– Maradtak rokonai odaát?

– Délen igen, aminek az lett a következménye, hogy apai nagyanyámat csak nyolcéves koromban ismertem meg, hiszen addig, 1958-ig Jugoszláviába nem lehetett utazni. Tehát egyik szülőm sem az ország mostani területén született, és akkor még itt van a vezetéknevem is, ami nem kimondottan magyar név – azt hiszem, ez jól jellemzi az én nemzedékem Magyarországát, amelyet tréfásnak éppen nem nevezhetnék, hiszen mindkét családnak újra kellett kezdenie az életét. Békés megyében születtem, Sarkadon, egészen pontosan a sarkadi cukorgyár telepén, ami kifejezett rangot jelentett a faluban. Mostanra, hogy a cukorgyártás megszűnt, ezt már nem lehet elmondani.

– Mikor kezdett zenét tanulni?

– Hétéves koromban, de nem azzal a gondolattal, hogy zenész lesz belőlem, és ez az első tíz évben így is maradt. Szüleim is inkább azt szerették volna, ha orvos leszek – édesanyám is az volt, és még van néhány a családban. Két hónap iskolába járás után megkérdezték a tanítónőt, hogyan szerepelek. Azt válaszolta, jó eszű gyerek vagyok, de két dolgot biztosan nem fogok soha megtanulni: rajzolni és énekelni. A rajzolást illetően tökéletesen igaza lett, habár énekesnek sem nevezném magam, de mégiscsak a zene lett a kenyerem. Azért alakult így, mert a tanító néni gyerekei zongoráztak, ami nekem rettentően tetszett, ezért kérésemre szüleim – óriási áldozatot vállalva – vettek nekem egy zongorát. Tudni kell, hogy Sarkadon akkor három zongora áráért házat lehetett kapni. Zenét tanulni átjártam Gyulára egy szigorú hölgyhöz, aki egy legendás gyermekorvos lányaként abból élt, hogy zongoraórákat adott, valamint franciát és angolt tanított. Szerencsémre lelkes követője volt a Kodály-módszernek, kizárólag ennek köszönhetem, hogy megtanultam a zenei írást-olvasást, annak ellenére, hogy az első óra óriási csalódást keltett bennem. Oda sem ülhettem a hangszerhez. Egész idő alatt egy gyerekdalt énekelgettünk, amelynek a dallamára már nem emlékszem, de a szövege az volt, hogy csiga-biga bújj ki – még rágondolni is rossz volt. Hazaérve bejelentettem, hogy ezzel be is fejeztem zongorista pályafutásomat. Édesanyám szegény a maga 150 centijével első indulatában lekevert egy hatalmas pofont, mondván: csak nem képzeled, fiam, hogy megvettük ezt a drága zongorát és te nem fogsz járni. Ez segített leküzdeni a csiga-bigával szembeni ellenérzéseimet.

– Milyen középiskolába járt?

– Az esztergomi Ferences Gimnáziumba.

– Az jókora távolságra van Sarkadtól.

– Mindenképpen szerettek volna jó iskolába íratni, és a szóba jöhetőek közül itt volt kollégium. Így sikerült életem legfogékonyabb négy évét kitűnő tanárok keze alatt eltölteni. Volt a városban egy kiváló zeneiskola, illetve a mai napig is megvan, ott folytattam tovább zenei tanulmányaimat, de a gimnáziumban is színvonalas volt az ének-zene oktatás. Kamill atyának köszönhetem, hogy a különböző kulcsokban való olvasást megtanultam, mert az iskolai zenekarban nem mindig voltak megfelelő hangszeres diákok, olyankor az atya azt mondta, Kálmán fiam, te pedig a többit eljátszod zongorán. Például el kellett zongorázni egy klarinétszólamot, ha éppen az hiányzott. Eleinte csak néztem, hogy ezzel a kottával most mit kezdjek, de belejöttem. Hárman lettünk hivatásos muzsikusok az osztályból. Többen is játszottak hangszeren, akár egy kamaraegyüttest is ki tudtunk állítani, olyannyira, hogy az iskolai tablónk is teljesen rendhagyóan készült el. Nem a szokásos jól fésült, öltönyös fiatalemberek néznek bizakodóan a jövőbe, hanem életképek vannak rajta. Van, aki tornázik, én négykezest játszom valakivel. Nagyjából az érettségi idejére született meg bennem az elhatározás, hogy zenész leszek. Ez már rettentő későn van, nem is vettek fel elsőre a Zeneakadémiára. Mellesleg az Orvostudományira sem, ahová szüleim kívánságára jelentkeztem. Viszont másodszorra bekerültem karvezetés szakra. Azért nem zongorára, mert be kellett látnom, hogy annyira jól azért nem játszom.

– Mit csinált az egyéves kényszerszünet alatt?

