– Érdekes, hogy bár a XVIII. században az egész megyébe rengeteg német telepes érkezett, ez az ősi Árpád-kori falu, amit már az ezeregyszázas években írásban említenek, megmaradt tisztán magyarnak.

– Igen, ez nagyon különös, minden hányattatás ellenére megmaradt magyarnak és katolikusnak, pedig a Rákóczi-szabadságharc idején majdnem kihalt, nagy része rommá vált. Mindent átvészelt. Nem tudom, mi lehet ennek a magyarázata, sokan gondolkoznak rajta, történészek sem találják a megoldást. Ilyen faluból indult az életpályám. Ugyanakkor egy másik érdekesség, hogy ez a nem is kicsi község, amelyik színkatolikus – csak néhány protestáns család van, akik beházasodás révén kerültek oda –, emberemlékezet óta nem adott papot az egyháznak és a hazának. Senki sem emlékszik rá, hogy valaha lett volna a faluban papi hivatás. Más hasonló falvakban tizenöt-húsz évente van, itt meg nem is hallott senki ilyenről, tehát nem volt a községben, aki előttem járt volna.

– Kézenfekvő a kérdés, hogy akkor mi indította a papi hivatásra?

– Meg nem tudnám mondani. Erre szavakkal megadható magyarázat nincs.

– Akkor biztos jó helyen van.

– Én is erre gondolok. Ugye van az emberben egy természetes vonzódás gyerekkorban, ahogy ministrál, kötődik a templomhoz, de ez ugyanolyan, mint ahogy vonzza az erdőjárás, a számháborúzás meg a csúzlizás. Bennem valahogy megmaradt ez a kötődés, bár egy ideig elbújt, és csak az érettségihez közeledve jött elő 1994-ben, akkor jelentkeztem papi szemináriumba. Hozzá kell tennem, hogy újjászületését élte az egyház, sokan fordultak feléje, sokakban született meg a gondolat, hogy a keretein belül lelkipásztorként élik le az életüket. Azóta természetesen jó néhányan lemorzsolódtak, hiszen ebben a hivatásban nem csak egy-egy fellángolás idejére kell helyt állni. Az az időszak különleges helyzet volt, a szemináriumok létszáma is, a szerzetesrendek is felduzzadtak, ez reménykeltően hatott, de azóta visszaállt egy állandó szintre.

– Most már van elegendő papi utánpótlás?

– Ez nagyon nehéz kérdés. Ma valóban paphiány van, de ezt én úgy értelmezem, hogy igen sokaknak szükségük lenne lelki vezetőre, még olyanoknak is, akik ezt nem is gondolják, nem tudatosodik bennük. Szerintem ebben az értelemben valóban van úgynevezett paphiány. Viszont abban az értelemben, ahogy ezt szoktuk használni, hogy a meglévő intézmények nem mindegyikében vannak betöltve a helyek, nem biztos, hogy van. Mert igaz, hogy sok helyen nincs plébános, vagy a protestánsoknál lelkész, de gondoljunk bele, hogy ezer évvel ezelőtt tíz falunak volt egy temploma, és elég volt. Lassan lehet, hogy megint oda jutunk, de egyáltalán nem biztos, hogy ez rossz. Azt szokták mondani, hogy az Isten mindig ad annyi papot, amennyire szükség van. A lelki igényt kell alapul venni, és ha ezt nézzük, körülbelül tíz falu ad ki annyi elkötelezett hívőt, akiknek igényük van egy lelkipásztorra. Ugyanakkor látom, hogy sokaknak van igényük rá olyanoknak is, akik ezt nem is tudják, nem is járnak templomba, nem is foglalkoznak ezzel a kérdéssel, fiatalok, akik talán kábítószereznek, alkoholizálnak, vagy átlagemberek, a legkisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy vallásosak-e vagy sem, és sorolhatnám tovább. Szerintem náluk is megvan ez a belső igény, csak ők nem is sejtik, hogy pont az Istenre van szükségük. Ezt a kettőt én csak együtt tudom látni, tehát azt mondhatom, hogy van is paphiány, meg nincs is.

– Hogyan tapasztalta meg, hogy olyanoknak is van lelki igényük az Istennel való kapcsolatra, akiknek sejtelmük sincs erről?

– Győrben szenteltek pappá 2000-ben, két évig voltam ott káplán, utána öt évig egyetemi lelkész egy világi egyetemistákat befogadó, de egyházi fenntartású kollégiumban. Akkor döbbentem rá, milyen nagy igény van a hitre ott is, ahol az ember nem gondolná. Rájöttem, hogy a pap hiány nem azt jelenti, hogy „Régen volt a mi falunkban pap, most meg nincsen” – hiszen régen egy faluban ötszáz ember járt templomba, most meg tizenkettő –, hanem azt, hogy ahol kellene, ott nincsen. Láttam, milyen sokakban él a vágy, hogy az Istennel kapcsolatuk legyen, egyetemistáknak, nagy vagányoknak is, a tévé és az internet előtt ülőknek is. Talán nem kimondottan lelkész hiányzik nekik, hanem a hit, és még a vallásosság is, csak legyen valaki, aki ezt eléjük tudja tárni, és a hitben kísérőjük tud lenni, ez a pap.

