– Nem árt belenézni a tükörbe, különben nem tudjuk, miért tartunk ott, ahol tartunk – e szavakkal nyitotta meg Kósa Lajos polgármester a tárlatot, amely egy példa nélküli programsorozat része.

– Az 1950 és 1956 közötti időszak szocreál festészete meglehetősen sztereotip módon jelenik meg a magyar képzőművészet történetében – mondja Gulyás Gábor, a Modem igazgatója. – Nem véletlen, hogy egyesek már azon is meglepődnek, hogy a dilettánsok mellett jelentős magyar festőművészek is alkottak az akkori hivatalos formában. Fél évszázad talán elég hosszú idő ahhoz, hogy immár esztétikai kontextusban is értelmezhessük ezeket az alkotásokat, ami természetesen nem jelenti azt, hogy el kellene tekintenünk ideológia és művészet kapcsolatától. Ez utóbbiról egyébként nemzetközi konferenciát is rendezünk majd november 6–7-én. Most az a legfontosabb, hogy végre megnézhetünk fél évszázada nem látott képeket.

A fontos művek nehezen kerültek elő, több mint másfél évig tartott az anyag begyűjtése múzeumokból, minisztériumokból és magánygyűjtőktől, volt olyan Lenin-ábrázolás, amit például egy közéleti személy hálószobájának faláról akasztottak le. Az 1956-ban ledöntött Sztálin-szobor tízméteres másolata pedig Mészáros Márta egyik, kilencvenes évek elején forgatott filmjének díszlete. Jól példázza az akkori művészetet Felekiné Gáspár Anni története, aki a Füttyös kalauznő című képéért Kossuth-díjat kapott, majd hamar feledésbe merült, de részint az állami megrendelések biztosította kenyér, részint a politikai ellehetetlenítés veszélye ismert művészeket is odaállított a névtelenségből előbukkant fiatal művészek és dilettánsok mellé, így Konecsni Györgyöt, Glatz Oszkárt, Szőnyi Istvánt és Bernáth Aurélt – akinek most nyílt emlékkiállítása a tihanyi apátság galériájában. Ahogy azt a kurátorok előre jelezték, nincs igazi nagy felfedezés. Céljuk csupán bemutatni a műveket, nem ítélkezni.

A nyár folyamán emellett további tárlatok is nyílnak majd, Hétköznapi kommunizmus címmel több száz sajtófotó, plakát, filmhíradó és tematikus játékfilm mutatja be a korszakot, illetve Beszédes képek címmel a korszak képregényei és karikatúrái láthatóak. S augusztus közepén nyílik a Szocart – politikai művészet Oroszországban 1972-től napjainkig című tárlat, amelynek kurátora Andrej Jerofejev, a moszkvai Tretyakovképtár kortárs gyűjteményének vezetője, akit nemrég bocsátottak el állásából.

Jerofejev 2006-ban betiltott műveket állított ki Moszkvában, amelyek szexualitást, káromkodást, kifigurázott vallási jelképeket ábrázoltak. Ezután büntető eljárást kezdeményeztek ellene ellenségesség szítása és a pravoszláv egyház elleni támadás vádjával, jelenleg is folyik a bírósági tárgyalás. Tavaly egyébként ő rendezte a nagy sikerű párizsi Szocart-tárlatot is egy 1500 négyzetméteres kiállítótérben, aminek anyaga adja a Modem-tárlat alapját. Párizsból azonban 85 mű hiányzott, ugyanis Alekszandr Szokolov kulturális miniszter személyesen intézkedett annak érdekében, hogy az általa „Oroszország szégyenének” nevezett alkotások ne kerülhessenek ki az országból – ezzel egyébként jelentősen megnövelte a művek iránt tanúsított érdeklődést, amelyek ára is igencsak megemelkedett. Ilyenek például a Kék orrok csoport alkotásai, Az irgalom kora című művükön egyenruhás orosz rendőrök csókolóznak, míg a Maszk show című sorozatuk egyikén egy ágyban, félreérthetetlen pózban látható Oszama Bin Laden, George W. Bush és Vlagyimir Putyin. A művek nagy részének kivitelét azonban nem tudták megakadályozni, hiszen az irányzat korábbi, emigrált alkotóinak munkái a világ legnagyobb közgyűjteményeinek részei.