– Az otthoni cukorgyárban kaptam rendkívül fontos állást: répaátvevő voltam. Jó iskola volt, mert szembesülhetett az ember azzal, hogy mit ér a nagybetűs életben a kollégium biztonságos falai között magába szívott sok okos dolog. Meg kell mondjam, nem sokat ért. Egyedüli használható tudásom az ötjegyű számok hibátlan összeadása volt.

– Kitüntetéssel szerezte a diplomáját, mégsem karnagy lett.

– A rádióba kerültem szerkesztő gyakornoknak a komolyzenei osztályra, négy év után pedig a szomszéd utcában lévő gimnáziumban lettem gyakorlatvezető. Ez azt jelentette, hogy azok a növendékek, akik a Zeneakadémián tanultak, nálam is folytattak tanítási gyakorlatot. Rengeteg tapasztalatot szereztem ott. Külön jól jött, hogy az ének-zene tanítás politikai szempontból sohasem volt fontos, ezért, hogy úgy mondjam, békén hagytak, úgy taníthatott az ember, ahogyan szíve szerint akart. Ám ez is csak négy évig tartott, mert egy régi rádiós kollégám, Czigány György fölhívott, hogy nem akarok-e a televízióhoz átmenni a komolyzenei osztály vezetőjének. Akkor már egy éve volt egy másik állásom is, teljes nevén a KISZ Központi Művészegyüttesének Központi Kórusánál lettem másodkarnagy – ez az ország legjobb amatőr énekkarának számított.

– Nem volt gond, hogy egyházi gimnáziumban végzett?

– Kerekedett belőle egy kisebbfajta botrány, de végül alapos megfontolás után úgy döntöttek, hogy egy karnagynál ez elmegy. Elég hamar az együttes élén találtam magam, és egészen 1996-ig végeztem ezt a munkát.

– Nem volt egy kicsit tömény a mozgalmi muzsika?

– Voltak olykor az igazgató úrral így utólag már vidámnak tűnő megbeszéléseink, hogy például hány indulót kell elénekelni ahhoz, hogy elő lehessen adni egy Mozart Requiemet.

– Ezt ugye nem szó szerint kell érteni?

– De bizony, szó szerint. Kvóták voltak, hogy hány mozgalmi fellépés kell ahhoz, hogy rendes zenét is előadhassunk.

– Kész őrület. Hogyan lehetett így az ország legjobb amatőr kórusa?

– Kitűnő emberek közül válogathattam, tudniillik akkorra érett be a vetés. Kodály Zoltánnak az éneklő Magyarország mozgalma, és a sok ének-zenei általános iskola megtette a hatását. Kitűnően képzett, szép hangú, zeneileg művelt fiatalemberek jelentkeztek, a bőség zavarával küzdött a karvezető. Ezt ma nem tudnám ugyanígy elmondani. Amikor a nyolcvanas évek elején tanítottam a gimnáziumban, már azzal kellett szembenéznem, hogy jó, ha egy évben harminc énekórát meg tudok tartani egy osztálynak, ami alig több a nullánál, mostanra pedig már egészen szomorú a kép, pedig még nincs is negyven éve, hogy Kodály meghalt. Ott tartunk, hogy a hivatásos zenész utánpótlásnak is komoly hiányosságai vannak, különösen, ami az énekesi vonalat illeti. Csak az állandóan éneklő gyerekből lesz, ha kedve és tehetsége is van, hivatásos énekes. Ilyen egyre kevesebb bukkan fel. Itt a rádió énekkarában is nagyon súlyos gond az utánpótlás. Mondjuk operaénekesek elegen akarnak lenni, azzal nincs baj, de akik például karnagyként kerülnek ki az akadémiáról, azokról úgy érzem, lenne még mit tanulniuk. Ez sajnos korjelenség, nem csak Magyarországon van így. A zenész pálya olyan komoly előképzettséget igényel, amit csak hosszú évekig tartó nehéz munkával lehet megszerezni, és erre ma egyre kevésbé hajlandóak az emberek. Mármint arra, hogy hosszú távon gondolkozzanak, és igazi áldozatokat hozzanak az eredmény érdekében. Ma mindenki azonnal szeretne mindent, de főleg karriert és pénzt. Tudomásul kell venni, hogy az énekesi pályán ez nem megy, pontosabban ott sem megy. Tízegynéhány évig kell tanulnia az embernek, amíg lesz belőle valaki, de ugyanez bármelyik hangszerről elmondható. Elszomorító értékvesztést élünk át. Az, hogy ön felhívott, hogy szeretne velem beszélgetni, úgy ért, mint derült égből a villámcsapás. Utoljára egy Magyar Nemzet-es újságíróval beszélgettem az énekkarról tíz évvel ezelőtt. De hogy ebben a mostani beszélgetésben még rólam is szó lesz, attól elképedtem. Pedig ha valaki évtizedek múlva a mai rádióról szeretne képet alkotni, valószínűleg az alapján tudja majd megtenni, hogy mi milyen darabokat adtunk elő és vettünk lemezre, nem pedig arról, hogy melyik politikus mit mondott valamelyik reggeli műsorban. A korabeli szociológusokat valószínűleg ez kevésbé fogja érdekelni.