– Azt hiszem, elérkeztünk a lényeghez, a hithez. Ezt a szót, bár sokan használják, a jelentését szinte senki sem ismeri. Van, aki úgy gondolja, hogy azt jelenti, elhisszük, hogy az Isten létezik, van, aki úgy érti, elhisszük, hogy olyasmi is van, amit nem látunk. Pedig egyáltalán nem ezt jelenti. Hogy az Isten van, azt tudjuk. A hit a hozzá való viszony. Ennek a szónak a jelentését vissza kéne adni, szerintem ez fontos feladat, de még fontosabb, hogy tisztán lássuk, milyen a helyes viszony.

– Egyetértek. Nagyon egyformán gondolkodunk, a hit szerintem sem megfogalmazhatatlan valami. Csak ezt megértetni, úgy érzem, igen nehéz feladat. Nagy tisztelője vagyok a mostani pápának, rendkívül találónak érzem jó néhány gondolatát, például amit még bíborosként fogalmazott meg. Az egyik ilyen a „relativizmus diktatúrája”, a viszonylagosság elnyomó uralma, ami a legtöbb nyugati ember gondolkodásában jelen van ma már, és annyira természetesnek tartja, hogy észre sem veszi. Az ilyen ember például úgy fogalmaz, ha ilyesmi szóba kerül, hogy vallásos vagyok a magam módján, vagy vétek az, amit véteknek tartok. Tehát még a legfontosabbról, az Istenhez való viszonyról is úgy gondolja, hogy ő dönti el, hogyan jó.

– Leírható ez a viszony úgy, mint a szerető apa és a gyerek közti viszony?

– Ezzel a hasonlattal írható le legpontosabban, de olyan társadalomban élünk, ahol már ez a hasonlat sem mindenkinek magától értetődő. Ha ilyet mondok valakinek, lehet hogy úgy néz rám, mint egy marslakó, nem érti, mit beszélek. Gyerekeknél tapasztalom, hogy ma az apa fogalom sokaknak teljesen mást jelent. Apa az, aki eljön, és odaadja borítékban a pénzt, vagy apa, aki hazajön és részegen összever minket, de eddigi gyakorlatomban a legbrutálisabb az a meghatározás volt, hogy apukám az anyukám mostani barátja. Most lehet megrökönyödni, de sajnos ez jellemző, terjed a házasságot helyettesítő intézmény, az élettársi kapcsolat. Az emberek jelentős része elveszítette erkölcsi tartását, rengeteg az álházasság. Hogy a család rendje helyre álljon, ami az emberhez méltó lét alapja, ahhoz pont az kellene, ami a papság lényege is, és a kereszténységé is: áldozatvállalás és elkötelezettség. Azért mondom, hogy nem paphiány van, nem házassághiány, nem keresztényből van kevés, sokkal inkább az elköteleződés hiányát tapasztalhatjuk minden téren. Az önzés és az önzetlenség közül sokan az önzést választják. Ha egyszer fölvettem a kolompot, akkor rázni kell. Ez Baja környéki mondás, egy kedves pap ismerősömtől hallottam, már meghalt, Isten nyugosztalja, szóval, ha egyszer fölvettem a kolompot, nem tehetem le, nem lehet visszacsinálni. Az élettársi kapcsolatot bármikor vissza lehet csinálni, tehát pont a lényeg hiányzik belőle. Az ilyen kapcsolat, akár házasság előtt, akár helyette, nem azonos a házassággal. Fontos megértetni a mai erkölcsi kapaszkodók nélküli társadalomban, hogy ami örökké tart, azt nem lehet előtte kipróbálni. Fölakasztom magam fél órára, hogy milyen a halál? Ilyen nincs. A házasságban mindent alárendelek annak, hogy a társamnak, és a családtagjaimnak jó legyen, még magamat is, az élettársi kapcsolatban meg éppen ezt nem akarom vállalni, hanem majd kidobom a másikat, ha nem felel meg, vagy találok jobbat. Tehát a kettőt, a paphiányt, és a házassághiányt én párba állítom. Ha két pillérre helyezhetném ezt a beszélgetést, az egyik a papság lenne, a másik a házasság. Vagyis, ha csak összebútorozok valakivel, az az Isten emberrel kapcsolatos tervének elutasítása. Ez nem népszerű gondolat, tudom, de az egyházban és általában sem az számít, hogy mi népszerű. Az igazságot ki kell mondani.

– Az egyház sok-sok évszázada vezet anyakönyveket, az állam mégis kivette a kezéből a házasságkötést, és államigazgatási eljárássá alacsonyította. Nem lenne itt az ideje, hogy az egyházi anyakönyvezés újra jogérvényes legyen?

– Teljesen egyetértek azzal, hogy aki hívő, azt ne kötelezzék rá, hogy másodszor is házasságot kössön, az anyakönyvvezető előtt.

– Talán még azon is el lehetne gondolkozni, hogy az így kötött házasságot világi bíróság ne bonthassa fel, így mindenki választhatna, hogy felnőtt ember módjára akar-e házasságot kötni, örökre, vagy csak olyan visszacsinálósat.

– Először jussunk el oda, hogy az egyházi házasságot az állam is fogadja el.

Boros Károly