A magyarországi tárlatra sikerült az indexen lévő filmeket és fotókat CD-n áthozni a határon, s az előhívott fotókat az ideutazó orosz művészek szignálják majd. A szocart egy rendkívül ironikus, metsző humorú művészeti irányzat, amely a hetvenes években született a Szovjetunióban, lényegében a pop-art analógiájára, ám tárgyát nem a fogyasztói társadalom szimbólumai adják, hanem a szocreál ikonográfia. Alkotói nem a partizán, ellenálló művészek közül kerülnek ki, ők a rendszert kiszolgáló, naiv embernek tüntetik fel magukat, majd szamárfület mutatnak a hatalomnak és elfutnak.

Az irányzat alapítói, Vitalij Komar és Alex Melamid úgy gondolták, a kommunista emlékművek tekintélyét jobban alá lehet ásni humorral, mint eltávolításukkal, s úgy tették nevetségessé a fennálló rendszert, hogy túlteljesítették az elvárt feladatot, nagyszerű paródiákat alkotva. 1967-ben például egy egész gyermeküdülőt is kidíszítettek a forradalom túlontúl ideologizált hőseivel. A hatóságok nem is a műveikre, hanem gyanús barátaikra figyeltek fel, s 1974-ben egy szabadtéri kiállítás alkalmával a kertészeknek öltözött rendőrök vízágyúkkal és buldózerekkel lerombolták a műveiket, amely eseményt azóta Buldózer Kiállítás néven tartja számon a művészettörténet. Letartóztatásuk után a páros az Egyesült Állomokba emigrált, ahol kiválóan integrálódott a kapitalizmusba, így a parodisztikus túlteljesítéshez hűen egy emberi lelkekkel kereskedő céget alapított, s ki más lett volna a legismertebb ügyfelük, mint Andy Warhol, aki harminc rubelért adta el a lelkét. Érdekes, hogy a szocart túlélte a rendszert és a mai napig erősen jelen van Oroszországban, csak immár a nemzetközi politikai események paródiájaként. Az e művekből összegyűlt háromezer darabos gyűjtemény sorsa már-már szimbolikus, az Andrej Jerofejev vezetésével hét éve működő kortárs részleget ugyanis megszüntették, helyén a polgármester felesége szeretne szállodát építeni. Jerofejev most önálló modern művészeti galériát szeretne nyitni Moszkvában, szerinte Oroszországban a modern művészet marginalizálása folyik.

– Meglepődtem, amikor egy este Moszkvában azt mondta, hogy konspirálni kell – meséli Gulyás Gábor –, bár a szocialista országokban bizonyos mentalitások, reflexek tovább élnek, s nyilván Oroszországban még erősebb a beágyazódás. Ezeknek a munkáknak egy része az orosz oligarchák érdekeit sértik, más részük világpolitikai vonatkozású, sok az Amerika-ellenes. Hasonlóan harcos állásfoglalás jellemzi egyébként a latin-amerikai képzőművészet jelentős részét is, mint ahogy a környező országokban, így Romániában, Lengyelországban is sokan választják témaként a jelenkor politikával összefüggő társadalmi eseményeit, folyamatait.

Magyarországon a képzőművészetben azonban ma tabunak számít a politikai téma, itthon nehezen képzelhető, hogy például Gyurcsány Ferenc megjelenjen egy színvonalas művészeti alkotáson. S ennek nem az az oka, hogy a politika nem érdekli a kortárs képzőművészeket. A kiállítással azt szeretnénk bizonyítani, hogy lehet maradandó, értékes, azaz magasművészet is a politikai véleménynyilvánításból, és egy ilyen mű nemcsak az adott közegében, hanem például egy más történelmi múlttal és más jelennel rendelkező Párizsban is nagy sikert arathat. Az oroszországi események jól mutatják, hogy a képzőművészet sokkal fontosabb szerepet tölthet be a közéletben, és így igenis része lehet a mindennapoknak, a jelenkor folyamatainak. Nálunk talán nem véletlenül került perifériára a kortárs magyar képzőművészet, és nem ok nélkül övezi érdektelenség az átlagember részéről.

————–

A Modem kiállításai

Szocreál – Festészet a Rákosi-korban július 10. – november 7.

Hétköznapi kommunizmus július 24. – október 26.

Beszédes képek augusztus 7. – október 26.

Lenin visszamegy a sírba? – az orosz szocart augusztus 14. – november 16.