és kilenc között hívnak fel, mivel pontosan tudják, hogy este koncerteztünk, és olyankor még alszom. A legtöbbször valami képtelenséggel, sokszor azt sem tudom, hogy az első pár mondat mivel kapcsolatos. Aztán már teszik is le a telefont, és megírják, hogy megvertem a feleségemet, vagy ő vert meg engem, vagy más hasonló marhaságot. Ez egy harc, amit meg kell tanulni kezelni. De nem csak a bulvárvilágra jellemző ez a gátlástalanság, valahogy züllött lett az ország erkölcsi szempontból. Mindenki úgy veri át a másikat, ahogy tudja. Ha ez így megy tovább, összeomlik a társadalom.

– Mikor az utcán sétálsz, bulvárszemélyiségként vagy zenészként ismernek meg az emberek?

– Inkább zenészként, de ha mégis bulvárszereplőként, arról nem csak én tehetek.

– Hogyhogy?

– Hiába jelenik meg új lemeze a zenekaromnak vagy a Karthagónak, önmagában az, hogy értéket tettünk le az asztalra, senkit sem érdekel. Egy újságíró ismerősöm mondta, hogy Tamás, ha átoperáltatod magad nővé, vagy szilikont pumpáltatsz a szádba, akkor az arról szóló cikk végén megemlíthetem, hogy a most megjelenő albumod lemezbemutató koncertjére készülsz. De nem azért beszélek így, mert savanyú a szőlő. Lehet, hogy szegényebb vagyok, mint Michael Jackson, de én már két évvel túléltem őt. Ráadásul én bármikor nyugodt lélekkel felszállok a hatos villamosra, mondjuk ezt nem is olyan nehéz megtennem, mivel nincs autóm.

– Nem erre számítottál a rendszerváltáskor?

– Én annak idején alig vártam a felszabadulást. Mindig abban reménykedtem, hogy egyszer csak meghal Kádár János, és elindulnak a dolgok az országban. És arra kellett rájönnöm, hogy ez, ami itt van, nem az oroszok bűne. Azok rég hazamentek, Kádár halott és én ugyanazt látom.

– Viszont a diktatúra visszásságaira előbb-utóbb fény derül. Ma már például tudni, hogy a zenészszakmában is működött jó néhány tégla…

– Á, ezek csak kis halak voltak. Egyébként egyszer egy bulin kissé berúgva odajött hozzám egy régi zenész kollégám – szándékosan nem mondom meg a nevét –, hogy ne haragudj, Tamás, én jelentettem rólad. Nem mondott újat, öt emberről pontosan tudtuk, hogy besúgó volt, az egyiket őrnagy úrnak hívtuk a háta mögött. Ebből az ötből csak egy jött oda, és kért bocsánatot. Mondtam neki, figyelj, öregem, te ezt már akkor levezekelted, mikor otthon a jelentéseket írogattad, én meg vidáman hajkurásztam a csajokat a koncertek után. Egyébként egyszer még kikérem a rólam készült jelentéseket, kíváncsi vagyok arra, miben állt az én rendszerellenességem. Az pedig már egyáltalán nem érdekel, hogy fogok-e ismerős nevekkel találkozni.

– Azt nem érezted soha, hogy a rólad készült jelentések miatt gátolnak a pályádon?

– Előfordult néhány furcsa dolog, de nem tudnám bizonyítani, hogy ez azért volt, mert rendszerellenesnek tartottak. Őrzök egy újságkivágást a nyolcvanas évekből: egy francia újságírócsoport jött Magyarországra, riportot írtak arról, hogy milyen a popkultúránk. Az Első Emelettől az Európa Kiadón át a Piramisig a legtöbb zenekart megnézték, aztán megjelent a beszámoló, hogy a vasfüggöny mögött milyen színes könnyűzenei élet van. A cikkíró hozzáfűzte, hogy a Karthago fiatal énekese akár világsztár is lehetne, és reméli, egyszer a francia fiatalok is hallhatják élőben. Aztán eltelt egy év, és olvasom, hogy magyar delegáció érkezett Párizsba a hazai könnyűzenei élet képviselőivel. Azok voltak a fényképen, akiket mindig is küldtek az ilyen helyekre. Elképzelhető, hogy engem is hívtak, az illetékes elvtárs pedig közölte, Takáts nem ér rá. A diktatúra ezért volt szörnyű: láthatatlan erők dolgoztak a háttérben, ráadásul az ember egyáltalán nem volt mozgásképes.