– Ha lesz még húsz év múlva nyugati civilizáció, és lesznek még szociológusok, biztosan az is érdekelni fogja őket, hogyan pusztult le a zenei oktatás a kilencvenes években.

– Nézze, én ma már nem vagyok pedagógus, tehát nyugodt szívvel mondhatom, hogy indulatok nélkül tudok erről nyilatkozni. Tény, hogy azok a változások, amelyek az oktatásban zajlanak, legalábbis ének-zenei vonalon, katasztrofálisak. Ezen nem is érdemes vitatkozni. A többi területről nem nyilatkoznék, mert abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a nagyfiam már túl van az egyetemen…

– Megúszta Magyar Bálintot.

– Szerencséje volt. A kicsi ugyan még nem biztosan, de már ő is kifelé megy a rendszerből. A lepusztulás sajnos önmagát erősíti: a kevésbé képzett tanárok kevésbé jól tudják tanítani a felnövekvő nemzedékeket. Ez lefelé tartó spirál, amelynek a vége a teljes értékvesztés. Ha belegondolok, hogy negyven évvel ezelőtt az ének-zene oktatás élén ott állt a maga tekintélyével Kodály, és azt összehasonlítom a mai helyzettel, azt kell mondjam, hogy ez talán a leggyorsabb negatív irányú változás az országban.

– Mikor jött vissza a rádióhoz?

– 1992-ben, amikor Debrecenben a Kodály kórus művészeti vezetői posztjáról leköszöntem. Hat évig jártam oda dolgozni, rendkívüli élmény volt – annak a kórusnak a neve fogalom. Éppen akkor írtak ki pályázatot a Magyar Rádió Énekkarának vezetői állására, megpályáztam, és azóta itt vagyok, ha jól számolom, tizenharmadik éve. Soha nem mulasztom el elmondani, hogy szerintem ez az ország legjobb énekkara – nem azért, mert én vagyok a vezetője. Érdekes módon éppen annyi idős, mint én, mindketten 1950-ben születtünk. Minden alkalommal, amikor bemegyek a próbaterembe, a kórussal szembeni falon látom azoknak a fényképét, akik valaha vezényeltek itt. Ezeket a világnagyságokat nézve mindig az jut eszembe, hogy vigyázz, barátom, mert nem akárhol jársz. Solti György, Lamberto Gardelli, és folytathatnám a sort. Ez a fényképkiállítás figyelmeztet rá, hogy minden egyes próbára lelkiismeretesen készüljek. Nagy megtiszteltetés ezt a munkát végezni, egyben óriási élmény is. Tavaly nyáron rögzítettük lemezre Dohnányi Ernőnek a Cantus vitae című oratóriumát. E hatalmas mű gyakorlatilag ismeretlen még a zenészek előtt is. 1942-ben mutatta be, aztán a háború elől hamarosan külföldre ment, és több mint hatvan évig nem is tudtunk róla, hogy ez az opusz létezik.

– Ön hogyan szerzett tudomást róla?

– Egyszer egy koncertre várva unalmamban egy brosúrát olvasgattam, amelyben az állt, hogy Dohnányi-ünnepségek voltak Floridában, ahol élete utolsó éveiben tanított. Éppen egy másik oratorikus művével foglalkoztam, egy misével, amelyet a Szegedi Dóm szentelésére írt és gondoltam, milyen jó lenne ezt is megszerezni, de fogalmam sem volt, kihez forduljak, reménytelennek tűnt. Rá két hétre kaptam egy körlevelet egy budapesti zenei kiadótól, amelyben örömmel értesítettek, hogy ennek a műnek a teljes partitúrája rendelkezésre áll. Szinte a csodával éreztem határosnak, ami történt. Óriási előkészítő munkát igényelt az előadás. Kell hozzá egy férfikar, egy női kar, egy vegyes kar, egy gyerekkórus, sőt még egy külső kórus is, és ezen kívül egy elképesztő nagyságú zenekar, alig fértünk el a rádió hatos stúdiójában. A mű alapanyagát Az ember tragédiája szolgáltatta. Harminc éven át válogatta ki belőle a szövegeket Dohnányi, és amikor elkészült, három év alatt írta meg hozzá a zenét és készítette el a hangszerelést. Nem a drámát zenésítette meg, hanem azt a filozófiai ívet rajzolta meg zeneileg, amelyet a dráma is megrajzol, nevezetesen, hogy az ember élete a sok bukdácsolás után végül mégis fölfelé, Istenhez vezet. Rendkívüli szellemi teljesítményt érzek emögött, és hálás vagyok a sorsomnak, hogy szembejött velem egy ilyen darab. Tudom, hogy többet ilyen nem lesz. Remélem, hamarosan elfoglalja méltó helyét a hazai és nemzetközi koncertéletben.