– Nem lett eleged a politikából?

– Mikor a nyolcvanas években jártunk ki a Karthagóval és az Easttel Ausztriába koncertezni, ültünk a kocsmában és irigykedve figyeltük az osztrákokat, akik nagy hangon vitatkoztak arról, hogy melyik pártra érdemes szavazni. Ezért én minden alkalommal élek is ezzel a jogommal, amióta szabad ország lettünk. Kádár alatt viszont nem voltam hajlandó szavazni, azazhogy mégis: loptam valahonnan egy szavazóhelyiség feliratot, amit kitettem otthon a WC-ajtónkra. Anyám erre mindig azt mondta, ne legyen olyan nagy a szád, fiam, te könnyen nem mész el szavazni, az apádért meg az anyádért még eljöttek a rendőrök, hogy az elvtárs elfelejtett szavazni menni. Én már könnyen lázadtam. Ma pedig legalább lehet a vagy b jelöltet választani – mondjuk ez sem sokkal komolyabb, mint a nyolcvanas években. Egyébként engem egyszer leköpdöstek az interneten, hogy felléptem egy fideszes politikai rendezvényen, milyen ciki. Csakhogy én azt nem tekintem politikai állásfoglalásnak, hogy egy ’56-os rendezvényen fellépjek, az ugyanis nemzeti ünnep, függetlenül attól, hogy melyik párt van aktuálisan hatalmon.

– Azt a legendás East nótát viszont, ami ’56-ról szólt, politikai állásfoglalásnak szántátok.

– Igen, annak. Mielőtt azonban hőssé avatnám magunkat, elmondom, hogy mikor ez a dal született, már nem kellett attól félni, hogy elvisznek az ávósok, sokan mégis kissé betojva kérdezték, nem féltek, hogy kicsit merész ez a nóta? Akkor már hónapokon múlott a rendszerváltás, benne volt a levegőben. Ha jól emlékszem Dorozsmai Petinek jutott eszébe, hogy a forradalomról írjon dalt. Őszinte kiállás volt ez ’56 mellett, nem volt benne póz. A szüleim sokat meséltek a forradalomról, ők is ott voltak, mindig azt mondták, az egyszerű munkástól az egyetemi professzorig mindenki az utcára ment, hatalmas eufória söpört végig az országon, ünnepeltek, hogy de jó, haza mennek az oroszok, jönnek az amerikaiak, és vége lesz a diktatúrának. Akkor nem sikerült, a rendszerváltáskor viszont úgy éreztük, új esélyt kaptunk. Ennek állított emléket ez a dal.

Szentei Anna

TAKÁTS TAMÁS

rock-, blues énekes, zeneszerző

1957-ben született Budapesten, textilipari szakközépiskolában érettségizett, majd egy évig járt a Tanítóképző Főiskolára. Dolgozott a textiliparban gépkezelőként, figuránsként a Geodéziai Vállalatnál, az MTV sportosztályán felvételvezetőként.

1977-től hivatásos zenész, a Khartago, a Senator, az East énekese, tagja a Jonh Lennon Emlékzenekarnak.

Alapítója a Takáts Tamás Dirty Blues Band-nek, amely utóbbi nevét 2003-ban hitbéli okokból Takáts Tamás Blues Band-re változtatta.

Második házasságából két fia, harmadik házasságából egy lánya született.